Húsvéthétfő: cuki vagy ciki a locsolás?

Legtöbben már csak elmesélésekből vagy a televíziós műsorokból tudjuk, hogy a húsvéthétfői locsolás biza a szó szoros értelmében jó adag hideg vizet jelentett a lányoknak. Ma már a locsolkodás egy olyan kedves népszokássá vált, ahol a fiúk valamilyen versikével köszöntik a lányokat, majd leginkább csak jelképesen locsolják meg őket vízzel vagy parfümmel, cserébe pedig hímes tojást kapnak.

A szokás nagyon elterjedt, mindenki ismeri: Székelyföld utcáin ilyenkor látni a legtöbb ünneplőbe öltözött fiút és férfit, akik ismerős lányokhoz, asszonyokhoz sietnek tiszteletüket tenni. A húsvéthétfő azonban – mint sok minden más is – egyre megosztóbb lett. Míg a tojásfestés és sonkaevés marad, a húsvéthétfői locsolást mintha nem mindenki érezné magáénak. Vagy legalábbis nem minden korban.

Panna 16 éves. Amikor a locsolásról kérdezem, azt kérdi, lehet-e őszinte. Majd bevallja, úgy érzi, fura most már ez a locsolós szokás. „Most már nem olyan vagány, mint régen, hogy jönnek a fiúk, és mi piros tojással várjuk őket. Sokkal erőteljesebb az az érzés, hogy már megint befújnak azzal a sokféle kölnivel, megint hajat kell mosni” – mondja a fiatal lány, aki pár éve már inkább kötelező dolognak éli meg a húsvéthétfőt, mint kitörő örömnek.

Elismeri, régen nagyon lelkes volt, mindig izgatottan várta, vajon kik és hányan jönnek el, többen lesznek-e, mint előző évben. Ez a varázs azonban elveszni látszik,

mondja Panna, aki amúgy is úgy látja, az utóbbi években inkább rokoni, családi locsolkodásra szűkült a húsvéthétfő. Majd pironkodva bevallja, nem csak eszébe jutott, hogy talán jobb lenne kirándulni ezen a napon, de meg is teszi. Két évvel ezelőtt is elutaztak a családdal, és most sem lesznek itthon. Az elején küszködött némi lelkiismeret-furdalással emiatt, hogy nem folytatják, nem éltetik a hagyományt, de most már nem foglalkozik ezzel. A húsvéthétfői kirándulás már csak azért is kézenfekvő, mert ilyenkor vakáció van, s úgy tud elutazni a család, hogy nem kell hiányozni a suliból.

Tizenhatot tölt nemsokára Bence is. Most kilencedikes, még nem szokott úgy össze az osztállyal, hogy bandába verődve menjenek locsolni, a lány osztálytársait sem fogja megöntözni. Kisebb fiútestvérével és édesapjával a rokonokhoz, családi barátokhoz, közeli ismerősökhöz mennek el. Talán évről évre egyre kevesebbhez – ismeri el. „Nemrég beszéltünk az osztályban a húsvéthétfőről, egyik tanár hozta fel a témát.

Ők otthon kell üljenek, s várjanak. Van, akinek a kötelező programmal van baja, soknak a szagokkal, van, aki szégyenlős. Nincs egyetlen konkrét ok, de sok minden összejön” – mondja Bence. Úgy érzi, számára is nagyobb élmény volt kisebb korában ez az egész. Most már van, amiből kezd kinőni is. Verset például már csak az öccse mond. „A kisfiúknak jól áll, cuki, aranyos, megtapsolják, de a nagyfiúknak inkább már ciki a locsolóvers” – magyarázza. Bence úgy látja, ez a húsvéthétfő korosztályfüggő is. Kicsi korban nagy élmény, most számára kicsit meg fog szakadni, de majd ha neki is lesznek fiai, akkor „szinte kötelessége lesz”, hogy elvigye őket locsolni, mert „nekik is meg kell adni ezt az élményt, ami nekünk meg volt adva”.

Attila betöltötte a negyvenet, ismerősi, baráti körben úgy tartják, hogy ő a „legmegbízhatóbb” locsoló, ugyanis húsvéthétfőn biza számítani lehet arra, hogy Attila jönni fog. Ha nem délelőtt, akkor délután, ha nem délután, akkor este. De érkezik. Kérdésünkre is így reagál. „Persze, hogy járok. Minden évben járok locsolni.” Elmeséli, közeli rokonságában az unokatestvérek feleségeit, a komaasszonyait, a keresztlányát locsolja meg „kötelező módon” – természetesen édesanyja és nővére mellett, és még néhány közeli ismerősnél is mindenképpen meg kell jelenjen.

S ezt a kötelező módon-t és a meg kell jelenjen-t egyáltalán nem negatív értelemben érti.

Benső indíttatásból jut el évente nyolc-tíz helyre. Amikor arról kérdezem, hogy mennyire él még ez a szokás a környezetében, Attila azt mondja, a fiatalok körében már nem olyan élénken. Úgy látja, a kicsik és az idősek járnak előszeretettel locsolni, az ő korosztálya is már kevésbé, de még mindig többen, mint mondjuk a huszonévesek.

Azt nem lehet összehasonlítani egy bármilyen másikkal. A két találkozás között nagy különbség van” – mondja Attila.

Dalma évtizedeken át imádta a húsvétot. Ha valaki megkérdezi, most is azt mondja, hogy ő biza szereti. Készülni, tojást festeni, süteményeket készíteni – ez számára nem teher. Ahogy az sem, hogy ha egyik vendég adja a másiknak a kilincset. Az utóbbi években azonban megfogyatkoztak a locsolók. Dalmának fiai lettek, akik apjukkal mennek a lányos házakhoz, az otthon maradt háziasszony pedig hiába készül rengeteg sütivel, finom italokkal, évről évre egyre kevesebben mennek locsolni. A rokonok, nagyon közeli barátok elmennek, de már rég nincs az a nagy sürgés-forgás, ami iskoláséveit, de még huszonéves korának idejét is jellemezte. Úgy érzi, a locsolás átköltözött a lányos házakba. De talán ott is egyre kevesebb a betérő öntöző.

Így éli meg ezt Endre is. Bár fiatalon előszeretettel járt locsolni, falun lakó nagyszüleinél pedig szinte az egész falut végiglocsolták, ahogy telt az idő, egyre kevésbé hozta lázba a húsvéthétfő. Bár sokáig meglocsolta a kolléganőket még, a baráti társaságba tartozó lányokat, miután családja lett, ráadásul lányai, rendesen eltunyult ezen a téren. Csak nehezen lehet kicsalogatni a házból, hogy valakihez elmenjen locsolós látogatásra. Reggelenként a feleségét és a lányait azonban nem felejti el megöntözni, s úgy gondolja, ha fia is lenne, biztosan őt is elvinné húsvéthétfőn a lányos házakhoz.