Impériumváltás Marosvásárhelyen: eskütétel és szimbolikus térfoglalás

Ioan Vescan prefektusi kinevezése után, 1919. január 13-án összehívta a vármegye teljes tisztviselői karát, megpróbálván meggyőzni őket a hűségeskü letételéről. A tisztviselők haladékot kértek, a prefektus azonban közölte, nincs felhatalmazása a haladék biztosítására. Ezután „a fegyveres erőn alapuló kényszerhelyzetnek engedve” a tisztviselői kar letette a hűségesküt. A prefektus ugyanezt kísérelte meg a marosvásárhelyi városi tisztviselői kar és tanács alkalmazottjaival is, ők azonban halasztást kértek Marthy Ferenc polgármester hiányzására hivatkozva, akit budapesti útjáról vártak vissza.

A január végén kitört vasutassztrájk miatt a polgármester hazajövetele késett, emiatt

a prefektus kénytelen volt elfogadni az eskütételek halasztását, mivel itt, a megyei példával ellentétben, nem álltak rendelkezésére a megfelelő szakosztályokat helyettesítő román alkalmazottak.

Ennek hatására január 27-én a megyei tisztviselők bejelentették a felmondásukat, valamint kérték a hűségesküjük semmisnek nyilvánítását. Arra hivatkoztak, hogy a prefektus nem tartotta be az ígéretét, miszerint nem avatkozik be a megyei képviselet autonómiájába (és a Kormányzótanács kinevezéseit is felfüggeszti), ennek ellenére mégis történtek kinevezések, áthelyezések, rekvirálások. A prefektus elfogadta a lemondásukat, három tisztviselőt (Orbán Balázs, Márton Zsigmond főjegyzők, valamint Debrecy Frigyes főlevéltáros) azonban felsőbb utasításra (valamint közérdekből, a munkamegszakítás elkerülésére) nem bocsátott el:

A megüresedett helyeket rendre feltöltötte, többségében román alkalmazottakkal. A rendőrségnek, valamint az ügyvédi kamarának az átvétele szintén nem volt akadálymentes: mindkét esetben az addig helyén maradt magyar főbeosztott csak „erőszak alkalmazásával” hagyta el a hivatalát, megtagadván a román impérium elismerését. Az első próbálkozás 1919 áprilisában volt, amikor a helyi ügyvédeket a törvényszéki elnök felhívta a román államra való eskü letételére. Ennek ekkor hárman tettek eleget. Ezt követően 1919. július elején megjelent az ügyvédi kamaránál Repede György törvényszéki elnök és Constantin Popa rendőrfőkapitány, akik a kamara átvételéért mentek. Ezt azonban az ügyvédek éles vita után megtagadták, a békeszerződés aláírásáig. Álláspontjuk szerint addig ugyanis nem tehetnek esküt az új államra.

A rendőrség esetében az addigi rendőrfőkapitány, Varga Lajos elmozdítása ellenállásra ösztönözte a városi tanácsot, amely lemondással fenyegette a prefektust. A Kormányzótanács szabad kezet adott Ioan Vescan prefektusnak a városi tanács ügyének kezelésére, aki akár „erőszakkal” is, de szerette volna, ha a tanács folytatja a működését. Végeredményben a prefektus akarata győzött, a volt rendőrfőkapitány maradt a városi tanács tagja, helyére román parancsnokot neveztek ki a rendőrségen Constantin Popa személyében. A tanács tagjai és a tisztviselői alkalmazottak közös, határozott fellépésének köszönhetően

sikerült a békeszerződés aláírásáig „kihúzni” a hűségeskü letételét.

Ehhez hozzájárultak olyan tényezők is, amelyek kevésbé akadályozták a megyei közigazgatás átvételét: a városi ellátórendszer folytonosságának megőrzése, a magyarság szimbólumainak megcsonkítása, valamint a román nyelvű közigazgatás fokozatos bevezetése a városi tanács hiányában az olyan ellenállást generált volna a városban ekkor kisebbséget alkotó románsággal szemben, ami könnyen etnikai konfliktushoz vezethetett volna. Valamint a magyar tisztviselőknek egyfajta biztonságérzetet is adhatott a magyar állam gondoskodása, hogy amennyiben a hűségesküjük megtagadása miatt bocsátanák el őket, Magyarországon hasonló tisztségben kaphattak beosztást.

A város megszállásával párhuzamosan elkezdődött a román szimbolikus térfoglalás is. Ez elsőként abban mutatkozott meg, hogy

a régi rendszerhez kötődő alkotásokat megrongálták, eltüntették, vagy fokozatosan visszaszorították.

1919 márciusában ismeretlen tettesek (a hivatalos közlemények szerint ismeretlen tettesek voltak, azonban a magyar közvéleményben a helyi román katonák voltak a felelősek a szobrokért. Oroszlány Gábor egyik irredenta karcolata szerint „ittas strázsamesterek” voltak a szobrok megrongálói) ledöntötték és megrongálták a főtéren álló Kossuth Lajos- és Bem József-bronzszobrokat, valamint eltüntették II. Rákóczi Ferenc szobrát.

A prefektus sürgős kivizsgálását ígérte az esetnek, valamint intézkedéseivel igyekezett megőrizni a lakosság nyugalmát, de a szobrokkal kapcsolatban nem történt előrelépés:

sem a tettesek nem kerültek kézre, sem a szobrok vissza a helyükre.

A szobrokat – a további rongálások elkerülése miatt – elszállították a városháza pincehelyiségébe. Ehhez hasonló esetek történtek közel egy időben Székelyföld több településén is (például Nyárádszeredában Bocskay szobrát, Sepsiszentgyörgyön Gábor Áron szobrát, Székelyudvarhelyen a Vasszékely szobrot döntötték le, csonkították meg). A magyar szimbólumok megvédésére a városi tanács 1921-ben elhatározta, hogy a városháza művészi értékű üvegfestményeit – miután megkísérelték azok megrongálását – a Kultúrpalota őrizetébe helyezik.

A hasonló esetek elkerülése érdekében a város román rendőrfőkapitánya sajtóhirdetményben közölte a helyi magyar lakosokkal, hogy saját érdekükben távolítsák el azon táblákat, amelyeken magyar címer vagy korona található,

1920-ban a magyar utcaneveket románra cserélték: a magyar személyiségekről elnevezett utcákat hasonló foglalkozású vagy történelmi szerepű román történelmi személyiségek nevével helyettesítették (Árpádból például Decebal lett, Jókaiból Eminescu stb.), a helyszíneket vagy évszakokat jelölőket többnyire a román megfelelőjükre fordították le (a Gyár Fabricilor lett, a Hajnal Zorilor stb.).

A kizárólagos román utcanévhasználatot ebben az időszakban nem írták elő, a sajtóreklámokban és a közleményekben az utcák, helyiségek mindkét nyelvű megnevezése szerepelt. A román hatóság igyekezett meghonosítani a román nyelvhasználatot a közhivatalokban, 1922 végéig ez csupán részlegesen sikerült. A magyar fél tiltakozására a megyei és a városi román vezetőség katonai parancsban határozta meg a sérelmezett intézkedéseket, amelyek ellen nem lehetett fellebbezni (ekkor cserélték le a városháza feliratát román nyelvűre). Ezzel párhuzamosan egyre több hirdetés jelent meg a városban, amelyekben magánvállalkozások, vagy román ügyvédi irodák fordítást, román nyelvű beadványok szerkesztését vállalták.

Mivel a prefektus román anyakönyvvezetőt nevezett ki, 1920 májusától románul vezették a város anyakönyveit.

A hivatali pecsétek lecserélése hosszabb folyamat volt, 1919 decemberében a prefektus azt az utasítást kapta, hogy semmi esetre se engedje a hivatalos helyeken (hivatalok, ügyészségek, bíróság) a magyar pecsétek, bélyegzők használatát, mivel azokat rövid időn belül lecserélik. 1922-ben azonban a minisztérium még mindig olyan esetekről számolt be, amelyek során magyar nyelvű pecséteket használtak (nem lévén más), illetve megígérték a román nyelvűek mielőbbi elküldését. Szintén ebben az időszakban vált vitatémává a városi tanácsban a nyelvkérdés. A román hatóságok azonban csak az állammal és a katonasággal való írásbeli érintkezésben tették kötelezővé az államnyelv használatát, a magyar és a román városi tanácsosok így ekkor még többnyire magyar nyelven értekeztek egymással.