Kovácsmesterek ötödik generációja: a korral is haladnak Benéék

Bene János még az olaszteleki nagytatájától, később az édesapjától leste el, majd tanulta tudatosan a kovácsszakmát. Időközben elvégezte a Sapientia egyetemen a mérnöki szakot, dolgozott is két évet, majd csak visszatért a családi hagyományhoz.

„Kiskoromban fel kellett üljek az üllőre, mert nem értem fel. Nagyapám szerszámait mindig elhordoztam, játszottam velük, kellett volna neki, nem találta. Volt, hogy megtréfált, melegített vasat dobott be a szerszámok közé, amikor megéreztem, dobtam el. De odavonzott, tizenkét éves voltam, amikor már együtt patkót készítettünk. Ő a 88. évében jár, sok inasa volt, sok embert tanított a kovácsmesterségre, a falu népét kiszolgálta. Mindig mondta, „fiam, mentek egyetemre, de itt van a sok szerszám, amit összegyűjtöttem, mindig vigyáztam rájuk”. Amikor az egyetemet elvégeztem, saját műhelyt alakítottam ki Csíkszeredában, az olaszteleki műhelyünkben édesapám és az öcsém dolgozott” – magyarázta a kovácsmester.

„Kihalófélben” van ez a mesterség, nem vonzza a fiatalokat, inkább külföldre mennek dolgozni. Bene János úgy érezte, itthon szeretné megvalósítani az álmait, de ehhez szükség volt a megújulásra.

Mint mondta, akkor figyelt fel a családi örökségük jelentőségére, amikor dédnagymamájánál elővett egy régi albumot, amelyben az egyik fotón a szépapja látható, amint épp lovat patkol. Elkezdte kutatni a rokonságon belül, hogy ki foglalkozott még kovácsmesterséggel.

„Szépapám díszműkovács volt, nagyon szép munkákat készített, elismert mesterember volt Erdővidéken. Tehát 1881-től egy családi örökölt szakma, mi az öcsémmel az ötödik generáció vagyunk. Kezdtünk gondolkodni, hogy elég baj lenne – főleg, hogy a vérünkben van a szakma – ha most kihalna ez. De hiába akarjuk csak a régi tárgyakat készíteni, már nincs szükség ekére, a patkóra sem úgy, mint régebb, meg kell újulni, a piacon meg kell maradni, kicsit a kornak megfelelően kellene mozdulni. Nagy álmunk volt, hogy hagyományos motívumos termékcsaládokat kínáljunk a piacon, de megújítva. Úgy kellene, hogy maradjon meg a sava-borsa és egy felismerhető brandet hozzunk létre. Próbáltuk az egészet összerakni, így kezdtünk együttműködni Vigh Beáta márkavédő szakemberrel, aki segített levédeni a  Beneferr márkát. A kovácsmesterség mellett ezáltal elmozdulnánk a rusztikus vasazatok világába is.

Bene János a hagyományos kovácstechnikákat jól ismeri, de korszerű gépekkel is felszerelte a műhelyét, mert úgy gondolja, hogy hasznosítani kell a modern technika lehetőségeit.

Noha a manufaktúrában fontos a kézműves munka, a gépek által gyorsabbá és precízebbé tehető a folyamat, az arányokra viszont oda kell figyelni. „Tizenöt év munkája során alakult ki bennünk a koncepció arról, hogy miként lehetne ezt továbbvinni. Sok kiállításra jártunk, évente 15-20 helyen megfordultunk, vittük a kovácsoltvas tárgyakat, elképzeléseket, gyűjtöttük a tapasztalatokat, kezdtük észrevenni, hogy mire van igény. Ez olyan, mint egy kirakós, kezdve szépapámtól, dédapámon, nagyapámon és édesapámon keresztül egészen mostanig. Most kellene kialakuljon a teljes kép, mindenki egy kis darabkája ennek a kirakósnak.”

A Csíkszeredában élő kovácsmester 2014-ben létrehozta az Erdélyi Kovácsmíves Céh Egyesületet, hogy a kovácsmesterségben dolgozóknak legyen egy közös fóruma. Ugyanakkor egy csűrben összegyűjtötte a kovácsmesterség régi kellékeit.

A Bene János által alkotott formavilág ötvözi a modernitást a tradícióval, a népi hagyományokkal – mutatott rá Vigh Beáta márkavédelmi szakértő. „Azzal, amit János kitalált, nem sokan foglalkoznak.  A kézműves ipar az ötletek levédése szempontjából mindig érdekes, de többnyire mindenki leáll egy pontnál, néhány terméket levédet, és csak abból próbál aztán megélni” – fejtette ki.

Megtudtuk: a kézművesek ritkán alkotnak egy teljes brandet a termékeikből és védetik le a másolókkal, jogsértőkkel szemben. Legtöbben csak a vásári értékesítésig jutnak el, ahol gyakran hasonlóvá válik a kínálat, és akkor már nehezebb lépni. „Nem úgy Bene János, aki egy egész világot tervezett meg, ahol minden terméknek, darabnak pontos helye és lelke van. Arra nagyon kevesen képesek, hogy lássák és felvállalják a vállalkozásuk teremtő szerepét Székelyföldön, Erdélyben, és azt, hogy milyen többletet hozhatnak nem csak a saját részére, hanem a társadalomnak.

Fontos, hogy legyen egy koncepció, amire aztán lehet márkát és brandet építeni. Ehhez kell egy előrelátás, és valószínű, hogy az is szükséges, hogy valakinek a családjában ez hagyomány legyen.

Egy ilyen lépéssel a saját termékeiért is felelősséget vállal az adott kézműves. Ezért találta ki a márkanevet is János és ezért védtük le, hogy mindenki, aki ilyen terméket vásárol, fogja tudni, hogy minden egyes darab ugyanazt a minőséget és formavilágot hozza. És ha valami már nem felel meg annak a minőségnek és eltér attól a formavilágtól, akkor világos, hogy az egy másolat, egy nem megfelelő szintű reprodukciója annak, amit kellett volna kapjon” – véli a márkavédelmi szakértő.

Az olaszteleki-csíki kovácsmestert kérték már fel kastélyfelújítások kapcsán is munkára. Elmondta, egy-egy munkája reklám is egyben, de ugyanakkor fontos az online jelenlét is. „Kúriák, kastélyok ajtóvasazatait készítettem el és sok lakáskiegészítőt. Nagyon szeretem például a kandallókat és a népi kályhákat, és egyre inkább igény van a rusztikus formára. Arra, hogy egy kályha ajtaja például ne öntvény legyen, hanem egy szép, ízléses vasajtó. Sok munkát igényel a kovácsmunka, kevesen vannak, akik meg tudják fizetni. De ha meg is tudják, türelmetlenek. Viszont a kéthavi munka, az annyi, nem lehet siettetni a dolgokat. Mindig van eladásra kész tárgy a „polcon”, de meg kell maradjon a rendelésre készülő kézimunka is. Van, amikor a megrendelő jön egy elképzeléssel, van, amit a fantáziám szül, vagy dizájnerrel egyeztetek. Kutatom folyamatosan a régi dolgokat, fontos, hogy legyen, amihez visszanyúlni.”

Tervek, elképzelések tehát vannak, már a kicsi fia is bele-belekóstol a szakmába. Ha rajtuk múlik, fennmarad a kovácsmesterség Erdélyben.