Látni a szépet, érezni a fa illatát: munkában a faműves

Nem minden antik, ami régi, ennek ellenére a dédnagymamától örökölt kredenc sokak számára jelenthet felbecsülhetetlen értéket, ezért aki érzelmileg kötődik egy ilyen bútordarabhoz, egy kis erőfeszítéssel meg is mentheti azt – vallja László István bútorrestaurátor, vagy ahogy a kis műhelye falán fel van tüntetve, faműves.

Harminc évvel ezelőtt – meséli – édesapja mellé szegődött a csíkszeredai traktorgyárba, ahol merőben mással foglalkozott, mint manapság, azaz modellasztalosként öntvényekhez készítettek fából formákat. Aztán a kilencvenes évek elején Magyarországon próbált szerencsét, és neki bejött.

„Egy alkalommal elhívtak kerítést festeni egy idős bácsihoz, akiről kiderült, hogy bútorrestaurátor, és én addig festegettem a bácsinál a kerítést, hogy bekerültem a műhelyébe. Ott rengeteg mindent megtanultam, kisebb-nagyobb megszakításokkal szívtam magamba a tudást, mindazt, amit most csinálok. Úgy tíz évvel ezelőtt, amikor úgy éreztem, már eleget tudok, hazajöttem, és idehaza próbáltam ugyanazt csinálni, de sajnos nem volt rá igény. Aztán sors újra közbelépett, megismerkedtem egy zongorahangolóval, és ő hívott magával, ő a régi hangszereket újrahangolta én meg restauráltam ezeket. Akiknél pedig ilyen hangszerek vannak, ott régi bútorok is fellelhetőek, s így cseppentem bele én ebbe a világba, egyre több és több felkérést kapva” – meséli, amikor műhelyében meglátogatjuk.

S hogy tíz év alatt sokat változott a világ, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egyes bútordarabok évek óta várnak a felújításra. Nem, nem azért, mert nem menthetőek meg, hanem mert túl sok az ilyen jellegű megkeresés. De az is sokatmondó adat, hogy amíg öt évvel ezelőtt, amikor a csíkszeredai Vámszer Géza Művészeti Népiskolánál elindult az asztalos-bútorrestaurátor képzés, alig négyen jelentkeztek rá, viszont idén mintegy harmincan érezték úgy, hogy szívesen tanulnák. És ami talán még ennél is érdekesebb, hogy köztük igencsak szép számmal akadnak nők is.

Mert a régi idők bútorai egyre több háztartásban fellelhetőek, mert egyre jobban értékeljük a meglévőt, mert bár nagymama régi vitrinje lehet, hogy szétesett, de a családnak sokat számít.

És igen, a szakember szerint, az érzelmi kötödés az egyik legfontosabb kulcsa a régi bútorok felújításának.

 Nevetve jegyzi meg: a bútorrestaurálás a szakmán belül királykategóriának számít. S mintegy nyomatékosítva e kijelentését, bemutatja a műhely jelenlegi ékességét: egy múlt század elei szekretert. Csodálatos – mondja, amint végigsimít a régi darabon.

Rögtön adja is magát a kérdés, hogyan lát hozzá a felújításához? Első lépésben – osztja meg – a megrendelővel egyeztet az elképzelésekről, tisztázzák azt is például, hogy a felújítás régi vagy új technikával történik.

„Itt vannak például a lepattogott furnérok, vannak vagy százévesek, na ilyent nem találok, de ehhez hasonlókat keresek. Hosszan megyek, megnézem a fiókokat, van, amikor még régiségeket is találok bennük, megvizsgálom, szétszedem elemeire, megcsinálom a javításokat, és elkezdem egy pengével lepucolni a lakkot, festéket. Ez talán az egyik legnehezebb és legidőigényesebb fázis, mert tökéletesen meg kell pucolni, majd átcsiszolódik. A régi bútorok legnagyobb átka a víz. Régen csontenyvvel ragasztottak, ami, ha víz éri, oldódik, és a furnér fellazul. Átkopogtatom, hallatszik is a tompa hang, ahol a furnér el van válva a fától. Legjobb esetben vasalóval újramelegítem, így az enyv újra aktív lesz, és visszaragad. Vagy tűvel juttatok be ragasztót egy résen, és vasalóval melegítem fel. Ezt követi a pácolás, csiszolás, és jön a lakkozás. Újíthatom új technikával is, azaz lakkozhatom, de használhatok sellakot is, az a felső kategória, ha az ember igazán szakszerű, régi módszerekkel szeret dolgozni.

– meséli, miközben kopogtatja a szekretert, mintha beszélgetne vele. Aztán azt is megmutatja, hogy körkörös mozdulatokkal hogyan „labdázza fel” a sellakot rá. Ez leheletvékony rétegben kerül a felületre, a legutolsó fázis, amit naponta kell újra és újra ismételni hosszú ideig.

Fontos egy otthoni munkafolyamatnál – emeli ki –, hogy az adott bútordarabot megszabadítsuk a különböző festékrétegektől.

A legrégebbi darab, amely a műhelyében megfordult, az egy 1820 körüli festett, hozományos láda volt, a legkülönlegesebbnek pedig egy ónémet tálaló számított, amely a csíkszeredai műhelyből Budapestre került múzeumba.

Tűzégette darab volt – emlékszik vissza –, de azért is emlékezetes munkaként marad meg, mert a régi faragott üveg a kivevésnél eltörött, ahhoz hasonlót pedig már csak Budapesten tudott készíttetni.

Igazi kis kincses birodalom a műhely, régi szerszámokkal, amelyek sokat jelentenek tulajdonosának. Közben szemügyre vesszük az úgynevezett trófeákat is. Ha olyan hangszerhez hívják, amely már annyira szúette, hogy nem lehet vele mit kezdeni, a gyártó nevét tartalmazó kis előlap kikerül a műhely falára.

Hogy miért szereti azt, amit nap mint csinál? Mert minden darabban látja a szépet, érzi az illatát, mert neki a mindene a fa – meséli lelkesen.