Menekülés a győzelembe

Sajnos előfordul, hogy a sportoló nem azért kerül külföldre, mert jobb lehetőségei vannak – a huszadik század bővelkedett olyan esetekben, amikor egy-egy háború, forradalom vagy éppen diktatórikus rendszer arra késztette a magát sikeresnek tartó sportolót vagy edzőt, hogy emigráljon és máshol próbáljon szerencsét, holott ő szíve szerint maradt volna szülőföldjén.

A 20. századi történelmi események igencsak sok magyart kényszerítettek külföldre – már az 1920-as években, a trianoni országvesztés utáni években is sokan próbáltak szerencsét külföldön, a legnagyobb és legismertebb emigráns labdarúgók és edzők ebből az időszakból Plattkó Ferenc, Guttmann Béla, Bukovi Márton és Schlosser Imre. A második világháború után, a vasfüggöny teljes bezárulása előtt néhány nagyon ismert magyar futballista még legálisan hagyhatta el Magyarországot: az 1938-as vébén ezüstérmes magyar válogatott két, talán legjobb játékosa, Zsengellér Gyula és dr. Sárosi György. Sárosi Béla és Kubala László már kalandos úton jutott ki, míg

a szintén disszidálni készülő Szűcs Sándort tőrbe csalták és kivégzésével példát statuált az akkori hatalom: innen senki nem megy el.

Nem is ment, egészen az 1956-os forradalomig, ám akkor újabb hatalmas kivándorlási hullám következett. Az olimpiai bajnok és világbajnoki ezüstérmes magyar válogatottból, az Aranycsapatból hárman nem tértek haza 1956 késő őszén: Czibor Zoltán, Kocsis Sándor, illetve Puskás Ferenc több kitérő után végül Spanyolországban talált új otthont és új csapatot magának. A teljes cikket megtalálják a Székelyhon napilap Erdélyi Sport mellékletében.