Mikor először jöttek, még nem dőlt a falból pénz

Carla van der Kooij, Annie de Wijs és Pieter van der Wal Hollandiából érkeztek egy hétre, de huszonöt éve járnak vissza Székelyudvarhelyre. Annak idején sokunk az általuk hozott segélyszállítmányból ruházkodott vagy jutott a nálunk nehezen beszerezhető élelmiszerekhez, gyógyszerekhez, úgyhogy önzetlenségük méltán megérdemli a figyelmet és nyilvánosságot – gondoltam. Így született az alábbi interjú.

– Hogyan kezdődött a Zoetermeer és Székelyudvarhely közötti testvérkapcsolat?

Annie: Nos, barátaink éltek Bukarestben, és a forradalom után Ivóban nyaraltunk velük. 1991 volt. Kérdezték az ottani idős emberek, hogy nem akarunk-e kapcsolatot létesíteni egy romániai gyülekezettel. Ők hoztak el minket Anikóhoz és Sándorhoz (id. Hegyi Sándor nyugalmazott református lelkipásztor és felesége – szerk. megj.). Fényképeim is vannak abból az időből.

Carla: Először 1992-ben jöttem, akkor hoztuk az első segélycsomag-szállítmányt. Egy éjszakát töltöttem itt, azóta viszont gyakran, évente többször is visszajárok.

– Mi indította önöket arra, hogy segítsenek?

Annie: Amikor meglátogattuk Sándorékat, megkérdeztük, mire van a legnagyobb szükség. Az első kérés vitamin és tejpor volt az itteni gyerekeknek. Hazaérve mindenkit arra bátorítottunk, ha van valamije, ajánlja fel.

Carla: Három kamionnal jöttünk, a szállítmány fele Kolozsváron maradt, de még így is több adomány gyűlt össze, mint reméltük. Mostanában a szombatfalvi öregotthont (ezt magyarul ejti ki; az intézmény létesítéséhez is hozzájárultak – szerk. megj.) támogatjuk gyógyszerekkel, fogyóanyagokkal. Mint minden októberben, most is afféle hivatalos látogatáson vagyunk.

Annie: Eleinte ruhákat, cipőket, élelmiszereket, kórházi felszereléseket hoztunk. Több iskolának is segítettünk számítógéptermet felszerelni, a küküllőkeményfalvi óvodát szintén felkaroltuk.

– Huszonöt év távlatából milyen változást tapasztaltak mifelénk?

Carla: Amikor először Romániába érkeztem, úgy éreztem, visszamentem száz évet: juhokat, lovas szekereket láttam az utakon, és alig volt autó. Most minden ennek a fordítottja, ami hihetetlen, és örülök ennek a változásnak. Persze nem mind jó irányba visz, mert vannak rossz példák is, amelyek Nyugatról érkeznek.

De az emberek nem változtak, még mindig barátságosak, az élet még így is sokkal lassabb, mint Nyugaton.

Annie: Én először 1974-ben jártam itt. Teljesen más idők voltak. Virágos és csendes volt a város, a maihoz képest sokkal egyszerűbb élet folyt, de azért lehetett kapni elég élelmet. Aztán kezdett rosszabbra fordulni minden. ’84 után azt mondtuk, nem jövünk többet, mert rettenetes volt a helyzet.

Pieter: Én csak tizenkét éve járok ide, de mondhatom, most jobb, mint évekkel ezelőtt.

Carla: Pieter kissé szűkszavú. Ő a mi pénzemberünk, az alapítványunk pénzügyeit intézi.

– Önök szerint miként változott a hatóságok munkája, a hivatali ügyintézés, az egészségügyi ellátás?

Carla: Ahogy látom, rengeteg papírmunkát kell végezni, az engedélyek kiváltása nehezebb lett, a szabályozások száma egyre nő, és szigorodnak is.

Annie: Amikor a barátainkhoz jöttünk, a Securitate követett, telefonbeszélgetéseink során egy kattanás jelezte, hogy lehallgatnak.

Carla: Amikor először jöttünk át a határon, az útlevelünkbe márkát csúsztattunk… Most az utazás is könnyebb, csak felülünk a repülőre. A kórházi ellátás európai színvonalú, az öregotthon meg jobb, mint sok hasonló intézmény Hollandiában.

– Mi a legnagyobb különbség a két ország, kultúra között?

Carla: Errefelé az embereknek inkább van idejük egymásra, segítőkészebbek.

Annie: Gyakoribb, hogy háztáji terméket fogyasztanak, hogy saját maguk készítik az ételeiket.

– És milyen hasonlóságot fedeztek fel ennyi év alatt a két nép között?

Annie: Itt is betartják a megbeszélt találkozót, időpontot, nem úgy, mint Bukarestben vagy a románok lakta vidékeken.

– Mi okozta önöknek a legnagyobb nehézséget nálunk?

Carla és Annie: A nyelv.

– Van kedvenc magyar szavuk, kifejezésük?

Carla: A köszönöm szépen.

Annie: Én románul tudogatok, a magyar nehéz számomra, de azért az alapokat ismerem: köszönöm, jó reggelt kívánok, jó étvágyat, egészségünkre.

– Mit tanultak tőlünk az elmúlt évek során?

Carla: Türelmet. És tisztelem az itteni fiatalokat, akik maradnak, és itt kezdik el az életüket építeni, annak ellenére, hogy nehéz munkát találni.

Annie: Hogy menj tovább, bármi történjék is, akármilyen nehézség adódjon, te csak menj tovább.

Pieter: A barátságokat, amelyek tartósak.

– A holland amolyan „bezzegnép” nálunk, én magam van Goghot, Rembrandtot és Rubenst irigylem önöktől többek között. Önök mit tartanak rólunk, székelyekről?

Annie: Jó és barátságos emberek vagytok.

Carla: Hollandiában sokszor hallom, hogy a románok vagy romániaiak mind tolvajok és betörők. Én pedig folyton harcolok, hogy ez csak egy kis százalékra jellemző. Rosszat nem tudok mondani, lehet, hogy van más oldalatok is, majd megkérdezem Sándorékat.

– Ha Hollandia, akkor sajt és csokoládé. De kóstoltak már itteni juhsajtot vagy házicsokit, és ha igen, hogy ízlett?

Carla: A házicsoki nagyon ízlik. Tulajdonképpen nincs olyan magyar étel, amit ne szeretnék. Viszont az egyik ismerősünket a sóskalevestől kirázta a hideg.

Annie: Kóstoltam a „cascavalt”, az ordát is.

Pieter: Én maradok a hazai termékeknél, kedvencem a reszelt csokoládé (amit nálunk az egér ürülékéhez hasonlítanak – szerk. megj.)

– Van kedvenc helyszín, látványosság, amelyet szívesen felkeresnek, amikor erre járnak?

Pieter: Székelyudvarhely.

Annie: Nekem Ivó, de szeretem a Medve-tavat, Brassót is.

Carla: Én a Varga Katalin utcában érzem legjobban magam. Amikor készülök Erdélybe, holland barátaim mindig megjegyzik, na már megint mész haza…