Nagy Imre és a román orvos esete

Dan Precuppal, a bukaresti református gyülekezet kántorával személyesen ugyan nem találkoztam, csak levelezésben állunk, viszont ismeretségünket megelőzte híre, éspedig hogy egy kányádi ünnepségen a jelenlévők legnagyobb ámulatára eljátszotta orgonán a magyar és székely himnuszt. Egy barátja viszont ennél többet is elárult vele kapcsolatban, pontosabban az apjáról, aki a hatvan éve kivégzett Nagy Imre néhai miniszterelnök orvosa volt. Egyúttal a magyarok iránt érzett rokonszenvéről is kifaggattam.

– Hogy jött létre ez a történelmi találkozás? 
– A történetet első kézből tudom. Kezdem azzal, hogy apám, Ioan Precup 1924-ben született Szilágy megye Szamossósmező nevű településén. Nagyanyám jómódú magyar családból jött, de a kommunizmusban kuláklistára tették őket. A szövetkezetben dolgoztak, nagyapám pedig az 1948 után ortodoxnak nyilvánított templom kántora is volt. Három gyerekük közül apám volt a legnagyobb, ő magyarul végezte az általános iskolát Dézsen és a katolikus gimnáziumot Kolozsváron. 1942-től Iuliu Hossu görögkatolikus püspök titkára lett (aki az Erdély Romániához csatolásáról szóló kiáltványt felolvasta Gyulafehérváron 1918-ban, és akit később hitéért meghurcoltak – szerk. megj.), és unokáinak magántanára, közben ő is a görögkatolikus teológián tanult. 1943-ban az új államhatárok miatt Szebenbe költözött, és beiratkozott az orvosi karra, amelyet végül Kolozsváron fejezett be 1952-ben. Először Tulcea megyébe került, ahol tovább szakosodott sebészet, balneológia és nőgyógyászat terén. Nagy szenvedélye volt a motorbiciklizés, Dobrudzsából azzal járt Kolozsvárra.

Az incidens annak a ténynek tulajdonítható, hogy Nagy Imre orvosi kartonján az szerepelt, hogy szívbajos, míg a medence, amelyben fürdőzni merészelt, tilos volt az ilyen betegeknek. A páciens nekiszökött a kötekedő doktornak, aztán későbbi beszélgetéseik barátsághoz vezettek.

Budapestre hazatérve sem felejtette el a szovátai dokit Nagy Imre, olyannyira nem, hogy 1956 őszén orvosi tanácsadónak nevezte ki, és Budapestre hívta. A Băneasa reptéren várakozott a budapesti indulásra, amikor a szovjet tankok megszállták Budapestet, ezért az oda tartó járatokat törölték. Visszaindult hát Kolozsvárra, és a vonaton megismerkedett egy ukrán pártaktivista lánnyal, akit később elvett, és aki sokszor megmentette őt, amikor az állambiztonságiak le akarták tartóztatni Nagy Imrével való kapcsolata miatt.

Vele is szerencséje volt, mert egyik fivére párttag volt, illetve a befolyásos pácienseinek köszönhetően is sorra megúszta a nemkívánatos letartóztatásokat. 1963-ban Câmpinára nevezték ki, de ott sem menekült meg a vizsgálatoktól és a miniszteri látogatástól. 1990-ben hunyt el, megérte tehát a várva várt rendszerváltást. Hét idegen nyelven beszélt folyékonyan, többek közt kínaiul. Egy húgom van, Mirela, aki 1982 óta Németországban fagottművész és zenetanár. 

– Az ön élete sem mindennapi…
– Vonaton születtem 1961-ben, épp akkori lakhelyükről, Csíkszeredából Câmpinára tartottak szüleim, ezért ott anyakönyveztek. Később odaköltöztünk, az iskoláimat ott jártam ki. 1987-ben bejutottam a protestáns teológiai intézet német tagozatára Szebenben, majd egy évet Kolozsváron, két évet a svájci Lausanne-ban is elvégeztem. Hazatérve szakítottam a teológiával, de az egyházzal nem: az otthoni evangélikus gyülekezetnek lettem az orgonistája. Tanárként, fordítóként dolgozom, lefordítottam két teológiai és két műszaki könyvet, különböző újságoknak írtam, közreműködtem Câmpina monográfiájának elektronikus változatában, verseskötetem is megjelent. 2012 óta református egyházi kötelékben dolgozom, bukaresti, ploiești-i, pitești-i gyülekezeteknél orgonálok, Bíró Tivadar szórványlelkész mellett. 

– A közösségi oldalon magyar néven szerepel, és tudom önről, hogy rokonszenvvel viseltetik a magyarok iránt. Ez honnan ered?
– Jómagam Precup Ion-Dănuţként szerepelek a hivatalos okirataimban, Dannak szólít mindenki, de magyar barátaimnak Danika vagy Szeleburdi Danika vagyok. A magyar kultúrával kiskoromban kerültem kapcsolatba, anélkül, hogy jelentőséget tulajdonítottam volna akkor neki.

Mivel a katolikus templomot gyerekkoromtól látogattam, 16 évesen nyolc évre az orgonistája lettem. A protestantizmus eszméje több irányból ért el: egyrészt Németországban élő húgom révén, másfelől egy könyv hatott rám, harmadsorban apai nagyapám történetei az unitáriusok 18. századi elvándorlásáról Tordáról, melynek nyomaival magam is szembesültem később a Buzău megyei Calvini faluig kiterjedt birtokaik kapcsán. 1983-ban vívódni kezdtem a katolicizmus és a protestantizmus között, és egyszer egy néni a katolikus templom ajtajában kezembe nyomott egy magyar nyelvű könyvet. Luther Márton kiskátéja volt. Ez volt az áttérésem pillanata, ez vezetett a teológiára. Szebenben aztán olyan magyar társakra leltem, akik máig barátaim.

Akkor olvastam Az ember tragédiáját, a Zokogó majmot, ott hallottam olyan verseket és énekeket, amelyeket máig a szívemben őrzök. Ott győztek meg végérvényesen a magyarok a nyelvük, nemzetük iránti szeretetükről, méltóságukról, nemzeti egységükről, ami az én népemből eléggé hiányzik. 1992-ben elkaptak egy csoport elsőéves magyar diákot a románvizsgán puskázva, és a szenátus ki akarta őket csapni. Petíciókkal, sztrájkkal, aláírásokkal küzdöttünk, és kétszáz diák kérte, hogy akkor ők is ezt érdemlik, mert ők is csaltak a vizsgán. Ilyen szolidaritással és önfeláldozással azóta sem találkoztam.

Egy másik történetem megboldogult Szedressy Pál evangélikus püspökkel van. Találkozóm volt vele munkaügyben a templomban, és leült mellém egy szerényen öltözött, borostás figura, aki beletemetkezett az imába és éneklésbe, én pedig éles tekintetekkel hoztam tudtára, hogy zavar, és kótyagosnak tartom. Az istentisztelet után kiderült, ő maga a püspök… Azt hittem, menten elsüllyedek szégyenemben, de ő nagyon barátságos volt, bátorított, és Bukarestbe küldött legációba.

Nem tudom elmondani, mennyire szeretem és csodálom a magyarokat.

Egy dologgal nem tudok megbékélni, és az a Holokauszt, csakhogy ők legalább elismerték a bűnrészességüket, míg a románjaim még mindig rejtegetik.

– Román barátai, ismerősei hogyan vélekednek a hungaromániájáról? 
– Beszélek nekik rólatok, amikor csak tehetem. A barátaim több kategóriába sorolhatók: vannak szimpatizánsok, semlegesek, ortodox fundamentalisták, nacionalisták, de nincs velük konfliktusom, nem szállok velük vitába, mert ugyanúgy tisztelem az ortodoxiát is.

Legnagyobb baja a nyelvvel van, csak angolul tud, idegenkedik minden mástól, mondván, hogy haszontalanok a jövőben. Alapszavakat azért tud. 

– És a magyarok hogyan viseltetnek ön iránt?
– Érzem, hogy a gyülekezetek elfogadnak, kedvelnek, én meg örülök, hogy a stílusomban orgonálhatok, hogy magyarul akarnak tanítani, minden kiejtett új szóért, kifejezésért hálásak. Legnagyobb sajnálatomra még mindig nem birtoklom tökéletesen a magyar nyelvet, a gyerekkor, az egyetem és a munkahelyi közeg ellenére sem. Nehezen megy, csigaként haladok a korom és egyéb elfoglaltságok miatt. De azon vagyok, hogy folyékonyan beszéljem, és ne mulasszam el a napi gyakorlást.