Ne csak hibáira hívjuk fel a gyerek figyelmét

Hányszor hallottuk gyerekkorunkban, és hányszor mondtuk mi saját gyerekeinknek is azt, hogy „nem jól csinálod, csúnyán írsz, micsoda körmölés, olvashatatlan az írásod.” Jobb esetben megúsztuk ennyivel, de akadt olyan pedagógus is, aki egy-egy fordítva írt s-betűt pálcasuhintással jutalmazott. Nem is akárhová csapott le vele, hanem egyenesen a kisdiák fejére. Akkor és ott ez senkit nem lepett meg, ma már kevesen engedik meg a testi fenyítést maguknak. A gyerekek hibáinak kiemelése, orruk alá dörgölése azonban ma is bevett módszer, és nem csak az iskolában, hanem otthon is. Egy orosz gyerekpszichológus, Tatiana Ivanko azt találta ki, hogy ha gyerekének írást gyakorló füzetében nem csak a hibákat húzza alá, és nem csak ezekre hívja fel a kisdiák figyelmét, hanem egy zöld tollal bekarikázza a szépen formázott betűket is, az sokkal motiválóbb lehet a gyerek számára. Az elhibázott betűk látványa, a sok piros tollvonás egymagában ugyanis kevés gyereket sarkall arra, hogy jobban teljesítsen. A zöld karikák, azaz a jól sikerült betűk kiemelése pedig lelkesíti őket.

Ebből kiindulva Szigyártó Adrienn marosvásárhelyi pár- és családterapeutát kérdeztük meg arról, hogy mi sarkallja a kisdiákot arra, hogy jobban tanuljon, szebben írjon, jobban teljesítsen. Hogy vajon elég-e az, ha csak a hibáira hívjuk fel a figyelmüket, azt remélve, hogy legközelebb tökéletes kacsacsőröket találunk majd ezáltal a füzetében? Egyáltalán fontos-e az, hogy ideális kacsacsőrök szülessenek, vagy fontosabb-e az, hogy a gyerek saját maga mércéje szerint teljesítsen jól.

A hibák kiemelése egymagában nem fogja arra sarkalni a kisdiákot, hogy legközelebb jobban teljesítsen, hanem első lépésben elkezd kételkedni magában, az önértékelésén esik csorba, hogy a törekvése ellenére nem sikerült, majd esetleg elkezd gondolkodni azon, hogy miért nem, és ha kap bátorítást és lehetőséget rá, ismét próbálkozik – magyarázza Szigyártó Adrienn.

– teszi hozzá a szakember.
Mint mondja, motiváló ez a fajta hozzáállás a munkához a tanár részéről, kizárólag a hibák kiemelése azonban egyáltalán nem hat motivációként. Egyéntől és szülőtől függ az, hogy ki milyen motiváltsággal fog neki az iskolának. Kiskorban a gyerekek nagyon sok mindent csinálnak csak az élvezet kedvéért, mert valamiért neki jól eső érzés. Ha ezért dicséretet kap, ez számára elismerés és engedély, hogy folytathatja. Ha szidást kap, mert fél kézzel zsonglőrözött egy vizespohárral, és persze, hogy eltörött, s el is hangzik a szülő részéről az, hogy „ügyetlen vagy, fiam”, ő ezt el is hiszi. A szülő haragja természetesen a helytelen viselkedésnek szólt, de ő nem ezt mondta, hanem azt, hogy „rossz vagy fiam, nem azt, hogy „rosszul viselkedtél, fiam”. A gyerek nagyon hamar elhiszi, hogy ő rossz, ezután már nehezebben hiszi el azt, hogy ő jó – magyarázza a pár- és családterapeuta.

„Egy másik vetülete a belső motivációnak az lenne, hogy vigyázni kell rá, éspedig úgy, hogy szóbeli dicséreten kívül mást ne kapjon érte. Például az a gyerek, aki szeret rajzolni, dicsérjük meg az alkotását, de ne vegyünk neki csokit, mert milyen ügyes volt, mert akkor hamar elveszti érdeklődését a rajz iránt, és a „nyereményért” fog rajzolni, nem akkor, amikor kedve van hozzá, és amihez kedve van, hanem amiért csokit kap, és lehetőleg minél több csokit, a motiváltsága tehát külső lesz” – mutat rá Szigyártó Adrienn. Hozzáteszi, ez a gyerek nem azért fog tanulni, mert érdekli az, amit épp tanul vagy nem azért fog egy sor kacsacsőrt írni, mert megértette, hogy habár nagyon unalmas és megerőltető számára, de segít, hogy majd megtanuljon írni, hanem azért mert anyuka majd vesz neki valamilyen ajándékot. Ugyanez a felnőtt, nem azért fog elmenni dolgozni, mert van valami, amit szeret csinálni, és nem mellesleg ezt jutalmazzák is, hanem azért a jutalomért – ami sosem elég nagy – fog munkába menni.