Nő, vasból. Koter Adél, az iron(wo)man

Az aszfaltról visszaverődő hő, a levegő magas páratartalma, a minden irányból érkező szél – egy olyan viadal nehezítő körülményei, amely látványban is különleges. A csíkszeredai triatlonversenyző a 3,86 km úszást 1 óra 25 perc alatt teljesítette, a 180,2 kilométeres távot 6 óra 15 perc alatt tette meg kerékpárral, míg a 42,195 km-t 3 óra 54 perc alatt szaladta le. Korcsoportjában, a több mint kétszáz versenyző közül az 51. helyen ért célba.

Az 1978 óta megszervezett Ironman-világbajnokság történetében

idén első alkalommal jegyeztek romániai női versenyzőket is.

A két hazai női triatlonista egyike a csíkszeredai Koter Adél, aki az élet adta ajándékként élte meg, hogy ő is megmérettetett Hawaii szigetvilágán, pontosabban annak Kona nevű városában a koronavírus-járvány miatt két év kényszerszünet után idén újra megszervezett világbajnokságon.

A csíkszeredai sportoló a tavalyi spanyolországi Vitoria-Gasteizben megrendezett hosszútávú triatlonversenyen szerezte meg a Hawaii világversenyen való részvétel kvalifikációját „Mivel első lettem a korcsoportomban, megkaptam a lehetőséget, hogy induljak idén a világbajnokságon, én pedig a férjem biztatására beiratkoztam a versenyre. Ez határozta meg a hozzáállásomat is: élvezettel, örömmel versenyezni” – magyarázza Adél.

Mint meséli, idén a korosztálya, a 45–49 évesek csoportja volt a legnépesebb, a háromezer női versenyző közül 203-an indultak ebben a korcsoportban. A fokozott hangulat már kora reggel adott volt, Adél 6.50-kor indult, a napfelkeltét már az óceánból csodálhatta.

– meséli.

Az úszás után a tranzitzóna következett, amin minél rövidebb idő alatt, minél hatékonyabban kell áthaladni, ide még belefér egy gyors zuhanyzás, az úszóruha levetése, s máris kézügyben van a kerékpár. Na és ha az úszóruha alatti triatlonos ruha vizes? Az első tíz kilométer után már meg is szárad.

– mesél.

S még bringán ült, de már az utolsó 50 km-től fejben a futásra készült, ez pedig azt jelentette, hogy gyakrabban vette igénybe a frissítő pontok önkéntesei által feléje nyújtott géleket, folyadékot. „Nagyon hálás voltam, hogy baleset nélkül beérkeztem a futásra a tranzitba. Következett a maratoni táv, s kicsit újra becsapódtam, mert a szurkolók megint magukkal vittek. Laza tempómban kellett volna indítani, szokni a meleget, a terepet, ez már kora délután volt. Más a hőérzet a biciklin, futásnál jobban felhevül az ember, egy idő után úgy éreztem, mintha parazsat tettek volna a fejembe, a mellkasomba, és nem kapok levegőt, néha bele kellett egy kicsit gyalogoljak. Az első frissítő pontnál nagyon örültem a jégnek. Az éreztem egyébként, hogy a lábaim teljesen rendben vannak, fejben nem tudom elviselni a meleget, a begyakorolt tempóm sem volt meg, ez kicsit el is keserített. De aztán eldöntöttem, minden frissítőnél veszek jeget a kezembe, bekapok egy kis gélt, sótablettát, és megyek tovább. Aztán csak azt érzékeltem, hogy fogynak a kilométerek, szorongattam a jégkockát, és jól érzem magam. A legnehezebb pontja a futásnak az volt, amikor befutunk az Energy Lab nevezetű helyre, ott mérik a szigeten a legmagasabb hőmérsékletet a visszaverődő napsugarak miatt. Ezen a részen a levegő hőmérséklete eléri a 35 Celsius-fokot is.”

A hangulat magával ragadó, nem csak a versenyzők, hanem a szurkolók is kitesznek magukért, a jó hangulatú, dübörögő zene diktálja a ritmust, ami persze nem mindig a legjobb. Minden szurkoló erőt ad – jegyzi meg. „Jobb lett volna a sakkot válaszd!” vagy „Jól jönne egy pizza vagy egy hideg sör? Húzzál bele, mert a finisnél vár” – csak néhány felirat, amivel próbálnak hatni a kimerült versenyzők lelkiállapotára. „Az utolsó tíz kilométer a naplementében volt, délután 18.35-kor értem célba. Csodálatos volt. A finisben várt a férjem és a fiam nagy szeretettel, őrjöngve. Ennél több nem is kell.”

Nevetve eleveníti fel, kellemes meglepetések is érték a verseny ideje alatt: például az, hogy

Jan Frodeno kínálta önkéntesként frissítővel, aki a 2008-as pekingi olimpián triatlonban aranyérmet szerzett.

„Azt hittem, a delírium tetőfokán vagyok, amikor megláttam és arra gondoltam, ő nem lehet ott. Mögöttem a nevét kiabálták, leállt a versenymezőny is. Egy emelkedő tetején várt, és odaszólt »hajrá, jó formában vagy«, én meg arra gondoltam, ha ő mondja, akkor bele a tempóba” – mosolyog. De olyan versenyzőkkel is volt alkalma találkozni, együtt edzeni, akik pályafutását régóta csodálattal kíséri.

Hogy mibe lehet kapaszkodni egy ilyen kimerítő verseny során? Abba, ami működik – reagál Adél. Ő például kisebb célokat tűz ki maga elé, biztatja magát, és kintről is elfogadja a biztatást.

Úgy érzem, ezen a versenyen nem kellett magammal megküzdenem. Nem is volt nagy nyomás rajtam, nem volt elvárás, tulajdonképpen saját magam öröméért indultam, harcoltam” – mondja derűs nyugalommal. Adél három éve dolgozik együtt Flander Márton triatlonos edzővel, aki többek között 2014-ben a hawaii Ironman-világbajnokságon korosztályos második helyezett lett.

Még kérdéses, hogy mi lesz a következő versenye, azt viszont határozottan tudja, hogy a hawaii verseny az elmúlt kilenc év koronája.

Kilenc éve triatlonozik, ez számára egy örök szerelem marad, s bár mint mondja, többször is eljátszott a gondolattal, hogy abbahagyja a triatlont, arra rájött, a futást nem tudja abbahagyni, mert Nagysomlyó-hegyét körbeszaladni, az maga a végtelen nyugalom és feltöltődés.