Pedagógiai eszmék az önálló Bolyai utolsó évfolyamából

– Valaha faragással is foglalkoztam, a tanítóképző karbantartói fenntartottak számomra egy műhelypadot. Mindig azt vallottam, nem korlátozódhat az érdeklődés csak a tanulásra, munkára, ezért sakk-kört tartottam, faliújságot indítottam, szüreti bált, farsangot szerveztem, a város tanári csapatában futballoztam. 

– Kitől örökölte sokoldalúságát?
– Édesapámtól. Őstehetség volt, aki négy elemivel olyan szintre emelkedett a zenetudásban, hogy egyetemi professzorok jártak a csodájára. Autodidaktaként tanult meg több hangszeren játszani. Egyszer a püspök orgonaművésznek hitte, magához hívatta, majd a nagyenyedi kollégiumba küldte kántorképzésre, melyet három hónap alatt kitűnő minősítéssel végzett el. Mindezt egy héttagú család fejeként, egyszerű kollektivistaként.

– Melyek voltak életének fő mérföldkövei?
– Székelyszenterzsébeten születtem, a tanítóképzőt Székelykeresztúron végeztem. Innen kerültem Kolozsvárra, egyetemre, ahol kétszakos – magyar nyelv és irodalom, illetve pedagógia-lélektan – tanári oklevelet szereztem. Mi voltunk az utolsó évfolyam az önálló Bolyai Tudományegyetemen, és tanúi az erőszakos egyesítésnek 1959 tavaszán. Meg sem várták a tanév végét…

Előbb rajoni könyvtáros lettem Székelykeresztúron, de inkább szellemi napszámos voltam. Ezért örömmel vettem kinevezésemet szülőfalum iskolájába, ahol épp nem volt magyar szakos tanár. Innen áthelyeztek körzeti iskolaigazgatónak Rugonfalvára, ahol nyolc évet töltöttem, de mindvégig betanítottam az 1–4. osztályban is, hogy folyamatában lássam a gyerekek fejlődését s az én munkámat is. Majd 1972-ben versenyvizsgáztam ide, a képzőbe, ahol harminckét éven keresztül neveléstudományt tanítottam. A gyakorlatvezető is én voltam. Én, aki szerettem a humort bevinni az óráimba, ebben nem ismertem tréfát. 2004-ben mentem nyugdíjba. 

– Egyik könyvének előszavában azzal a régi mondással indít, hogy minden közösség olyan, amilyenek a tanítói. Ön milyennek tartotta magát?
– Rugalmasnak és nyitottnak. Az előírt, kötelező tananyag mellé pluszba mindig beloptam ezt-azt. Ha a diákok rázni kezdték a kezüket, azt jelentette, elfáradtak, és jöhetett az énekszünet. Mindig megkérdeztem őket, hogy a tanuláson kívül mit csinálnak, próbáltam feléleszteni az érdeklődésüket más iránt is, mert tanárként én magam is olyan voltam. Kitaláltam a diáktudományos ülésszakot, amelyre tantárgyanként lehetett benevezni. Sokan abból az anyagból írták aztán felsőfokú tudományos dolgozatukat. A kommunista rendszerben folyton meg kellett lelni a helyét a vivő- és hatóanyagnak: az előbbi volt a keret, hogy ne tudjon belekötni a hatalom, a másik pedig a rejtett üzenet, amely csak nekünk szólt. 

– Egykor státusznak számított ez a foglalkozás. És ma hogy viszonyulunk hozzá?
– Nemrég még egy közösség mindenese volt, akihez ügyes-bajos gondokkal lehetett fordulni, nem véletlenül hívták néptanítónak. De nagyon megváltoztak a társadalmi körülmények, a létfeltételek, más az életfelfogás és életvitel, még falun is. Ma már nincs annyira kiszolgáltatva a hatalomnak, mint amikor mindent rábíztak, még az állatösszeírást is. Ugyanakkor a tantestület vagy a tanító döntő szerepet tud játszani a hagyományok megőrzésében, felelevenítésében, a kulturális szellem formálásában. A probléma csak az, hogy ingázik és nem lakik ott ténylegesen, márpedig akkor tudna igazán részt venni a falu életében.

– Mit gondol a mai nemzedékről és a mostani pedagógustársadalomról?
– Nem gondolom, hogy a mostani diákság rosszabb lenne, mint ezelőtt néhány évtizeddel, csak meg kell találni vele a közös hangot, hullámhosszt. Ők több információs forrásból tudnak táplálkozni, és kétségtelenül más a társadalmi szellem, de

a jó pedagógus megtalálja a módját, eszközeit, hogy dolgozni tudjon velük, még ha át is estünk a ló túlsó oldalára és eltúlozzuk a diákok jogait.

Az „őfelsége, a gyerek” szemlélet egyébként Rousseau-ig vezethető vissza, neki volt egy elmélete, miszerint egyáltalán nem szabad nevelni, hanem a természetes önkifejlés elvét kell hagyni érvényesülni, vagyis a pedagógus csak fogja a gyerek kezét, de ne irányítsa. Azt sem hinném, hogy a mostani pedagógusok szakmailag gyengébben képzettek lennének, az egyetem bizonyára felkészíti őket, de nem ismerem közvetlen közelről a helyzetet, csak gyanítom, hogy a jelenlegi tanárképzés nem ad kellő pszichikai felkészítést.

– Milyen az örök jó pedagógus, kortól függetlenül?
– A szakmai felkészültség mellett alapfeltétel, hogy ismerje a gyerekeket, legyen tisztában az életkori sajátosságaikkal. Sokat számít az alkati, lelki alkalmasság, továbbá legyen kapcsolatteremtő képessége. A szülő és pedagógus közötti együttműködés nélkül nem lehet és szerintem nem is szabad nevelőmunkát végezni. Az sem helyes, ha a szülő csak úgy beadja az iskolába, hogy ha nekem nem fogadsz szót, majd ott megtanítanak pálcával, taslival. Véleményem szerint kissé eltúlozzuk a gyerekjogokat is. Kétségtelenül fontos, hogy tiszteletben tartsuk és tisztában legyünk velük, de ne felejtsük el, hogy még fejlődik és élettapasztalattal sem rendelkezik. Most, az „eperszedők országában” sokuk egyedül nő fel, saját belátása szerint kell cselekednie, mert a család is más szerkezetű és szellemű lett, megszűnőfélben a háromgenerációs család, amikor a nagyszülőkre lehet hagyni a gyereket. Ilyenkor van nagy szükség a pedagógusra, hogy ismerje a gyerek helyzetét, annak megfelelően kezelje az iskolában őt.

– Önnek ki volt a pedagógiai példaképe?
– Elsősorban tanítóképzőbeli tanáraim, egyetemi professzoraim. Kiemelni közülük egyet nem is merek, de kettőt szívesen: Gálfalvi Sándor pedagógia-lélektan szakos tanár, bentlakás-igazgató, aki újszerűen szervezte meg a diákéletet, és dr. Kóczián László (Nyirő József veje – szerk. megj.) volt magyartanárom. Nem véletlenül választottam ezt a két szakot. Az egyetem alatt az egyetemes neveléstörténetből semmit, a szovjet modellből annál többet kaptunk. Makarenkót például nagy pedagógusnak tartom, csak teljesen félreértelmezik, mert a kommunista nevelés úgy állította be, hogy ő a szovjet embertípus kialakítója, holott csak a polgárháború után utcára került gyerekek nevelését próbálta megszervezni. 

– Érdekes, hogy őt említi, hiszen erőszakellenessége dacára ő épp egy pofonnal vonult be a történelembe…
– Ezt a tényt erősen eltúlozták. Ő is ember volt, ráadásul olyan helyzetben, hogy érthető. Kevesen tudják, hogy azok között a fiatalok között bűnözők is voltak, méghozzá olyan veszélyesek, hogy kezdetben revolverrel az oldalán járt. Három alapelve volt: munka, fegyelem és diákönkormányzat, vagyis egymás között bíráskodtak a gyerekek. Vele szemben én el tudtam kerülni az erőszakot, a megalázó módszert, semmiféle formában nem alkalmaztam, de azért a büntetésnek megtaláltam a módját. A tanítójelöltekbe is azt plántáltam, hogy számukra lesz megalázó, ha fizikai és szellemi fölényüket fitogtatják a gyereknek. 

– Volt-e olyan lépés a pályáján, amelyet megbánt?
– Nem. Megírtam a hattyúdalomat, egy hosszú verset, amely tulajdonképpen leköszönésem a pályáról. Amikor utoljára csengettek ki, végiggondoltam a pályafutásomat, és kérdések formájában fogalmaztam meg, hogy milyen egy jó pedagógus, mi a feladata és vajon jól teszi-e a dolgát vagy sem. Nehéz megítélni, hogy visszamenőleg vajon miként csinálnám, de mások a körülmények is.

– Van olyan az egykori tanítványai sorában, akire különösen büszke?
– Máté Angi írónő, Tóth Levente történész… vagy Guszti, de a vezetékneve nem jut eszembe, azt viszont tudom, hol ült. Mindet vissza tudnám ültetni a padba… Sokan még most is megkeresnek telefonon, levélben, személyesen jönnek fel.

– Mivel tölti nyugdíjaséveit? 
– Három éve édesapám hagyatékán, népzenei gyűjtésén dolgozom. A kottaszerkesztés már megtörtént, majd szeretném könyv formájában kiadatni. Hétéves korom óta klarinétozom, de csak saját gyönyörűségemre, és nemrég kaptam egy tárogatót, próbálgatom, de elég nehéz. Verseket írogatok, de csak a fióknak, olykor beküldöm egy-egy szerkesztőségbe.