Régi korok tanúi: mesélő fizetőeszközök

A csíkszeredai Szilágyi Levente már gyermekkorában vonzódott a régiségek iránt, főként a régi pénzek érdekelték. A családi indíttatásnak is köszönhető ez, hiszen a gyergyócsomafalvi születésű édesapja is foglalkozott numizmatikával. Csomafalván, a nagyszülőknél töltött nyári vakációk ideje alatt szerezte be Levente a ma már több ezer régi pénzből álló gyűjteményének első darabjait. Mint mesélte, három barátjával a nyakukba vették a falut, és egy felállított terv szerint házról házra jártak, régi pénzek után kutatva.

„Édesapám csomafalvi, édesanyám sófalvi, a nyarakat ott töltöttem. A barátaimmal elindultunk, és gyerekfejjel gyűjtöttünk mindent, ami régi, elsősorban pénzeket. Öt-nyolc osztályosak voltunk, mentünk körbe Csomafalván, és ahol öreg házat láttunk, bekopogtunk, megkérdeztük, hogy van-e régi pénzük.

A legtöbb helyen a Ceaușescu-korszak lejeit vették elő, de elég sok pengő, korona, német és osztrák szükségpénz is előkerült. Itt kaptam például az első ezüstpénzt is. Minél több volt, annál inkább lehetett mondani, hogy gyűjtjük. Sok háznál találtunk régi pénzt, de mondták, hogy az unokáknak tartogatják. Aztán megnézték a gyűjteményünket, az unokáknak félretettek mindenik fajtából egyet, és azt, ami maradt, szétosztották közöttünk, attól függően, hogy kinek mi volt meg. Bele is kellett ássuk magunkat, hogy milyen korban milyen pénzek voltak, mikor voltak forgalomban. De az elején csak az volt a lényeg, hogy régi legyen. Aztán, ahogy gyarapodott a gyűjteményünk, kezdtük megismerni, hogy mikor milyen pénzt használtak. Akkoriban még Google nem volt, édesapámtól kaptam numizmatikával foglalkozó könyveket” – eleveníti fel a kezdeteket, miközben az asztalra pakolja a tárolók egy részét, hogy megmutassa a gyűjteményének kedvenc darabjait.

A magyar pénzek tárolóját nyitja ki először, mutatja a Kossuth-bankókat, amelyeket 1848-49-ben bocsátott ki a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, és amelyek az osztrákoktól való függetlenség egyik szimbólumává váltak. A Tyroler József tervezte bankókat a Landerer-nyomdában készítették, a szabadságharc leverése után pedig nagy részüket elégették, és azokat, akik ilyent birtokoltak, súlyosan büntették. A tízforintoson ez olvasható: „Ezen pénzjegy minden magyar álladalmi és közpénztárakban tíz ezüst forint gyanánt három húszast egy forintra számítva, elfogadtatik, s teljes névszerinti értéke a közállományáltal biztosíttatik. Buda-Pest január 1-én, 1849.” Aláírja Kossuth Lajos pénzügyminiszter.

Különféle koronákat is megtekintünk, majd felülbélyegzett bankjegyek következnek. „Az első világháború, Trianon után Romániában sem tudtak mit kezdeni a magyar pénzekkel, így bizonyos összeget mindenkinek jóváhagytak, lepecsételtek, hogy egy darabig költsék azt, amíg kapnak román lejt. Románia területén román pecséttel felülbélyegzett pénzek ezek, de van itt osztrák pecséttel ellátott is. Következnek a pengők, a legszebbeket próbáltam félrerakni azok közül, amit Csomafalván kaptam. Látszik rajtuk, hogy nagyon használtak. Amikor bankjegyeket nézünk, mindenki, aki gyűjtő vagy kereskedő, olyant próbál félretenni, aminek tökéletes a sarka, nem gyűrött a pénz, nincs elhasználva. De én ezt Csomafalván kaptam, nekem ezt kell. Az ötvenpengőshöz egy kedves történet is fűződik: bementünk egy nénihez, aki épp almástésztát sütött, mondta, hogy neki nincsenek régi pénzei, ha voltak is, biztos az unokák elvitték. De kész az almástészta, kérünk-e? Milyen a gyermek, persze, hogy kértünk. És ahogy ott ültünk és beszélgettünk, mesélte, hogy nekik régebb rengeteg pengőjük volt, de aztán jöttek az oroszok és eldugták az egészet. Kérdeztük, hogy hová. Mondta, hogy beledugták a függönytartó sárgaréz csövébe. Néztük, hogy olyanba-e, ami ott volt a szobában, mert akkor megnéznénk. Mondta, igen, meg is nézhetjük, de kizárt, hogy abban legyen. Levettük, és ahogy megráztuk, kihullottak felcsavarva a pengők. A néni elsírta magát, adott nekünk is belőle, és a többit félretette.”

Különböző bankjegyek következnek, csillagos sorszámúak, hamis felülbélyegzésekkel ellátottak, majd az inflációs sor. „Látható, hogy 1945. április hó 5. ötven pengő, majd 1946. június 3. tízmillió B-pengő. Jöttek a milliók, a következő már tízezer milpengő, egymilliárd milpengő stb. Párat kaptam barátoktól, néhányat vásároltam. Az utóbbiak már az a széria, amit sepertek az utcán.

Igencsak drága, bár sokról nem lehet tudni, hogy eredeti-e. Amire azt mondják, hogy eredeti, az 500-600 lejbe kerül. Az ezelőtti pengő sorok ritkák, két sor is van előtte, az 1926-27-es, illetve az 1928-30-as. Akkoriban kemény pénzt ért a pengő. Háromezer pengő volt egy kilogramm arany, amikor ez az ezres forgalomban volt, egyharmad kiló aranyat ért. Nagyon nagy címlet volt, keveset volt forgalomban, és kevés ember birtokolhatott ilyent”– merül bele Levente a magyarázásba, miközben egy ezerpengős másolatát mutatja. Hozzáteszi, kortól függő, hogy mi kellett kötelezően rajta legyen egy papírpénzen. „A pengőnek különleges nyomtatása van, nincs vízjel, de érzed tapintásra. Mivel nem annyira drága a piacon, nem is nagyon hamisították, a korabeli piacon sem.”

A pengőkön látható női modellekről is szó esik. A zöld tízpengősön látható modellről elmeséli, hogy ő nem hivatásos modell volt, hanem egy nyomdásznak a lánya. A hetvenes években az egyik numizmatikai klub tagjai kiderítették, hogy ki volt ez a lány, elhívták egy találkozóra, ahol sok tízpengőst aláírt.

„Van itt egy adópengőkből álló sorozat is. Az infláció ideje alatt kétféleképpen mérték az árakat. Az egyik alap a tojás volt, mindent ahhoz viszonyítottak, hogy mennyit ér. A másik az adópengő, aminek nem volt inflációja, közadók, közüzemi díjak és egyéb szolgáltatások ellenértékének lerovására használhatták. Egy másik sorozatot, amelynek sok darabját még gyerekkoromban gyűjtöttem, az osztrák szükségpénzek alkotják. Az első világháború után a gazdaság a padlón volt, és rengeteg helyen, városokban, régiókban megjelentek a szükségpénzek. A nagyobb cégek felvállalták, hogy nyomtatnak értékjegyeket, és azokat használták az emberek az egymás közötti kereskedelemre. Egy másik régióban viszont már nem értél vele semmit. Még a fogolytáborokban is voltak szükségpénzek. Németországban mintegy harmincezer féle szükségpénz volt, még a vasúttársaság is adott ki ilyent. Voltak olyan helyi pénzek is, amelyeket egyes régiókban a bank bocsátott ki. Az első világháborúban a német megszálláskor a németek adtak a helybélieknek cetliket, amelyeket lehetett költeni. Erre viszont semmilyen fedezet nem volt. Ugyanígy 1944-ben a Vörös Hadsereg fedezet nélküli papírpénzt adott ki. De Amerika, Anglia és társai is az ellenőrzésük alatt álló területeken ilyen fedezet nélküli pénzeket adtak ki. Ezek leginkább katonai fizetőeszközök voltak, a katonák ezt költötték el.”

Más tárolókat is átlapozunk, több mint száz ország régi pénzei sorakoznak itt, köztük japán, amerikai, orosz, német, francia papírpénzek, sorozatok.

„A francia a legszebb, gyönyörű bankjegyeket csináltak. Szép a kidolgozása, igényes, művészi alkotás, gyönyörű színvilág. Egy időben a román pénzeknek is francia volt a tervezőjük.”

A román pénzeket is megnézzük. Mint meséli Levente, sokat kapott a nagymamájától, például az 1941-es inflációs sorozat első darabját is. De talált Sófalván a padláson is régi román pénzt, az egymillió lejest sokáig a pénztárcájában tartotta, és a barátait gyakran megviccelte, amikor előhúzta. „A kolozsvári lakótársam, akivel öt évig laktunk együtt, szintén gyűjtő volt, együtt jártunk az ócskapiacra, a feketetói vásárba kincsekre vadászni. Mivel ő a román pénzeket gyűjtötte, én csak az úgynevezett lepattanókat gyűjtöttem, azaz, csak azokat, ami megvolt a lakótársamnak, hogy ne legyünk egymásnak konkurenciái, hanem inkább egymást segítve gyűjtsük az érméket és a bankjegyeket. A háromlejest is nagymamámtól kaptam, ez a legritkább a sorozatból. Az egylejest apum adta, később, amikor látta, hogy egyre komolyabban foglalkozom a numizmatikával, az ő gyűjteményét is nekem adta.”

És noha még napokig lehetne nézegetni és mesélni a gyűjteményében levő papírpénzekről, a fémpénzekre térünk át, hogy néhány különlegesebb darabot megmutasson belőlük. Előkerül az ötvenszeres nagyító, a mérleg és a legnagyobb segítsége is ilyen téren: a magyar éremhatározó két kötete. „A régi fémpénzeken gyakran nem lehet kivenni, hogy mi áll rajtuk, de ha már megvan a dátum, vagy felismerhető a forma, akkor az éremhatározó segítségével könnyebb beazonosítani. Életem legjobb felfedezése egy 1332-es Károly Róbert dénár, amiről azt hittem elsőre, hogy hamis. Az ócskapiacon mondta az eladó, hogy ezüst, tíz lejt kért érte, én lealkudtam hét lejre.

A tallérok külön gyűjtemény. Itt van egy nagyon szép pénz, egy 1584–1595 közötti Ferdinánd tallér vagy egy házassági tallér például, amely Erzsébet királynőnek, Sisinek és Ferenc Józsefnek a házassága alkalmából adtak ki, egy másik pedig az ezüstlakodalmuk alkalmából készült 1879-ben. Nagy kedvencem Ferenc Jóska, régóta gyűjtöm, úgy a magyar, mint az osztrák vonalat.” Aztán sorra nézzük a filléreket, krajcárokat, koronákat, még lyukas garas is akad – mindenikhez fűződik egy-egy történet.

„Számomra a legkülönlegesebb a gyűjteményből a már említett Károly Róbert dénár, de nagyon szeretem az 1848–49-es krajcárokat is. A forradalom alatt a magyarok is vertek krajcárt, magyar felirattal. A forradalom leverése után ezeket begyűjtötték, beolvasztották, és a német feliratos krajcárt lehetett csak használni. Nagyon sok érdekesség van, amelyeket a pénzeket tanulmányozva fel lehet fedezni. A pénzeken keresztül le lehet tapogatni a történelmet. Sok információ van körülöttük, sok történet, rengeteg dolgot lehet tanulni általuk. Huszonöt éve gyűjtöm a régi pénzeket, a különböző korszakaim kapcsolódnak a különböző gyűjteményekhez, sorozatokhoz. Általában, amikor gyűjtésről, gyűjteményes darabról beszélünk, akkor azok olyan darabok, amelyek eladhatóak.

Sok darab a gyűjteményemből a numizmatikai piacon keveset ér, de nekem igencsak értékesek, főként azok, amelyeket gyermekkoromban gyűjtöttem” – mutat rá Szilágyi Levente. 

A számottevő gyűjteményéből szervezett már kiállítást a kollégáinak és diákoknak, bekapcsolódott az Iskola másként programba is, és amennyiben a járványhelyzet engedi, az elkövetkezőkben is szívesen mutatja meg és mesél a régi pénzekről a diákoknak, akiknek, Ráduly Lászlóval közösen, pénztörténeti órákat tartanának.