Régmúlt bálok és népkonyhák

Eleink régebbi koroktól kezdődően, de az egészen jól dokumentált huszadik század első felében is a karácsonyt követő decemberi, valamint a január első felére eső időszakot a visszatekintés és évi számvetés mellett egy jó és boldogabb újév reményében ülték meg. Bár napjainkhoz hasonlóan nem volt teljes egészében szabadságos időszak, aki tehette, mégis ekkor utazott el, vagy valamilyen ünnepélyes keretet, legyen az egy városi előadás, vagy gyűlés, adott az óév búcsúztatásának. A korabeli lapok alaposan dokumentálták az ekkori programsorozatokat, ezekből szemlézünk néhányat, amelyek főleg az újévi, vagy szilveszteri szokásokra, ünnepségekre vannak tekintettel.

A városi lapok ilyenkor újabb előfizetők reményében kampányt indítottak és a karácsonyi számokhoz hasonlóan ekkor is reklámokkal és újévi üzenetekkel és programokkal tették színesebbé kínálataikat. Természetesen felkínálva a lehetőséget a fizetett újévi jókívánságoknak is, melyeket javában kihasznált a városi polgárság. 1900-ban például a marosvásárhelyi Székely Lapok munkatársa nem volt rest rímbe szedni az addig évben történt eseményeket, és mondanivalóját versben közölte a nagyérdeművel. Ilyenkor szokás volt nem csak a hivatalokban dolgozók, de az egyletek, vagy egyéb közösségek társasága is január első napjaiban összeülni, és ünnepélyes, félformális díszgyűlés keretében köszönteni az újévet. Ilyen alkalmakkor nem maradhatott el a városi közméltóságok köszöntése, legyen az a polgármester, főispán, egyházi vezető, vagy éppen a katonaság kötelékében szolgáló rangosabb tiszt. Szokás volt továbbá a karácsonyihoz hasonlóan az újévi ajándékozás. Egy könyv, ékszer, esetleg ruhadarab mind-mind szóba jöhetett a családtagok, vagy kedves személyek számára.

A „boldog új évet kívánok” köszöntés sem napjainkból származik, ennek rövidített formáját már több mint száz évvel korábban is bőven használták. 1913-ban a Székely Napló című marosvásárhelyi újság a következő cikkel búcsúztatta az évet: „Egy-két nap s itt van a b.u.ék. Időszerű tehát egy pár szót ejteni róla, mert régen nem volt olyan idő, mikor a sanyargatott magyarnak annyira szüksége lett volna boldog új esztendőre, mint most.

Igen valószínű azonban, hogy ez az új esztendő sem lesz különb, mint az volt, amelytől búcsúzunk, mert hát a rossznak van meg az a kellemetlen tulajdonsága, hogy kiváló előszeretettel ismétli magát, még pedig arányainak megnövekedésével. Bármennyire nem bízhatunk is a jövőben, mégis telve vagyunk reménységgel, az embernek eme legbecsesebb tulajdonságával. Csodálatos dolog, hogy az új évi kívánságok leginkább általánosságokban nyilatkoznak meg, s az egyetemes boldogságon kívül mást nem igen foglalnak magukban, ámbár nem ártana olykor-olykor a részletekbe is átmenni. Különösen pedig most, amikor a magyar boldogságának java része ilyen részlettől függ.”

A korabeli cikk szerzője a szokásos szófordulatok mögül mit sem sejtette, hogy az következő, az 1914-es esztendő egy négyéves pusztító háborúnak kezdődátuma lesz. Vélhetően ennek tudatában az általa megfogalmazott üzenet is másképp szólt volna, így viszont profétikusabb tartalommal bírt. Erre, mintegy válaszként, ugyanezen lap 1914-es száma már az új helyzetről beszámolva fogalmazta az újévi üzenetét: „Hangozhatik-e hát ajkainkról a máskori megszokott értelemben a »boldog új esztendőt!« jókívánság? Bizony, nem boldog, szomorú, véres újesztendő ez, a legszomorúbb újesztendők egyike tán, amit az emberiség valaha megért s amint búcsút mondunk az öreg

Hasonlóan búskomoran, de a reménység kifejezésével telt a következő év szilvesztere is, amikor szintén a háborús megpróbáltatások ellenére a városi lakosság igyekezett a korábbi évek megszokott hagyományaiból átmenteni a rendkívüli időszakra.

1916 szilvesztere a hadiszerencse függvényében szintén nem volt bizakodó, azonban ekkor már az országos események miatt az előző évekhez képest valamivel derűsebb ünnep elé nézett a korabeli polgár. A Székely Napló így búcsúztatta az évet:

„Új esztendő küszöbén a szokásos jó kívánságok tódulnak az ifjú királyát koronázó nemzet ajakára. Új király, új esztendő, új bontakozó események ködlő perspektívája szemeink előtt, nagy megpróbáltatások, körömszakadtig, de rendületlenül állott szenvedések tövise szívünkben, amelynek igazi öröme zavartalan, boldog új esztendeje olyan régen nem volt.

Mint köztudott, ebben az évben hunyt el az agg uralkodó, kinek utódja Habsburg Károly (IV. Károly) éppen ezen időszakban volt megkoronázva. Azonban a díszruhák és nemesi kiváltságok ujjongása mellett még mindig egy háború közepén álló ország kevésbé érezte ennek súlyát, kiváltképp Erdélyben, ahol éppen az 1916-os román betörést követően több tízezer székelyföldi család még valahol a magyarországi kényszerlakhelyén várta a hazatérés lehetőségét. Azonban az utóbbiak szilveszterét nem igazán örökítették még.

Az 1918 szilvesztere volt érdekes, ugyanis Marosvásárhely ekkor hivatalosan megszállt város volt, ugyanis ugyanazon év december 2-án vonult be a román hadsereg. A közigazgatási nehézségek, valamint a román adminisztráció berendezkedése ekkor még nem jelentett akadályt a háborút és területeket elvesztett ország számára a szilveszteri kikapcsolódáshoz. Legalábbis ez a hangulat érződik a sajtójelentésekből. Bár a háborús évekhez hozzászokott lakosság visszafogott ünneplésre készülhetett, azért a Kultúrpalotában teltházas előadáson vettek részt, ahol operett slágerszámokon vidulhatott a nagyérdemű.

A két világháború közötti időszakban is a szilveszteri ünnepségek hagyománya megmaradt városi szintű eseményként. Ennek eredményeként az új helyzetre és új igényekre való tekintettel bővültek a szokások is.

A világháborút, majd az 1920-as évek gazdasági világválságát követően hangsúlyosan megjelenő munkásság és lecsúszó, vagy elszegényedő polgári lakosság számára a városi vezetés újévi szokásként népkonyhát szervezett.

Amikor erre nem volt lehetőség, a városi adminisztráció kenyérrel és élelmiszerrel segítette a rászorulókat egy boldogabb új év reményét keltve. A korábbi időszakokban meghonosodott szilveszteri bálok sem maradtak el. Ezeket rendszeresen a Kultúrpalotában, vagy a Transzilvánia szálló nagytermében tartották, ahol kabaréestek, dzsesszzene, tánc és operett előadók biztosították a hangulatot. A hajnalig tartó mulatságon fánkkal és szász borokkal szolgálták fel a nagyérdeműt, a műsorok lejárta után pedig cigányzenére szórakoztak. Az esemény egyik fénypontja a szintén szokásos malacsorsolás volt. A bálok bevételét pedig szintén valamely karitatív cél segítésére gyűjtötték.