Román Hunor: mulatni is tudni kell

Talán testvére hatására kezdett érdeklődni a zene iránt, először ugyanis ő került kapcsolatba a zenetanulással a mai csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola kihelyezett domokosi tagozatán, amelynek keretében délutánonként tanították a gyerekeket különböző hangszereken játszani. „Népi hegedűt szerettem volna tanulni, de a felvételi vizsga nem sikerült, aztán mivel egyik osztálytársam kimaradt az oktatásból, bár szeptemberben kezdődött a tanítás, én februárban átvettem a helyét. Így kezdtem hegedűórákra járni Domokoson hatodik osztály második félévévétől nyolcadik végéig” – eleveníti fel a fiatal felcsíki prímás.

Aztán következett Csíkszeredában a Nagy István Művészeti Középiskola, majd Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetem zenepedagógia szaka. Nagyváradi tartózkodása alatt tanított a Csillagocska Alapítványnál és muzsikált a Nagyvárad Táncegyüttesben. De mint megjegyzi, a nagyváradi évek alatt is rendszeresen hazajárt muzsikálni, húzta a talpalávalót az Ördögborda, a Kékiringó és a Köpice néptáncegyütteseknek. Miután hazakerült Domokosra, népi hegedűt kezdett tanítani a Hargita Megyei Művészeti Népiskolánál, Székelyudvarhelyen pedig Orendi István kezdeményezésére zenei képzést indítottak el a Kaszaj Kulturális Egyesület keretében. Mindemellett ma már rendszeresen muzsikál táncházakban, előadóként és zenei szerkesztőként különböző hivatásos táncegyüttesekkel dolgozik együtt, a Kedves zenekarral fellépései, koncertjei vannak. A nyáron sikeresen befejezte tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia mesterképzési szakán is, így most már itthon szeretné továbbadni a megszerzett tudást.

„Zenekedvelő, mulató család vagyunk, de a táncházmuzsika nem volt jellemző a családra. Engem még Domokoson Molnár Szabolcs tanított hegedülni, és már akkor megfogott a népzene iránti szeretete, az, ahogyan beszélt róla, viszonyult hozzá. De Sándor Csaba néptáncoktatónak is nagy szerepe volt már a kezdeti időszakban, mert mihelyt tudtunk pár dallamot muzsikálni, rögtön gyakorlatba ültethettük. Azaz amint le tudtuk muzsikálni az első felcsíki táncrendet, attól a pillanattól az Ördögborda vagy az Elevenek néptáncegyüttessel, amelyeket Csaba vezetett, mindig mentünk valahová” – mondja, amikor a népi muzsika, a népi hegedű iránti szeretetéről, ragaszkodásáról kérdezem. Szavaiból kiderül, szeret tanítani, gyerekekkel foglalkozni, és tudja, mennyire fontos egy oktató kisugárzása, ha a tanítványt meg szeretné nyerni.

Csodálattal mesél egy idős tanítványáról, aki hatvanas évei elején kezdett el hegedűt tanulni. „Éva néni gyermekei hegedülni tanultak, de nem sok sikerrel, végül abba is hagyták, ám amikor Éva néninek eltörött a lába, fiai a kezébe adták a hegedűt, hogy tanuljon meg játszani rajta. Három évet dolgoztunk együtt, aztán látva, hogy mellette a fiatalok milyen ütemben fejlődnek, azt mondta, átadja a helyét másnak. Egy bölcs asszony, és számomra nagyon szép emlék” – meséli mosolyogva.

Hunor számára a muzsikálás megélhetési forma, de nem csak ezért fontos neki. A gyökereket jelenti.

A zenei nevelésre nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az oktatási rendszerben, de sajnos a mai világban minden fontosabb, mint ez. Úgy érzem, hogy az a táncházas közösség, amelynek én is része vagyok, talán kicsivel reálisabban látja a világot, az életet, nem álomvilágban él, itt az értékrendszer is más, és a közösségen belül igazi mély emberi kapcsolatok tudnak kialakulni” – magyarázza.

Hogy merre halad a táncházmozgalom, az talán generációfüggő. A prímás elmondása szerint igaz ugyan, hogy napjainkban nagyon sok gyermek táncol, de őt elszomorítja, hogy a fiatal generáció nem tud mulatni. Úgy véli, a néptáncoktatóknak nagyobb felelősségük van abban, hogy a fiatalok felismerjék, nem csupán a koreográfiát kell megtanulni, hanem a népi muzsikára mulatni is lehet. Szeret ő is táncolni, az évek során ellesett egy-két figurát, de ritkán adódik alkalom a táncra, hiszen ő húzza a talpalávalót.

Azt mondja, több olyan prímás van, akit nagyra tart, bár nem szeretne név szerint kiemelni senkit. Fontosak számára a szakma öregjei, a különböző vidékek nagy egyéniségei, akiktől nemcsak muzsikálni lehet tanulni, hanem életük egy-egy mozzanata is szolgálhat tanulságul. Érzelmileg természetesen a felcsíki zenéhez kötődik, de nagyon szereti a széki muzsikát is húzni.

„Még sok más vidék muzsikáját is megemlíthetném, mert mindegyikhez kötődöm valamilyen módon, legyen az akár egy pozitív élmény, egy szép emlék. És ha az adott vidék zenéjét muzsikálom, akkor az adott élményből építkezem. Népzenekincsünk hatalmas, mindig felbukkan valami, ami magával ragad” – fűzi hozzá.

És élményekből nincs hiány, nehéz is kiragadni közülük egyet, minden fellépésnek megvan a maga varázsa. Azt talán sosem felejti el – jegyzi meg mosolyogva –, amikor pályája elején, egy nagyváradi első fellépés után Molnár Levente, ma már közismert operaénekes, gratulált és meghívta a zenekar tagjait egy-egy üdítőre.

Hogy mivel kapcsolódik ki egy prímás? Ő személy szerint szeret barkácsolni. Lelkesen meséli, hogy Domokoson van egy telke, amelyre felépített egy régi csűrt, azt csinosítgatja, alakítja. Ott javítgatja hangszereit, és nagy becsben őrzi az apai nagyapjától örökölt régi kis hegedűt, amit még édesapjának vásároltak, és amelynek számára hatalmas az eszmei értéke. Aztán van olyan hangszere, amely azért áll közel a szívéhez, mert tizenöt évesen ő faragta bele a hegedű lelkét. És van egy nemcsak eszmei, hanem anyagi szempontból is értékesebb hegedűje, amelyet támogatásként kapott még középiskolás korában a szintén csíkszentdomokosi Kurkó János Györgytől.

Jövő tavasszal Hunor a Kedves zenekarral és egy táncospárral Japánba megy turnéra, de muzsikált ő már korábban Kínában, Törökországban és a környező országok nagy többségében is. Azt mondja, sokáig szeretne olyan aktív zenész maradni, aki örömmel fogadja a kihívásokat.