Simogatásból és verésből színes csoda

Nem teljesen véletlenül, de igazán naívan és tudatlanul kerültünk egy kézműves foglalkozásra, ahol választani lehetett, hogy mit készítünk. Négy óra lábon állás, izzadás, kínlódás és gyönyörködés után megszületettek az alkotások: szépek és érdekesek, s hihetetlen, hogy mi készítettük. Nemezeltünk.

Húgomnak kerestem születésnapi ajándékot, s bizonyára mind tudjuk, hogy ez szinte nem egyszerű küldetés. Ugyanis vagy tudjuk, hogy mit akarunk és ilyenkor épp nem lehet azt megvásárolni, elkészíteni, beszerezni, vagy fogalmunk sincs mit is szeretnénk, s akkor reménykedünk, hogy az üzletekben, először lelkesen, aztán egyre fáradtabban bóklászva valamin megakad a szemünk, s az lesz a legszuperebb és legjobb ajándék. Idén azonban még csak az ajándékvásárlás gondolatával barátkoztam, amikor láttam a facebookon egy hirdetést: nemez műhelybe hívták alkotni a nőket, lehetőséget biztosítva, hogy megismerkedjenek a technikával, készítsenek valamit maguknak. Biztosították az alapanyagot és megtanították az alapvető tudnivalókat.

Persze azért szükségünk volt a pasikra, hogy kijussunk Nyárádszentsimonba, ami nincs túl messze attól a metropolisztól, amelyben mi lakunk, s Vásárhelynek hívják, de azért sem autóbusszal, sem vonattal, télen pedig kerékpárral sem megközelíthető.

Eszter, a nemezelő szaki meleg teával és kávéval fogadott, de a meleg innivaló mellett a szépen átépített valamikori parasztház kandallója is  az otthonosság érzését keltette bennem. Az alkotóműhelyben meglepően rend volt. Nem mintha kötelező lenne a káosz az ilyen helyeken, de ha az enyém lenne, ott biztos, minden a feje tetején állna. Persze lehet, hogy csak azért rakott Eszter rendet, mert tudta, hogy tanítványai lesznek: négy hölgy és két nagyobbacska gyermek.

A nemezelésről annyit tudtam, hogy a tanfolyamra nem kell majd sem olló, sem tű, s valami érdekes technikát fogunk megismerni. A nemez szó, ha a wikipédia jól írta, perzsa eredetű és azt jelenti, hogy ver, hiszen a gyapjú szálakat össze kell döngölni, gyúrni, hogy összeálljanak.

Akkor még nem sejtettem, hogy ezt a gyúrást, döngölést, sűrítést és verést szó szerint értik.

Elsőként ki kellett választani, hogy mit szeretnénk készíteni. Egy kedves gyógyszerész elmondta, hogy nagyon szeretne egy virágos nyakdíszt, s elbeszéltük, hogy szeretjük, amikor Schäffer Erzsébet, a magyarországi Pulitzer-díjas újságíró, ilyeneket visel. Szeretjük az életízű történeteivel, a nyakában csüngő piros nemezpipacsokkal. Na, de mi azért más végeredményt szemeltünk ki, a húgom telefontartó mellett döntött, a tanítónő és én kis táskát akartunk.

Addig, ha gyapjúra gondoltam, mindig a juhok, a kötött vastag zoknik és a szagos juhászbundák jutottak eszembe. Ami azonban elénk került, nem ez a gyapjú volt: nem volt se szagos, se szúrós, hanem finom, puha, merinói és ezer színű gyapjú. Esztertől megtudtam, hogy nálunk, Erdélyben, Romániában csak durvább, vastagabb gyapjút lehet kapni, s az inkább takarók, terítők készítésére alkalmas, a kisebb ékszereket, a finom használati tárgyakat, ruhákat külföldről hozott alapanyagból lehet elkészíteni. Én ugyan tapogathattam az asztalon levő gyapjút, mert nem volt viszonyítási alapom, de a kedves gyógyszerésznő megállapította, hogy az sokkal puhább és finomabb, mint amit ő drága pénzért vett a hobbiboltból.

Színes táskát akartam, hogy találjon hozzám.

Eszter azt ajánlotta, hogy akkor használhatom a megmaradt tenyérnyi színes gyapjút is, amiből elég sok volt. Rozsdabarnától a zöld különböző árnyalatáig, narancsosak és pirosak, valamint az őszi avar azon  árnyalataiból is, ameleyeket le sem tudok írni. Egy vastagabb nejlondarabra megrajzoltuk a kiválasztott tárgy körvonalait, (kivéve a virágot, mert az másképp készült), s erre a rajzra helyeztük a gyapjút, kicsit lelapítottuk, majd megnéztük, hogy milyen módon állnak a szálak és ellenkező irányban is tettünk egy adagot. Mire mi ezt elkészítettük, Eszter meleg vizet és szappant hozott, mi pedig elkezdtük az asztalra lefektetett gyapjúszálakra habos melegvizet csepegtetni. Eszter csurrantotta a habos, illatos szappanos vizet, mi csak félve csepegtettük, amíg bele nem jöttük.

Amikor kellőképp megáztattuk, bevontuk egy nejlon darabbal és kinyomkodtuk belőle a levegőt. Majd Eszter felemelte az anyagot és megnézte, hogy mindenhova került-e elég gyapjú, hogy kellőképp tartós legyen majd a használati tárgyunk. Ha valahol kicsit áttetszőbb volt, akkor oda tettünk még egy maroknyi gyapjút, szappanoztuk, simogattuk, s újra ellenőriztük. Aztán nekem újra kellett a színes gyapjúk közül választani, hogy elkészülhessen a táska felső része is, ugyanolyan módszerrel, mint korábban. Most azonban nemcsak a felső felét simogattam, kellő szappanozás és levegő-eltávolítás után, hanem az oldalait is.

A gyapjúszálak, a meleg szappanos víz hatására olyan érdekesen és hatásosan összesimultak, hogy ha nem épp az én kezem alatt történt volna, el sem hinném.

Persze amikor én már kellőképp meguntam ezt a simogatást és szappanozást, következett a legnehezebb rész a tömítés. Ugyanis szép és jó, hogy kész a táska, de a gyapjú szálaival még dolgozni kell, hogy tömítődjenek, hogy, a hivatalos meghatározás szerint: a szőrszálakon elhelyezkedő pikkelyek összeakadjanak, s legyen posztószerű, vastag az anyag.

Így egy kisebb séta és kávészünet után kiöblítettem a szappant a félkésznek minősített alkotásból,  egy tiszta rongyba tekertem a szépen kialakult, igazán csinos kis táskát és felcsavartam. Százszor kell gurigázni vele, mondta Eszter, s én próbáltam arra hivatkozni, hogy nem erősségem a matematika, de nem volt pardon: ki és be kellett csavarni a szappanillatos táskát. S ez sem volt elég, mert egyszer hosszában, majd újra százszor keresztbe kell csavarni, hogy megfelelően tömött legyen az anyag. Az egészben az volt az érdekes, hogy közben meg lehetett vizsgálni a formáját, huzigálni ide és oda. Mert persze, s ez csak természetes, hogy nem középre került a táska lehajló részének a füle, így kicsit próbáltuk helyrehuzigálni. Szerencsére sikeresen.

Három óra lábon állás és nemezelés után  kezdtem érezni, hogy miért mondják, hogy nehéz két kézzel alkotni, s miért olyan drágák a nemezből készült tárgyak, s hogy

Ráadásul a virágos nyakék és a mobiltartó  már kész volt, csak a kistáskák várattak magukra még.  A táskámhoz ugye még pántot is kellett csavarni, de ez, bevallom, már nem volt olyan ördöngös, s nem utolsó sorban segítséget is kaptam a nemezelő szakitól. A végeredmény nagyon szép és különleges lett, sokszínű, nem egészen arányos, de számomra tökéletes.

Közel öt óra után elfáradva, de elégedetten pihentettünk szemünket a kész alkotásokon. Sokat simogattuk, csavartuk, szappanoztuk és gyúrtuk a gyapjút, de végül olyan szép nemezzé alakult, hogy kész csoda. Volt, aki azt mondta, otthon is folytatni fogja a nemezelést, volt, aki azt tervezte, hogy másokat is elhoz, hogy megtapasztalják az alkotás örömét. Nekem az járt sokáig az eszemben, hogy meg kell írjam ezt a csodálatos délelőttön  történteket, tapasztaltakat, el kell meséljem, hogyan is lett egy marék gyapjúból táska.