Sturdza herceg: a vadászat nem öldöklés, hanem a természetszeretők sportja

Osváth Pál nagykövet, a herceg vadásztársa közbejárásával látogathattuk meg Dimitrie Sturdza herceget, aki a disznópataki vadászkastély teraszán várt. Farmernadrágot, vadászzekét viselő kedves úr, valamivel innen a nyolcvanon – sokkal kevesebbet mutat – betessékel a dolgozószobájába, amelynek egyik szegletében egy világrekorder, 12 kilós jávorszarvas-agancs, viselőjét Új Zélandon lőtte ki hat évvel ezelőtt. Akkor világelső volt, azóta megdöntötték ezt a rekordot is, de máig ott van a négy világelső között. Lenyűgöző egyszerűséggel mesél, udvarias – noblesse oblige –, inkább várja a kérdéseket, minthogy untassa a beszélgetőpartnereket. Közben egy kis szálkásszőrű tacskó – Coco – és egy hannoveri eb – Liza – állandóan közöttünk sertepertél, végül Coco ellentmondást nem tűrő határozottsággal felugrik az ölébe, s ott végre megnyugszik. Ez van – nyugtázza a gazda.

A szemközti falon egy medvetrófea, erről elmondja, hogy a Görgény völgyében lőtte, közel hatszáz kilós állat volt, s a kilövése előtti években hét tehenet ölt meg.

– magyarázza.

Engedni kellene a természetnek, hogy végezze a saját munkáját, a szelekciót, ami kordában tartja az egyedszámot. Ehelyett tiltják egyes fajták vadászatát, ami túlnépesedéshez vezet. Ez a helyzet a medvével is. Manapság sehol annyi medve nincs, mint Romániában. A zöldek meg más nemkormányzati szervezetek folyton folyvást tiltakoznak, hőbörögnek, de én eddig egyetlen zöldet sem láttam az erdőben, aki a vadaknak vitt volna eleséget. „Ezek nem ökologisták, ezek a természet ellenségei...” – fakad ki bosszúsan. Példával is előhozakodik: Kenyában tíz évig betiltották a vadászatot, erre hetven százalékkal csökkent a vadállomány. A vadorzók tűzzel-vassal irtani kezdték az állatokat. Botswanában az elefántok szaporodtak el ugyanilyen okból, s tették tönkre a falvakat. Pedig Afrikában, különösen a kontinens déli részén a vadászat megélhetési forrást jelent. Az engedélyek értékének oroszlánrészét azok a falvak kapják, amelyeknek a területén a vadászat megtörténik. Ráadásul a vadhús kilencven százaléka is az ittlakókat illeti. Egy bivaly húsából egy faluközösség egy hétig eszik. Ezért aztán nem is kell orvvadászattal foglalkozniuk.

Persze a vadászatnak is megvannak a maga írott és íratlan törvényei: vemhes állatra, anyaállatra, kicsinyekre nem lövünk

– magyarázza. A hímek kerülnek kilövésre. Ez ellen sokan vétenek Romániában. „Láttam olyan drága ismétlőfegyverrel felszerelt kocavadászt, aki egy vaddisznóvadászaton nyolcszor lőtt rá egy anyakocára, amelyiket hét kismalac követett. Szerencsére egyszer sem találta el. A malacok meg csak álltak és csodálkoztak... Na, ez a vadász rövidesen eladta a méregdrága fegyverét, és többé nem vadászott. Szerencsére...” – mesélte nem kevés elégtétellel.

Elindulunk a kastélyból az udvar másik részében levő vadászmúzeuma felé. Útközben is a vadászatról beszélgetünk.

– oktat.

A múzeumban trófeák, kitömött állatok százai a falakon és asztalokon a világ öt kontinenséről. Mert Sturdza herceg amellett, hogy többszörös nemzetközi teniszbajnok (csak a Davis-kupában 45 meccset játszott le, ő volt a svájci csapat kapitánya) vadászott Afrikában, Ázsiában, Észak-Amerikában (itt négy pumát is elejtett), Ausztráliában, no és persze Európában. A trófeák sokaságát látva megkockáztatom.

– Excellenciás uram (a protokollt be kell tartani, bármennyire is kedves és közvetlen), számolta-e valaha, hogy hány trófea van itt? Először történik ittlétünk alatt, hogy zavarba jön. Őszintén szólva nem is tudom – mondja. De azonnal kisegíti az uradalom helybeli mindenese, Ioan Feier: pontosan 453. Emellett a kastélyban még legalább kétszáz. S a herceg megköszöni a segítséget. Ez van – mondja immár sokadszor.

Melyik vadászatot kedveli leginkább? – kérdezzük. Nos, nehézségi sorrendben: mindeniket, válaszol nevetve.

A szarvasvadászat a legérdekesebb. Ezért is van a legtöbb trófea ebből. A medvevadászat a legkönnyebb.

A fácánvadászatot nem szereti, mert a vadász csak áll ott  és várja, hogy föléje hajtsák a madarakat. A legnehezebb viszont a bivalyvadászat Afrikában. „Itt van ez a kafferbivaly-trófea – mutatja –, összesen 21-et lőttem, de ennél szinte ő győzött. Már négy golyót lőttem ki rá, de csak jött és jött szembe velem. A másik húsznál egy-egy golyó elég volt. Akkor nagyon féltem, mert tudtam, ezt az állatot Afrikában fekete halálnak is nevezik, s nem ok nélkül. Huszonkét napig lestem egy fáról, becserkésztem egy 28 méter magas platón éjszaka, s akkor jön, hogy megöljön. De hát ez van. Aztán előttem két és fél méterrel végre összerogyott” – mutat az amúgy jámboran a levegőbe bámuló kitömött bivalyfejre. Lőtt még gnu-, orix-, pézsma- és sok más antilopfajtát, fajdkakast, zergét, krokodilt. Elefántot soha. De egy vízilovat elejtett, a fogai itt vannak a falon. Így emlékezik: kilőttem, visszament a vízbe, elsüllyedt. Aztán másnap helikopterrel kellett kiemelni.

Hogy kikkel vadászott itt a Görgény völgyében a herceg? Nos, fontos embereket hozott el ide. „Meghívtam a Habsburg herceget, Nagy-Britannia királynőjének unokatestvérét, Michaelt, Kent hercegét, Philipet, Liechtenstein hercegét, Jánost, Luxembourg nagyhercegét, Swarovski urat, a Volkswagen tulajdonosát, sőt, Putyin elnök egyik elnöki tanácsadója is vadászott nálam. Hadd lássák, milyen szép tájaink vannak, s milyen csodálatos vadászhelyeink” – mondja nem kis büszkeséggel.

Trófeák között a dolgozószobában • Fotó: Bakó Zoltán

Befejezésül köszönetet mondunk Dimitrie Sturdza hercegnek a meghívásért és Osváth Pálnak szíves közbenjárásáért. A herceg vendégei voltunk az ebédnél, amikor rákérdezünk: mitől herceg egy herceg?

– zárja mosolyogva. Azt már máshonnan tudom, hogy 1938-ban született, ő és édesanyja ’48-ban Norvégiába menekültek a kommunizmus elől. Innen Svájcba ment, elvégezte az atomfizikát, megalapította a Déesse kozmetikai céget, amelynek ma 16 országban van képviselete. Zürichben él. Ezzel kapcsolatban annyit mond: „Mindent a munkámmal valósítottam meg, nem jött a Mikulás a zsákkal.”.

Nagyon sokat jótékonykodik, támogat, de erről szemérmesen hallgat. Hol Zürichben, hol a Jászvásár melletti Popești-i felújított családi kúriában, hol pedig itt, a disznópataki vadászkastélyban tölti idejét. S leginkább itt, mert ahogy mondja, „csodálatos ez a hely, nagyszerű emberek élnek itt. Nézze meg a házakat: nincs egyetlen vakolatlan, virágok az ablakokban, békésen, jól élnek egymás mellett a nemzetiségek. Maholnap a víz drágább lesz, mint a kőolaj. Erre mit látunk dél felől jövet az Olt mentén? Pillepalackokat, szemetet tonnaszám a vízben. Ahogy átjövünk a Kárpátokon, eltűnik a szemét, a palackok...” Erre már én mondom, de csak úgy, magamban: ez van.