Talajtalanság ellen növesztett gyökereket Nagy Aranka

Középajtán, kiskereskedő családban, második lányként született 1931. november 9-én. A kultúra és a népi értékek iránti szeretetét szülőfalujában szívta magába – a népmese világának csodáit a regélgető idős nénik oltották belé. Az ott tanult népi gyermekjátékok élethosszan elkísérik – tevékenységének minden terültén felhasználta azokat. A falusi élet minden szépségét megismerte. Nagyanyja mellett elsajátította a kenderfeldolgozás csínját-bínját. Emlékezetesek a szülőhelyen megélt templomba járások; a majálisokban a népi tánc, a népdalok, a rezesbanda térzenéje. Az órák közötti szünetekben sokat játszottak, és tanítás után a szomszéd gyermekekkel, vasárnap pedig a szőlőskertbe mentek. Míg a nagymamája dolgozott, szenvedélyesen szerette a petróleumlámpa mellett hangosan felolvasni neki az újságot.

Elemistaként élte meg a bécsi döntést. Magyar ruhában, pártásan várták a bevonuló magyar katonákat. Láthatta azt a mély ragaszkodást, örömet, amivel fogadták őket. Magyarságszeretete ebbe az élménybe gyökerezik.

1944-ben megtapasztalta a háború borzalmait. A Szárazajta felől átvonuló győztes orosz-román katonák kiürítették a szülei üzletét, a lovakat az istállóból elvitték. Ők a nagyanyja pincéjében aludtak. Ha nem szóltak a fegyverek, kimehettek az utcára. Látták az elhunyt német katonákat… Falujukból is sokan meghaltak Ojtuznál.

A Székely Mikó Kollégiumban példaképe, a magyar tanárnője Seprődi Kis Anna éneket, táncot, versmondást tanított nekik. Az írók, költők mellett a festők, zeneszerzők műveiről szóló tudást is belopta az órakeretbe, ezáltal is nyitogatva a tanulók elméjét.

Két év múlva feltette a tanárnő a kérdést: lennél-e tanítónő?

Majd elkísérte a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe. Különbözeti vizsga után itt folytatta a tanulmányait. A város és az iskola nagyon mély nyomokat hagyott a lelkében, amire mindmáig szívdobogva gondol. Kiváló tanáraik voltak, köztük Dobos Ferenc, avagy Balázs Ferenc a tanítás mellett kórust is vezetett.

Kezdő pedagógusként előbb Köpecen tanított egy évet, majd Gidófalván folytatta. A tanárhiány miatt ott magyar nyelvet és irodalmat tanított. A megyei első díjas néptánccsoport mellett sok színdarabban is szerepelt. 1962-től Középajtán folytatta pályáját. Népi együttest alakított: gyermekek, középkorúak, idősek együtt léptek színre. Férje zenetanár volt, a zenei és énekmellékleteket együtt állították össze. A zenekar is a faluból állt össze. Országos második díjat nyert a tánckar, és Kovásznára költözésük után még tíz évig működött.

Kisiskolásainak népi táncot, népdalokat tanított és azt, hogy „gyökerük van”. Ezek szeretetével működött Kovásznán a Gyermekjátékkar. Gazda Ella, Szegő Júlia és sokan mások is nagyra értékelték, biztatták. Akkoriban három kórus működött Kovásznán a férje vezetésével. Aranka nénit a gyermekekkel való foglalkozás a középajtai szőlőskertre emlékeztette, ahol önfeledten játszottak. Táncos- és játékos kedvű tanítványai, a gyermekjáték-együttes annak zene- és énekkara megyei majd országos elismerésben részesült. Kovásznán, az iskola négyszáz éves évfordulóján 1978-ban hetvenhat pár elemista és öt-nyolc osztályos táncolt – százötvenkét gyermek lépett színpadra. Nyugdíjasok húzták a talpalávalót. Később, az udvarhelyi nyugdíjasklubban arra törekedett, hogy mindig legyenek körülöttük gyermekek, fiatalok.

Egyik lánya, Boglárka Magyarországon él, a másik, Enikő, Udvarhelyen. Öröme, hogy tanítóként ugyanazt az utat követi, mint édesanyja. Amikor nyugdíjazása után egyedül maradt, lányai biztatták: költözzék Udvarhelyre.

Bár félt a talajtalanságtól, gondolkodás nélkül pakolt és ment – fél év alatt életteret változtatott.

Már meszeltek az itteni lakásban, amikor rádöbbent a váltás valóságtartalmára.
„Isteni gondviselés volt, hogy hívtak a nyugdíjasklubba” – merengett el. A közelmúltban elhunyt Kovács Piroska és Gotthárd Anna javaslatára kapcsolódott bele az ottani tevékenységekbe. Előbb a néhai elnöknek, Finta Bélának segített, majd átvette a kultúrcsoport irányítását. Vallja: az elmúlt tizennyolc évben közösen valósítottak meg mindent a csoporttal. Legyen szó a város kulturális életébe való bekapcsolódásról, az egyre bővülő tevékenységekről, a találkozókon való részvételről, avagy kapcsolatápolásról, honismereti kirándulásokról.

Az ének és tánc nyugdíjas korban is összekovácsolja művelőit.

Mindvégig érezte: rajta is múlik, hogy ne szakadjon meg az a lánc, amit Finta Béla és dr. Pál Gyula alapozott meg. Az intézmény olyan létesítményben működik, amit a valamikori nyugdíjasok önkéntes adományaiból vásároltak meg, a vezetők a nyugdíjasok kulturális életének központjává tettek.

A helyet és a tevékenységet rokonszenvesnek érezte Aranka néni, folytatta tovább. Hogy amíg ott vannak, érezzék jól magukat, vidítsák fel egymást – legyen, ami erőt ad. Így vált otthonává és „szülőföldjévé” Udvarhely. Tudja: a kórusban éneklésnek összetartó ereje van. A tánc is magyarságunk éltető ereje. „Amíg az erőnk tart, az ifjúságnak példát kell mutatnunk.” 

Az „unokák segítségével”, fiatal munkatársakkal megtanulta a pályázatírást is: ezáltal tizenhat nyertes projektet valósíthattak meg a kultúrcsoporttal. Egyik megtartójuk a mindenkori vezetés, amely támogatta tevékenységüket, másik a közönség, aki tapssal jutalmazta produkcióikat. De mindenekelőtt a nyugdíjas műkedvelők ügyszeretetét és kitartását emelte ki Aranka néni. Közös ünnepeiken a helyi alkotók műveit kiemelten műsorra tűzték, helyet kaptak benne a vidék hagyományai és néptáncai. 2010-ben az Udvarhelyszék kultúrájáért díjjal tüntette ki a NYÖP kultúrcsoportját az Udvarhelyszéki Kulturális Egyesület. Annak reményével, hogy a magyarságtudat éltető forrása a népi gyermekjáték, zajlott a legutóbbi közös tevékenységük az óvodásokkal és kisiskolásokkal.

A Príma Polgár-díj laudációjában emígy foglalták össze tevékenységét:

A jókedvre szükség van, hogy a munkát végezhessék. A derűt nem kell hagyni! A régit meg kell őrizni, azokat az értékeket, amelyeket a Jóisten a székelyeknek adott, át kell hagyományozni, nem szabad elfeledni. Ugyanakkor helyet kell adni az újnak. A nyugdíjasoknak is „fel kell nőniük a világhoz, ne várjuk, hogy a világ igazodjék hozzánk.” Hiszi: a közös évek minden megvalósítása a csapatmunkáról szólt. Személyes célja az őszinteség, jókedv, az összetartozás és a hagyományok megélése volt. A róluk szóló híradásoknak pedig nagy hajtóerőt tulajdonított: fontos, hogy a sajtóban és más médiumokban megjelennek, értékelik és népszerűsítik a NYÖP kultúrcsoportjának tevékenységeit. Amikor kultúrfelelősként a közelmúltban leköszönt, és átadta a stafétát Bitai Magdának, Szemlér Ferenc Igézet című verséből idézve ígérte meg a csoportnak:

míg ereje engedi, közöttük lesz.

Beszélgetésünkkor elmondta: szeretett kézimunkázni, de többet szeretne hagyni az emberek lelkében, mint ami a keze után maradna. Ugyanakkor azt is tudja, bárhol élne, és bármerre menne, jól érezné magát, ha a közösségét szolgálhatná.