Ütközetek életre keltve: török zsoldossá vedlik át a történelemszerető székely

– Hogyan kerültél kapcsolatba a közösséggel?
– A történelmet az általános iskola negyedik osztályában szerettem meg, szerelem volt első látásra. A haditornával 2004-ben találkoztam először: egy nemzetközi történelmi vetélkedőn voltunk Törökbálinton, ahol a szünetekben bemutatók voltak: először egy Szent László tematikájú, rém unalmas bemutató volt. Aztán jött egy másik csapat, a mai Norde Guard – akkor még S.A.G.A.,  európai harcművészetek iskolája –, akik fantasztikus bemutatót tartottak.

A felszerelésük szakadt volt, törött pajzsok, kicsorbult kardok, de a szereplők tele voltak élettel,

a megjelenésük nagyon hozta az északi zsoldos karaktert, a harci bemutatójuk pedig koreográfia nélküli, vad szabadvívás volt. Szikráztak a kardok, csattogtak a balták. Én ott és akkor szerettem bele ebbe. Az előadás után megkerestem a vezetőjüket, és jeleztem nekik, hogy én is ezt akarom csinálni. A csapat Magyarországon volt, én pedig Erdélyben, így lett egy kis szünet, majd 2013-ban Zólya Levente barátom szó szerint elrángatott a kolozsvári TDA fellépésére. Ők pont a dák-római háborúk korát elevenítették fel, és fantasztikus érzés volt. Anno a suliban ezzel a korszakkal szerettem meg a történelmet, most tevékenyen újraélem.

2014-ben a műtéteim után (a segítségért azóta is hálás vagyok sokaknak) azt mondta az orvos, bármit sportolhatok, kivéve amiben szúró-vágó fegyverek vannak. Mondtam, doktor úr, én csak azt sportolom.

Már 2014 végén elmentem a Savaria karneválra Szombathelyre (talán ez Magyarországon a legrangosabb élő történelmi fesztivál), ugyanabban az évben pedig a székelyudvarhelyi Vörös Darabontok csapatnák lettem az idegenvezetője, és itt szereztem be az első végvári korszakos ruháimat és a kardomat. 2015-ben felköltöztem Budapestre, és a munkába temetkeztem, de a haditorna megtalált egy pályázat kapcsán, a Kapuvári Hajdúk és Gartai Muskétások egyik vezetője, Pintér Gábor felhívott, és megbeszéltük, hogy velük mehetek fellépésekre a következő évtől..
2016 májusában Tatára még vörös darabontként érkeztem, viszont nagyon megfogott a török tábor és a török sereg hangulata. Korábban is érdekelt az oszmán hadi kultúra, és mivel a török harcosokból sosincs elég – Magyarországon ugyanis majd mindenki magyar végvári vitéz vagy hajdú akar lenni, holott a korabeli csatákban mindig hatalmas volt a török túlerő –, csináltattam magamnak egy turbánt, és török karakter kidolgozásába kezdtem.

 –Miről szól a haditorna?
– Mindenkinek mást jelent, de elsődleges cél szerintem a kellemes időtöltés. Mindkét részről: a hagyományőrzők és a közönség részéről is. Hiszen a hagyományőrzők saját idejüket és pénzüket áldozzák erre.

A végső cél természetesen egy korszak minél hitelesebb megjelenítése lenne.

Ennek természetesen megvannak a különböző szintjei: vannak azok, akik a barátokkal összeülve elképzelik, hogy kellene csinálni valamit, és az Egri csillagok film alapján készítenek maguknak valamiféle török ruhát vagy a sarki jógaboltban vásárolnak be. De ott van a másik oldal is, akik több százezer forintokat szánnak a felszerelésre. Az egyik török hadvezér felszerelésének az ára megközelíti a 2 millió forintot, például a pajzsát és az alkarvédőjét a Közel-Keletről szerezte be. Illetve vannak olyanok is, akik kézzel szőtt vászonból, kézzel kovácsolt tűvel, saját maguk által sodort cérnából varrják meg a ruhájukat – kézzel.

Hallottam olyanról is, aki Pesten járt évekig egyetemre, de elege lett belőle, kiköltözött a tanyára, lovakat tart és a kun hagyományok felelevenítésének szenteli az életét. Vagy ott van a várpalotai Csepin Péter (egyeseknek ismerős lehet az Esti Showderből), aki két-három évente komoly lovas túrákba vág bele, élete a lovak és a végvári hagyományőrzés körül forog. Én ezen a skálán valahol középen vagyok. Van két váltás ruhám, egy kardom, eddig minden összevetve mintegy 6000 lejt költöttem a felszereléseimre. Forog az interneten egy kép, aminek valami ilyesmi a felirata: „Szerettesd meg a gyerekeddel a hagyományőrzést, és soha nem lesz pénze drogokra.”

 – Hogyan kell elképzelni egy ilyen újrajátszott csatát?
– Ez a rendezvény szervezőitől függ, de rendszerint a csaták újrajátszása szakmai alapokon nyugszik. Általában a látványos tömegharc, a tűzfegyverek és az újrajátszott történelmi esemény legfontosabb jelenetinek a megjelenítése körül forog. A csaták mindig a seregek csatarendbe fejlődésével és a tüzérségi előkészítéssel kezdődnek. Miután felálltak a seregek, elhelyezik az ágyúkat, és tüzelnek. Az ágyútűz félelmetes. Igaz, mi résztvevők tudjuk, hogy az ágyúkban nincs golyó, csupán a puskaport fojtják le és lövik ki, mégis rombolja az ember bátorságát és morálját. Egy fesztiválon általában összesen 15-20 ágyú jelenik meg. Bele sem merek gondolni, milyen hatással volt a korabeli katonák moráljára, amikor egyszerre több száz ágyú volt a csatatéren.

Az ágyúzás után általában a muskétások sortüze következik, ahol korhű – de biztonságos – muskétákba töltenek fekete lőport, azt fojtják le és lövik ki, amit a rohamok és a közelharc követ. Tudni kell, hogy a közelharcban használt fegyverek nem élesek, viszont súlyosak, de senkinek nem az a célja, hogy megsebezze az ellenfelét. Ennek ellenére sajnos ez néha mégis megtörténik.
A jól dokumentált történelmi csatáknál, például Szigetvár, Eger ostrománál a szervezők

 külön hangsúlyt fektetnek a kiemelkedően fontos események megjelenítésére, gyakran a modern technika és színészek segítségével.

Egerben például Dobó István szerepét egy neves színművész alakította, aki saját korhű páncélt készíttetett, illetve tanult vívni a szerep kedvéért, beszédét pedig a sisakja alá rejtett mikrofon segítségével hallhatta az egész közönség. Idén a Tatai vár ostromát a vár falára szerelt hatalmas kijelzőn lehetett követni, a párbeszédeket előre felvették, így a közönség jól hallhatta a szöveget.

– Magyarországon népszerűek a hadi fesztiválok?
– Szerencsére nem divat, és sosem lesz az. Túlzottan felhígulna, és ez sem a közönségnek, sem a résztvevőknek nem lenne jó. Ez egy olyan hobbi, amihez mindig is kellett egyfajta elvetemültség.
Hagyománya viszont van, a legrégebbi fesztiválok már nagykorúak, a fiatalok körében kialakult egyfajta „karneválfüggőség”. A hagyományőr csapatoknak tavasszal már egész szezonra betelik a naptáruk, két-három hétvége kivételével mindig van fellépés, olyan is van, amikor egy hétvégére kettő esik. És ez csak a mi korszakunk, a kora újkor. A rendezvényeken általában az ismerős arcokkal lehet találkozni, de egy-két lelkes újonc mindig megjelenik.

– Erdélyben vannak ilyen kezdeményezések?
– Erdélyben jóval később indult el ez a folyamat, az elsők között volt a korábban említett kolozsvári csapat, a TDA és a nagyváradi Ezüst Sólymok. Itt kell megemlítenünk a székelyudvarhelyi Vörös Darabontok csapatát is, akik bár nem a katonai hagyományőrző vonalon mozognak, tehát nem csatákat játszanak újra, viszont Magyarországon igen sokan ismerik őket, és elismeréssel beszélnek a felszerelésükről. A székely hagyományőrzésben pedig élen jár Sashalmi-Fekete Tamás, aki Kaposvárról költözött hozzánk, és tapasztalatait az első középkori székely sereg felállításába fektette. Az évek alatt szépen fejlődött a csapatuk, és egyre több rendezvényen öregbítik városunk hírnevét Erdélyben és Magyarországon. Hozzá kell tenni, hogy saját rendezvényük is van, az augusztusban megrendezésre kerülő Erdélyi Seregszemle, ami egyre nagyobb érdeklődésnek örvend.

– Hogyan választottad ki az általad alakított történelmi figurát, hogyan dokumentálódtál? Illetve honnan szerezted be a korhű felszerelést?
– A figurát mindig a csapat vezetőségével együtt dolgozzuk ki. Mivel minden csapat egy seregtestet formáz kicsiben, ezért fontos, hogy az illető korban jelentős, különleges karakterek és a „tömeg” is megjelenjen. A „tömeg” felszerelése pedig a fegyvernemtől függ. Jelenleg két karakter kialakításán dolgozom, mindkettő török, az első a szilithár. Ez magyarul nagyjából fegyverhordozót jelent: a pasák, illetve a szultán közvetlen közelében teljesítettek szolgálatot, a fegyvertárért feleltek, illtve amikor a pasa utazott, a kardját vitték mögötte. Mivel eddig senki sem csinált ilyen karaktert Magyarországon, így a korabeli ábrázolásokat tanulmányoztam, illetve szakemberekkel beszéltem a témáról, és közösen határoztuk meg, hogy mit kellene viselnie a szilithárnak.

A másik karakterem egy török zsoldos (seymen), ahol az elvárás: láncing, vassapka, korhű ruházat, illetve a lábbelim bocskor kapcával, mert az jobban illik a csapat koncepciójába. A hagyományőrzők között sok történész és régész, illetve a szakma iránt komolyan érdeklődő kézműves van, akik szívesen válaszolnak az érdeklődő kérdésekre. Így egy jó felszerelés kialakítása immár csupán idő és pénz kérdése, meg persze egy kis szorgalomé és utánajárásé.

– Miért választottál török, és nem magyar figurát?
– A török zsoldos karakterből egy kifejezetten szakadt, gyáva „vitézt” fogok megjeleníteni, egyszerűen azért, mert abban a korban szerintem ebből volt a legtöbb, mégis megfeledkezünk róluk. Sajnos van egy olyan tendencia (főleg a magyar oldalon), hogy a legtöbben nemest vagy vezért akarnak megjeleníteni, drága felszereléssel, aki oroszlánszívvel harcol a csatában. Ez pedig szerintem nem reális.

Igaz, hogy a történelemkönyvekben a hősök szerepelnek, de a valóságban az átlagos, csóró katonából volt a legtöbb.

A zsoldos karakterem tehát hiányos, szakadt felszerelésben megy csatába, ha túl sok az ellenfél, elfut, viszont ha prédálni kell, akkor az első sorban áll. Egyszerűen azért, mert szerintem ez még hiányzik a korszak megjelenítéséből. Ha majd a csatatéri oroszlánokból lesz hiány, akkor szívesen vállalom azt a szerepet is, a cél a közönség szórakoztatása.

– Mi a célja mindennek?
– A cél a hagyományok őrzése, felelevenítése és oktatás kézzelfogható, játékos, emberközeli módon. Marketingközpontú világban élünk, ma már nem elég annyit mondani, hogy tanuld meg, mert muszáj. Nem elég azon keseregni, hogy a fiatalok miért nem ismerik az országuk történetét. Tenni kell érte.

Hagyományőrzőként arra törekszem, hogy a felszerelésem felkeltse az emberek figyelmét, és ha valaki a táborunkba téved, akkor annak választ adjak a kérdéseire és meséljek a török korról. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó módszer arra, hogy felkeltsük az emberek érdeklődését a múltunk iránt. Ha valakinek a kezébe adok egy kardot, vagy elsütök mellette egy puskát, akkor hamar rádöbben, hogy nem is annyira száraz és unalmas ez a történelem, mint amilyennek a suliban tűnt.

Ezenfelül fontos cél a szórakozás. Ha a néző jól érzi magát a táborban, akkor jövőre is visszajön, és nagyobb eséllyel keres rá az Eger ostroma kifejezésre az interneten, mintha muszáj lenne neki. De a hagyományőrnek is jól kell éreznie magát. Másképp miért ölne bele egy vagyont, időt és energiát ebbe az egészbe?