Vásárhely, az ellenzéki város: nem kedvelték a „kuruckodó” települést

A városi történetírás szerint a budapesti kormányzat nem kedvelte a 48-as érzelmű, „kuruckodó” várost, ráadásul a kormány is megérezte, amiért Vásárhely ellenzéki képviselőket küldött az országgyűlésbe.

Az 1867-es kiegyezést követően a magyarországi politikai élet polarizálódása tulajdonképpen a kiegyezés és az ezt övező közjogi kérdések mentén zajlott. Leegyszerűsítve, a kormánypárt a hosszú ideig regnáló Szabadelvű párt volt, amely többnyire a kiegyezés és liberális gazdaságpolitika támogatója volt, míg ezzel szemben a 48-as és Függetlenségi Párt (olykor Kossuth-pártként is emlegették) egy függetlenebb Magyarországban gondolkodott, és gazdasági kérdésekben is inkább agrárpárti politikát szorgalmazott. Utóbbi volt a nacionalizmus szempontjából a reprezentatívabb politikai erő. Így tehát érthetően nem lelkesedett a kormányzó Szabadelvű Párt, amikor egyes vidékeket „elveszített” egy-egy választás alkalmával.

Marosvásárhely történetében az országgyűlési választások alkalmával megválasztott képviselők tekintetében elmondható, hogy egy igencsak „kuruckodó” városként volt ismert. A város választókerületeiben megválasztott országgyűlési képviselői többnyire a függetlenségi párt soraiból kerültek ki. Csupán néhány szemléletes példa:

az 1869-es választásokon Orbán Balázs, a Székelyföld későbbi krónikása került ki győztesen, de idősebb Ugron Gábor is megemlíthető, aki a Függetlenségi párt egyik alapítójaként 1884-ben szerzett mandátumot.

Voltak olyan időszakok, amikor Marosvásárhely mindkét választókörzetében függetlenségi párti politikusokat választottak az országgyűlésbe: így az 1881-es választásokon Győrfi Pető és Lázár Ádám győzött, illetve az 1884-es választásokon szintén Lázár Ádámot és a már említett Ugron Gábort választották meg. Az 1892-es választáson az ellenzéki jelölt, Bethlen Gábor győzelmét Apponyi Albert országos, valamint Bernády György városi szervezkedése biztosította. A tendencia a századelőt követően sem fogyatkozott, ekkor ugyanis olyan neves ellenzéki képviselőket küldött a magyar országgyűlésbe a városi és a megyei kerület, mint Bethlen István későbbi miniszterelnök, Sebess Dénes jogász, Désy Zoltán, valamint Bedőházy János, a marosvásárhelyi Református Kollégium egykori tanára.

Az ellenzékiség a városban nem csupán a választott képviselők pártpreferenciáinak a függvényében nyilvánult meg. 1905-ben ugyanis az addig kormányzó Szabadelvű Párt történetében először országosan is elvesztette a választásokat, viszont az uralkodó a nemzeti koalícióba tömörülő ellenzéki pártok képviselői helyett a korábbi honvédelmi minisztert, Fejérváry Gézát − a királyi testőrség, azaz a darabontok parancsnokát − nevezte ki miniszterelnöknek. A szövetkezett ellenzék reakcióként „nemzeti ellenállást” hirdetett, melyhez a legtöbb vármegye − így Maros-Torda is − csatlakozott.

A Fejérváry Géza által vezetett „darabont-kormány” időszaka alatt Marosvásárhelyen Kristóffy és Vozáry nevének említése szitokszónak számított. Előbbi a Szabadelvű Pártot tovább polarizáló darabont-kormány belügyminisztere volt, utóbbi pedig kinevezett teljhatalmú királyi biztos, akit az „ellenállás” letörésére küldtek Marosvásárhelyre. Marosvásárhely is tehát csatlakozott azon településekhez, amelyek a „nemzeti ellenállás” nevében nem ismerték el a kormány kinevezését, megtagadták az adófizetést és a kötelező katonai újoncállítást. Miután a kormány felmentette a korábbi főispánt, a marosvásárhelyi törvényhatóság megszavazta, hogy a helyére küldött képviselőt, vagy királyi biztost (ez esetben Vozáryt) a törvényhatóság nem fogadja, nem lépnek vele érintkezésbe.

Vozáry érkezéséről a következő hangulatjelentést írták: „A város polgársága általában nyugodt volt, inkább kíváncsi, mint ellenséges szándékkal távolról szemlélte a történteket. Az erős katonai és csendőrségi felügyelet fölösleges volt. Egész bevonulás alatt alig hallatszott egy-két abcúg. Egyetlen helyen, a Deák Ferenc utcában repült egy jókora kődarab a királyi biztos kocsija felé, anélkül, hogy azt találta volna.”

A királyi biztos által egybehívott közgyűlésen csupán a tanács és a tisztikar legszükségesebb tagjai (összesen mindössze 17-en), akik puszta formalitásból fogadták Vozáryt.

A gyűlésen felolvasta kinevezéséről szóló levelet, és ezt követően kivonult a tanácsteremből. Ami a másik szidalmazottat, Kristóffy belügyminisztert illeti, Bernády György polgármesterként kénytelen volt érintkezni vele, mivel a város hivatalos ügyeit másként nem rendezhette volna. Fokozta a megyei ellenállásban az elégedetlenséget, hogy Bernády valóban közeli ismerőse volt Kristóffynak. Bernády képviselői időszakából számítható a kapcsolatuk, bizalmas körökben többször is elmondta beszélgetőtársainak, hogy

A politikai konfliktus végül is a koalíciós kormány kinevezésével elcsendesedett, viszont Marosvásárhely ezt követően is „ellenálló” város maradt. Mégpedig az Erősdy Sándor főispán kinevezésekor, 1910-ben. Erősdy Sándor korábbi megyei főjegyzőt még az említett darabont kormány alispánná nevezte ki, kinek feladata az előbb kifejtett megyei ellenállás letörése volt. Az előléptetéssel Bernády nem értett egyet. Kettőjük konfliktusa nem csupán a színfalak mögött zajlott.

A közvélemény előtt Bernády látványos tiltakozási gesztusai mutatkoztak meg: nem jelent meg a főispán beiktatásán, de számos közigazgatási bizottsági gyűlést bojkottált, és visszautasította az együttműködés lehetőségét. Ezzel Bernády ellentmondásos helyzetbe került, mivel ő is tagja volt ugyanannak a kormánypártnak, amely Erősdyt kinevezte, viszont minden jel arra mutatott, hogy a személyes ellentétek miatt Bernády nem engedelmeskedett a pártfegyelemnek.

Az 1910-es országgyűlési képviselőválasztásokkor Bernády nem a kormánypárti jelöltet támogatta, mivel az szerinte „Erősdy jelöltje” volt.

Bernády végül Désy Zoltán ellenzéki jelöltre adta le szavazatát. Désy tulajdonképpen támogatta a polgármester főispánnal való engedetlenségét. Bár a főispán nyilvánvaló gesztusokat tett a békülésre (például ő terjesztette elő a Bernády kitüntetésére vonatkozó javaslatot), a helyzet csak a lemondásával oldódott meg, 1910 decemberében.

Désy Zoltán pedig köztudottan 1912-ben nyilvánosságra hozta Lukács László miniszterelnök panamaügyeit, ezzel megbuktatván a kormányt. Ilyen formán joggal lehetett nevezni a századelőn és korábban is többször a polgári és politikusi engedetlenségi lehetőségével élő várost ellenzéki gócpontnak.