Vezetéknév-áldozat: erős elvárások, változó trendek

„Gondolkodtam azon, hogy megtartsam lánykori nevemet, az mégsem olyan elterjedt, mint a férjem vezetékneve. Szóba került az is, hogy vegyük fel egymásét. Aztán végiggondoltunk, hogy nálunk még nem olyan elterjedt, hogy az anyát így hívják, az apát meg úgy, és a gyerekeket ez később kényelmetlen helyzetekbe sodorhatta volna. Férjem átélt hasonlót, igaz, azért, mert a szülei elváltak, és ő az apja nevén, de az anyjával élt. Az elsődleges szempont mégis az volt, hogy látsszon, egy család vagyunk” – magyarázta Réka.

Gabrielláéknál viszont veszekedést szított az, amiért nem váltott asszonynévre: „A legfőbb érvem az volt emellett, hogy szépen ki van találva a nevem, gyönyörűen összeválogatva, és nem szívesen váltam volna meg tőle.

Még arra hajlandó lettem volna, hogy a kölcsönösség jegyében vegyük fel egymásét, de abba végképp nem ment bele. Gyerekünk születésekor egy hónapig tartott a huzavona, végül csak az ő nevét viseli.” Arra is akad példa, hogy a lánykori név miatt annyit csúfolták az illetőt, hogy alig várja, megszabaduljon tőle. Egy, a nevét nem vállaló hölgy esetében ez történt, férjhezmeneteléig tűrnie kellett a pajzán megjegyzéseket. 

Ferencéknél a fordítottja történt, a férj akarta mindenképp elhagyni a nevét: „Román hangzású volt a nevem, ezért könnyen megváltam tőle. Feleségem egy ismert családból származik, az irántuk való tiszteletből vettem fel a nevüket, és persze gondoltunk gyerekeink jövőjére is.”

Zsuzsáék a névkettőzés mellett döntöttek, mégpedig a férj javaslatára,

„merthogy mindkettőnknek rövid a vezetékneve, az övé kissé közönségesebb, az enyém viszonylag ritkább és nemesi eredetű, tehát mi lenne, ha összevonnánk, teljesen egyedi lenne. Én el is rendeztem a papírokat, és amikor a házasságkötésre sor került, egy kissé megszeppent, a szüleivel ugyanis nem beszélte meg. Kérdezték tőlem is, hogy csak nem szégyellem az ő nevüket? Nekem egy bátyám van, elvileg ő két fián keresztül vitte volna tovább a vezetéknevünket, de egyikük meghalt fiatalon, a másik pedig nem nősült meg. Úgyhogy ez utólag az én küldetésem lett, két fiam és kisunokám révén átöröklődött a családom neve.”

Feleki Ildikó anyakönyvvezető úgy látja, hogy a hagyománytisztelők még mindig többen vannak, vagyis amikor a nő asszonynévre vált. Népszerű még a közösített név, amelynek nincs megszabott sorrendje, inkább a hangzástól függ, de az a gyakoribb, hogy a férfi ragaszkodik neve elsőbbségéhez.

A harmadik lehetőség, hogy mindenki megtartja saját nevét.

Ilyenkor az egyetemi végzettség áll a háttérben, hogy a pár hölgytagja diplomáját lánykori nevén szerezte, és ebből kifolyólag nem szeretne nevet változtatni. Cégtulajdon esetén is gondot okozhat a név- és ezáltal az iratcsere. Gyakori eset még, hogy a korábbi házasságból gyerek van, akivel egy néven szeretne maradni a nő. Elenyésző számban ugyan, de arra is van példa, hogy a férfi venné fel a feleségjelölt családnevét, vagy a jobb hangzás érdekében, vagy mert valamiért nem szereti a sajátját.

„Újabban arra is van mód, és igény is mutatkozik rá, hogy a vőlegény megtartja saját nevét, a menyasszony is, de hozzácsatolja jövendőbelije nevét is, tehát kettős vezetékneve lesz azontúl” – tudtuk meg. Ilyenkor az utód esetén vagy az apa vezetéknevét kapja a gyerek, vagy írásos belegyezés alapján az anya összevont nevét. A házasságkötés előtt álló pároknak a ceremónia előtt tíz nappal kell leadniuk az iratcsomót, megjelölve benne a névválasztást is. 

Vannak elméletek, amelyek tudatformáló hatást tulajdonítanak a névváltoztatás jelenségének. Elveszti-e a nő egyéniségét, régi énjét, vagy épp ellenkezőleg: a névmódosítással új esélyt kap az, aki le akarná zárni élete korábbi szakaszát? Lázár Andrea családterapeuta szerint családnevünk gyakorlatilag identitásunkhoz tartozik, és amikor a házasság miatt megváltoztatjuk, a legnagyobb problémát az okozhatja, hogy egymásnak feszül két nagyon intenzív belső igény:

lojálisnak maradni ahhoz a családhoz, amely felnevelt, meghatározta lelki és fizikai fejlődésünket, illetve egy saját család mellett elköteleződni, nyíltan felvállalni az új kezdetet, az új élettel járó új funkciókat.

„A névcsere mindenképp egy fordulópont lehet az identitás kérdésében, merthogy magamat a férjem feleségeként kezdem meghatározni, és nem szüleim gyerekeként. A leválási folyamatban ez egyfajta segítség lehet, ugyanakkor a változás blokkoló hatást is kiválthat, ha a felmenők felé érzett lojalitás olyan mértékű. Ilyenkor a dilemma hosszadalmas és fájó lehet. Persze vannak objektív okok is, főleg a gyerekek születésével járó adminisztratív szempontok, amelyek jóval nehézkesebbek, ha nem közös néven jelentkezik a házaspár” – fogalmazott a terapeuta.

A szakértő szerint a nők „áldozathozatala”

nem feltétlenül alárendeltséget jelent, sokkal inkább rugalmasságot,

és valószínűleg inkább történelmi magyarázata van, merthogy sokáig ez volt a kötelességük, az elvárás velük szemben. 

A családnév a keresztény kultúrában keletkezett, az észak-itáliai városállamokból terjedt el, és az egyező keresztnevű emberek megkülönböztetésére, pontos megnevezésére szolgált.

Az ősmagyarok nemzetségnevei nem leszármazásra vonatkoztak, hanem gazdasági, katonai, társadalmi összetartozást jelöltek.

Mai családneveink a 13–14. században alakultak ki, és amolyan ragadványnevek voltak, utalva a felmenőre, lakóhelyre, nemzetiségre, foglalkozásra vagy tulajdonságra. Kötelezővé és hivatalos azonosító adattá a 18. században váltak. A magyar névhasználatra a keleti sorrend jellemző, vagyis a vezetéknév megelőzi a keresztnevet.