Vissza az ősök földjére: Szántó-Juhász Lili és a családfakutatás

Lenyűgözik a fák, a virágok, a növények világa, a természet közelsége. Ez érződik is a negyvenáras területen, ahol naponta megpihenteti a lelkét, miközben teste elfárad a sok munkától.

Néhány évvel ezelőtt kezdett családfákat rajzolni, múltat kutatni, ami által nagyok sok izgalmas, érdekes találkozást vonzott be az életébe. Mindez már több mint egy hobbi, ez egy életforma.

„Üzentek nekem az őseim” – mondja a családfakutatásra utalva Szántó-Juhász Lili, amikor lázárfalvi kicsi „múzeumában”, a néhai virágüzletében fogad, aztán belekezd élettörténetébe. Fiatal volt, sok mindent felvállalt, erején felül teljesített, helytállt otthon, helytállt a munkahelyén, és amikor talán a legjobban pörgött az élet, hirtelen megálljt parancsolt egy arcidegbénulás, majd egy melldaganat.

2005-ben megműtöttek, eltávolították a daganatot, s itt vagyok. A Jóistentől kaptam egy kegyelmet. De előtte két évvel volt a bal felemen egy arcidegbénulásom. Dolgoztam, virágkötő tanfolyamot végeztem, turistacsoportokat szerveztem a faluba, annyi idős voltam, mint a lányaim most. Jöttek a családban a lakodalmak, az unokák, de jött a csapás, a szembesülés azzal, hogy túl sok, amit csinálok, s a ráébredés, nekem ott a családom, nekik van szükségük rám, nem a virágoknak, nem a turistáknak. Mellettük kell álljak” – magyarázza. Nehéz éveken van túl, feldolgozta, meggyógyította a lelkét, s mára már tele van tervekkel.

„Édesapám itt, ezen az udvaron született 1924-ben. SAS-behívóval (a sürgős, azonnal siess kezdőbetűi – mozgósítás alkalmával a nem tényleges állomány behívására szolgáló, személyre címzett behívójegy – szerk. megj.) 19 éves korában, 1944-ben bevitték Gyimesbükkbe. 1944. augusztus 23-án az orosz bekerítés után Sebő Ödönnel (a székely honvéd határvadász-zászlóalj hadnagya, a „halálraítélt zászlóalj” parancsnoka – szerk. megj.) végigvonultak az egész Európán, Németországban esett fogságba, 1945-ben jött haza. Első unokatestvére, Jenő, akit szintén SAS-behívót kapott, meghalt.

A háború után, 1946-ban nagy szárazság volt, s nagy szegénység, aztán jött a kollektív, mindent elvettek, 1952-ben megnősült. Nem volt semmijük. Édesanyámmal Tusnádfürdőre költöztek, 1955-ben megszülettem én, ott jártam óvodába, iskolába, férjhez mentem, Csíkszeredában alapítottam családot. 1994-ben meghalt édesapám, nem volt mit csinálni, maradt édesanyám és nagymamám, a szülői ház üresen állt, s rám szállt két örökség, ezért Csíkszeredában eladtuk a tömbházlakásunkat, s hazajöttünk ide Lázárfalvára. Ilyen nagy vargalábbal tértem vissza őseim földjére. Anyukám sokat mesélt, rengeteg régi tárgyat megőriztünk, amihez mai napig erősen kötődök, és egyre jobban érdekelt, hogy kik is voltak a felmenőim” – magyarázza Lili.

Itt egy régi, fából készült vetélő, még az ükapjáé volt, amott egy perefernum (hozomány) levél. És így érkezünk el családtörténeti kutatásáig, a családfarajzaihoz, amiből mindmáig több mint negyvenet rajzolt. Családjáról négyféle készült mostanáig – meséli –, ilyen a Kitsi Pál-féle az anyai nagyapja részéről, aztán ott van az Ábrahám-féle az apai dédanyja részéről, a Bálint-Sós összetett az Antal és Szántó fákkal ölelkezve szintén az apai dédanyja részéről, a negyedik az Antal családfa. És készülnek újabbak, hiszen ha az ember kutat, újabb és újabb adatokra bukkan.

„A lányom, Mártika mondta, hogy jó lenne egy családfát rajzoltatni. Meg is beszéltem valakivel, hogy megcsinálja, de mikor arra gondoltam, hogy ehhez én össze kell gyűjtsek minden adatot, le kell üljek mellé, s a keze alá kell dolgozzak, azzal, hogy minden információt elmondok neki, úgy döntöttem, lehet mégiscsak jobb lenne, ha én látnék hozzá” – emlékszik vissza, s így született meg 2018-ban az első saját kezűleg rajzolt családfa, melyben anyai ágon 1785-ig ment vissza a kutakodásban. Sokat segített édesanyja, aki szegről végről ismerte a rokonságot, hogy ki kinek a leszármazottja. „Megrajzoltam, de az első nem tetszett, túl egyszerűnek tűnt. Megvan a sírköve is Kitsi Pálnak, a szépapámnak, azt lefényképeztem, s ráragasztottam.

– jegyzi meg. Felmerül egy név, s elindul egy újabb szálon a kutatás – fűzi hozzá –, újabb nevek kerülnek elő, de az is megtörténik, hogy a kutatással zsákutcába kerül.

Szeret a múlt történésein elmerengeni, régi családi történeteket, relikviákat felkutatni és megőrizni, temetőkben sírköveket keresgélni, a hozzá eljutó régi gyulafehérvári anyakönyvi kivonatokat böngészni. „Én tényleg úgy érzem, hogy az őseim üzennek. Szeretek a temetőkben sétálni, meg-meg állok a mohával befödött régi kereszteknél, a zsebemben mindig van egy rongydarab , kezdem simogatni a régi feliratot, letörlöm a mohát, s így már kaptam meg olyan kereszteket, amelyek a mi családunkhoz tartoztak. Valahogy megéreztem, megszólítottak. Már több régi kereszt feliratát újraírtam” – fűzi hozzá.

Büszke mosollyal jegyzi meg, nagyon sok családfát készített ajándékba is, és a megajándékozott bizony nagy örömét leli benne, hiszen ilyenkor múltjának egy számára ismeretlen szeletét tarthatja a kezében.

Rokonok kapcsolódnak össze, rég nem látott, vagy csak hírből, névről ismert rokonok kerülnek elő.

Megannyi érdekes történet övezi ezen családfák elkészítését, az egymásra találás történeteinek emléke mosolyt csal Lili arcára. Lelkesen mesél, régi fényképeket mutat őseiről, akik fontos helyet foglalnak el emlékei között. Előkerül egy kis notesz is, ebben vezeti, jegyzi le a rokoni ágakat, kapcsolatokat, történeteket.

A múltban való elmélyülés számára a lecsendesedést hozta el. „Átadom a múltat a jövőnek, az unokámnak – ez az élet értelme, s nem a rohanás. Én ezt szűrtem le ezekből a történetekből” – gondolkodik el.

Nevetve meséli,

egy unokaöccsére például a Duna TV Hazajárók című műsorában bukkant rá, bár akkor nem tudta, hogy rokoni szálak fűzik „ahhoz a magas, jóképű fiatalemberhez, aki egy túra során a tetőről lemutatott Lázárfalvára, s megjegyezte, hogy neki ott vannak a gyökerei.

„Szeget ütött ez a mondat a fejemben, de azt sem tudtam, ki az. Arra gondoltam, jössz te még el a kapunk előtt, kezdtem érdeklődni, így tudtam meg a nevét, s egyszer csak kezdem rajzolni egy családfát, s hát nem rákerült a neve? Kiderült, hogy bizony apai ágon közeli rokonságban vagyunk. Azóta összeismerkedtünk, neki is készítettem egy családfát, amit büszkén ki is függesztett az otthonában” – meséli lelkesen, s mutatja is az átadást megörökítő felvételt. Sok ilyen fotója van, megnézegetjük, majd mindegyikhez kapcsolódik egy kedves, olykor szomorú történet. Most is dolgozik egyen, amelyen jelenleg mintegy kétszáz személy neve van feltüntetve.

A polcokon különleges, színes kövekre figyelek fel. Ezek is nagy becsben vannak, több tucatot csodálhatok meg, szívesen meghallgatom a történetüket. „Évekkel ezelőtt, amikor a tejgyárnál dolgoztam, egy időben sokat jártam terepre a Kászonokba, s feltűnt a sok lapos, érdekes kő a Kászon-patakában. Amikor arra jártam, mindig összeszedtem egy tasaknyit. Egyszer egy kászoni asszony meg is kérdezte, hogy nálunk nincs patak, hogy Kászonban szedem a köveket? Akkor nem is tudtam, miért szedem, csak szedtem. Úgy látom, mély kötődésem van akár ezekhez a sima kövekhez, vagy a temetőkbeli sírkövekhez. Ez a mai új világ nekem nagyon új” – mondja.

Aztán egy csendes délután ezekre a kövekre is sor került, elővette a festékeit, és festeni kezdett rájuk. Hogy melyikre milyen minta kerül, azt a kő alakja határozza meg. 2016-tól minden egyes megfestett követ egy jegyzetfüzetbe jegyez, számozva azokat, és nevet adva nekik. A lázárfalvi délelőtt emlékét számomra az 551-es számmal ellátott díszes kövecske őrzi.

Orgonaszörpöt, ordás süteményt kóstolgatunk, régi idők emléktárgyait csodáljuk meg, a régmúltba elvezető történeteket hallgatunk. De nem jöhetünk el úgy Lázárfalváról, hogy ne vezetne körbe a közelben lévő negyvenáras telkén. Fák, virágok, veteményes. Múlt és jelen egy emberi életben. De nincs ok aggodalomra, ott van a jövő is a Lili mámá kezét szorongató Miska érdeklődő tekintetében.