Közösen lehet tenni ellene: az ezerarcú iskolai zaklatás

„Faluról kerültem be a városi középiskolába, és az osztályban valami miatt kiszúrt magának egy pár lány.

Ennél tovább nem mentek, de körülbelül két évig ez zajlott. Aztán valamiért leszálltak rólam. Ők többen voltak, én egyedül, szembe szállni nem mertem velük. Amit tehettem, hogy lehetőleg láthatatlan maradok. Ráadásul az iskolában »árulkodni« sem szabadott, így nem mondhattam el senkinek. Ma már tudnám, hogy mit tegyek, de akkor nem voltak eszközeim a megoldáshoz. De ha arra az időszakra gondolok, még mindig ugyanúgy összeszorul a gyomrom, mint akkor” – mesélte a harmincas éveiben járó Emőke portálunknak.

Bizonyára nem ő az egyetlen, akinek vannak ilyen emlékei, kezdve az ártatlan viccelődéstől a szekálásig, a hosszabb ideig tartó szisztematikus nyilvános megalázásig, akár fizikai bántalmazásig. És igen, olyan eseteket is ismerünk, hogy sajnos mindez tragédiába torkollt. Ráadásul ma már létezik a zaklatásnak egy másik formája is, ami a virtuális térben zajlik, ez a cyberbullying.

Olyan iskola nincs, ahol ez a jelenség ne létezne, jelen van a fizikai térben és jelen van a virtuális világban is

– mutatott rá Ferencz-Salamon Alpár oktatási szakértő, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola igazgatója egy, a Spektrum Oktatási Központ által szervezett beszélgetésen. A rendezvényen tizenéves diákok az Egy lány, mint te című amerikai játékfilmet nézték meg (A Girl Like Her, 2015, r. Amy S. Weber), amelyben a fiatalok életét megkeserítő, számtalan új alakot öltő jelenségről mutattak be egy történetet, és amelyben nem csak a zaklatott szemszögét, hanem a másik pólust is, az elkövető szempontját is megismerhették.

A problémát mindenekelőtt tudatosítani kell, vázolta az igazgató. Meg kell mutatni, abban az adott iskolában kell megmutatni, hogy a jelenség létezik valamilyen formában, mert a bántalmazók szüleinek és azoknak a tanároknak is, akik úgy gondolják, hogy az ő intézményükben nincs ilyen, ez a legnagyobb problémája.

A szülőben is tudatosítani kell azt, hogy az ő gyermeke bántalmazó, azért, hogy alakuljon ki egy párbeszéd, és ne a felelősséget dobáljuk oda-vissza.

„Az iskolának is szerepe van ebben, továbbképzésekre kell járni ezen a téren, mert valamit kell kezdeni ezzel a jelenséggel. Fontos, hogy miképpen állunk hozzá otthon és az iskolában is. Azon kell lennünk, hogy az iskola területén, az iskola életében, szervezeti kultúrájában megnézzük, hogy a bizalom a felnőtt és diák között milyen szinten van. Ugyanígy a családban is. Mert a jelenség létezik, és minden annak függvénye, hogy a szeg mikor bújik ki a zsákból” – fogalmazott Ferencz-Salamon Alpár.

Az iskolaigazgató úgy véli, hogy az a pedagógus, aki intenzíven jelen van az iskola életében, az osztályban, tudatosan jobban figyel, megfigyel, szóba áll a gyerekekkel szünetben, az órán kívüli tevékenységeken, az képes észlelni, ha valami nincs rendben. Ugyanakkor csak feltételezni lehet, hogy milyen mértékben van jelen a romániai iskolákban a jelenség, mert egy mélyreható felmérés még nem készült ezzel kapcsolatban.

Iskolai kiközösítések: áldozatok egymás ellen

Sok esetben már az is elég, ha másként hordod a hajad, mint a többi osztálytársad, vagy éppen másfajta zenét hallgatsz, mint ők. A kiközösítés sosem kellemes érzés a kiközösített számára, sőt sérülések széles skálájával járhat. A megoldás kulcsa az iskolai tanácsadó szerint a családban van

Varró Éva pszichológus, a beszélgetés egy másik meghívottja rámutatott: a jelenséghez hozzátartozik az is, hogy senki nem számít arra, nem tervezi, nem akarja – maga a bántalmazó sem – hogy elmérgesedjenek a dolgok.

De egy olyan ördögi kör kezdődött el valamikor nagyon pici lépésekkel, hogy mindenki megdöbben, amikor tudomásul veszi, hogy mi lett belőle.

Van, amikor maga a szülő sem találja meg a kulcsot ahhoz, hogy megértse, hogy mi történt a gyerekkel az iskolában. A megoldás abban rejlik, hogy valamilyen eszközzel el lehessen jutni oda, hogy a bántalmazó megértse tetteinek súlyát, azt, hogy mit érezhet az, akit bántalmaz. „Minden iskolában jelen van. Elég, ha bemegy az ember a folyosóra, látja. Nem hibáztatásként mondom, egyszerűen itt van a jelenség közöttünk. Tudjuk, érezzük, tapasztaljuk. Sajnos. De tehetünk ellene” – hangsúlyozta a pszichológus.

Kiderült: a legtöbbször inkább szülők kérnek segítséget. „Az iskolai tanácsadók lennének a megmondói annak, hogy milyen gyakori, hogy ilyen problémával hozzájuk fordulnak. A szakemberek túlterheltek, mint ahogy a tanárok tevékenységéhez sokkal több tartozik, mint amennyi mentálhigiénés szempontból egészséges lenne. Elenyészően kevesen kérnek egyéni segítséget, de nem is az egyéni segítség lenne a megoldás erre, mert ez egy közösségi dolog. És ha valami miatt a mi környékünkön kevésbé van jelen a jelenség, az amiatt van, mert ezek a közösségek élnek, természetes közösségek, hagyomány folytán tartják még magukat. Viszont

– vélte a szakember.

Felmerült az is, hogy mi a teendő, ha a tanár a zaklató. A pszichológus szerint ilyenkor a szülőnek és az osztályközösségnek nagyobb a szerepe. „Nem hiszem, hogy büntetéssel meg lehet oldani a dolgot. Szembesülnie kell a tanárnak azzal, hogy milyen hatást vált ki a gyerekkel szemben. Az is fontos, hogy biztonságos körülmények között szembesülhessen, valószínű, hogy egy négyszemközti beszélgetés során könnyebben eljut az hozzá, hogy mit okoz. Ha bosszúvágy, harag vezérel, kisebb az esély arra, hogy elérjük azt, hogy a tanár megengedje magának a szembesülést. A cél az, hogy eljusson a zaklatóhoz a tetteinek a következménye, nem pedig a büntetés.

Jóérzésű emberek nem büntetni akarnak, hanem elérni azt, hogy megváltozzon a dolog”

– fogalmazott Varró Éva. Ugyanez a módszer akkor is, ha a diák zaklatja a tanárt – mert bizony, ilyen is van –, tehát szembesülnie kell a tetteivel és annak következményeivel.

Arra a kérdésre, hogy bele szabad-e szólni és hogyan, ha egy diák azt tapasztalja, hogy a társa zaklatás célpontja, a szakember elmondta, jó, ha egyáltalán eszébe jut valakinek, hogy beavatkozzon. Még jobb, ha keres maga köré társakat, akik segítségével azt tudja mondani egy csapat hangosan, hogy nem szeretnék, ha bárki is bántana bárkit. Hibáztatni senki nem hibáztatható, ha nem lépett közbe, viszont felelőssége mindenképp van a dologgal szemben. Igaz, legtöbben nem a közöny, hanem a félelem miatt nem avatkoznak bele az ilyen ügyekbe.

„Abban az időben is léteztek zaklatók, amikor mi voltunk diákok.

Mai napig, amikor találkozok azzal a sráccal, aki menő sportoló volt a nyolcvanas években, járhatott külföldre, és aki ettől érezte magát valamiféle főnöknek, az jut eszembe elsőként, amikor megütött. Sikerült neki a tornasorban az utolsó négy diákot zaklatni. Valószínűleg minden mostani felnőtt megtapasztalta diákkorában a zaklatás valamelyik formáját, kivéve a virtuális térben történő zaklatást. Ez a jelenség tehát azóta súlyosbodott. Akkor alig vártuk, hogy a suliból haza tudjunk menni, és lent a haverokkal együtt lehessünk a tömbház előtt, mert tudtuk, hogy legalább délután nyugtunk van. Most még ez sincs meg egy olyan diáknak, akit zaklatnak. Mindenképp

soha ne hallgassátok el, ha valaki bánt, és szóljatok annak a felnőttnek, akit közel éreztek magatokhoz és megbíztok benne”

– javasolta Ferencz-Salamon Alpár a diákoknak.