De mi lehetett a manna? A Biblia egy botanikus szemszögéből

A növények sok üzenetet hordoznak, és ha nem ismerjük pontosan a jelentésüket, akkor elsiklunk mellettük – mutatott rá Fráter Erzsébet, akinek a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg a Biblia növényei című könyve, és ezen a címen tartott előadást is nemrég a Székelyföldi Gyógynövénynap és Nyitott kertek elnevezésű rendezvény keretében. „Én botanikus vagyok és mellette bibliaolvasó ember, és épp egy bibliaiskolába jártam, amikor egyszer olyan céllal olvastam el a Bibliát az elejétől a végéig, hogy a növényekre koncentráltam. Van egy munka-Bibliám, amibe jegyzetelni szoktam, és zöld ceruzával aláhúztam az összes növényt, növényi eredetű dolgot és növényhez tartozó fogalmat. Ezeket összeszámoltam, kiírtam és így összeállt egy gyűjtemény. De ismeretesek olyan konkordanciák, amelyek a Biblia egyes szavait is összeszámolják, és ezekkel is egybevetettem a gyűjteményemet” – magyarázta a botanikus elöljáróban, amikor leültünk beszélgetni. Kérdésünkre, hogy a Bibliában melyek a leggyakrabban előforduló növénynevek, elmondta, a listán messzemenően a szőlő vezet, nem csak önállóan, hanem különböző szóösszetételekben is szerepel – szőlőskert, szőlőmunkás, szőlőbogyó, aszú szőlő – így több mint 220 alkalommal említik. A második leggyakrabban említett növény egy olyan fa, amely nem is őshonos a Szentföldön, hanem északabbra, a Libanon-hegységben él: ez a cédrus. Több mint hetvenszer szerepel a Bibliában, ez volt ugyanis az ókorban a legértékesebb fafajta.

A számoknál maradva kifejtette, nehéz megmondani, hogy hányféle növény szerepel a Szentírásban, körülbelül 110-130 növényről olvashatunk valamilyen formában. „Azért nehéz megmondani, mert

nem tudjuk pontosan, hogy egyes fogalmak konkrét növényt jelentenek-e. Nagyon sok olyan fogalom van a Bibliában, ami gyűjtőnév, például a vízinövények, vagy a gyomok és tüskés növények.

Nem tudjuk, hogy egy tüskebokor hány fajt foglal magába. Ilyenek a vízinövények is, egy bizonyos szó jelentheti a papiruszt, a gyékényt, a sást, a palkát, mert ezek a Szentföldön a vizek partján mind megtalálhatók.”

Fráter Erzsébet hangsúlyozta, annak a tárháza, hogy milyen összefüggésekben említik a növényeket, nagyon széles, mégis, ha átolvassuk a Bibliát és erre figyelünk, feltűnik, hogy három mezőgazdasági ágazat különösen kiemelkedik. Az első a gabonatermesztés, körülbelül 650 erre vonatkozó említést húzott alá. Ide tartozik a búza és az árpa (mintegy 50-50 alkalommal találkozhatunk velük a szövegben), de a liszt, kalász és a kenyér különböző elnevezései is. A második a szőlőtermesztés, körülbelül 450 olyan említés van, ami bármilyen módon kapcsolódik ehhez, beleértve a mustot és a bort is. A harmadik az olajfa és az olajbogyó, illetve az olaj – 250 említéssel találkozunk.

A bornak nagyon sok megnevezése van a Bibliában, óbor, újbor, fűszeres bor, részegítő ital stb. A korszak kutatói elmondják, hogy a gyerekek is itták a bort vízzel hígítva és fűszerezve. A Szentföldön azért is volt nagyon fontos ez a fajta hígított bor, mert a víz nyár végére elfogyott, nem volt higiénikus, a források kiapadtak, víztárolókban tárolt víz volt, tehát egy vízzel hígított bor még mindig higiénikusabb és egészségesebb ital volt, mint a víz. Ezért is volt a bornak nagyon nagy jelentősége” – avatott be Fráter Erzsébet.

Tehát a gabonatermesztés, a szőlő és az olajbogyó határozta meg tulajdonképpen a fő mezőgazdasági vonalat, és ez messze kiemelkedik a Bibliában való említésben. Ugyanakkor minden egyes növényhez nagyon fontos szakrális és egyéb kulturális szimbólumok is kötődnek. Ezek szent növényeknek is számítottak, a templomba is vittek belőlük áldozatként, mégis a legszentebb növényként a tömjént tartották számon. A botanikus elmondta, a tömjént Dél-Arábiából szállították a Szentföldre a karavánok és luxusterméknek számított. A Dél-Arábiában, Északkelet-Afrikában őshonos sivatagi cserjének a gyantáját, a kifolyt mézgát gyűjtötték. Nem volt könnyű sem gyűjteni, sem szállítani, ugyanakkor fontos szerepe volt, ez felvitte az árát, ezért a tömjén a mirha és az arany mellett királyi ajándéknak számított. A babiloni bölcsek is mint ajándékot vitték a megszületett Jézusnak. A zsidók szent helyén, a jeruzsálemi templomban állandó tömjénfüst kellett legyen. De a tömjént más ókori népek – egyiptomiak, mezopotámiaiak – is használták szakrális célokra. És azért tartották a legszentebb növénynek, mert az égbe szálló tömjénfüst jelentette Isten dicsőségét, az Isten dicsőítését.

Ami a virágokat illeti, a Szentírásban szintén gyűjtőnevekkel találkozunk. Az egyes héber szavakat különféle virágnevekre fordították le, és a botanikusok nem tudnak megállapodni abban, hogy pontosan melyik milyen virágot jelent. Említ a Biblia ilyent, hogy Sáron rózsája vagy liliom, de egyáltalán nem biztos, hogy az liliom volt, és hogy Sáron rózsája pontosan melyik növényfaj botanikailag – derült ki.

Voltak az étkezési növények, a szakrális növények, és a virágok egyik kategóriába sem tartoztak bele. Jóllehet az időszámításunk előtti évezredekből is ismerünk kerteket, de az egyiptomi és a híres babiloni kertekbe is inkább haszonnövényeket ültettek, virágokról nem tudunk pontosan. Gyümölcsfák voltak, például a gránátalma, de lágyszárú, kifejezetten dísznek ültetett növények csak elég későn jelentek meg az emberi kultúrában. A Bibliában tehát ilyen értelemben nincs erőteljes szerepük a virágoknak, mint ahogyan azt esetleg gondolnánk” – fejtette ki Fráter Erzsébet.

Hozzátette,

a rózsa például nem is szerepel a Bibliában.

Károli Gáspár, aki a 16. század végén lefordította magyar nyelvre a Bibliát, soha nem járt a Szentföldön és nem is volt botanikus. „Ő, amikor egy nevezetes történetben olvasott egy héber szót, akkor gondolkodnia kellett, hogy azt hogy fordítsa le. A történet az, hogy Mózes, aki a negyven évig a pusztában élt és az apósa állatait legeltette, egyszer csak látott egy lángoló bokrot, ami számára nem lehetett meglepő, hiszen a tűz ezeken a száraz helyeken mindennapi dolog volt, nem egy különlegesség. Viszont ez a cserje, amit Mózes látott égni, nem hamvadt el. És ő erre figyelt fel, odament ehhez a lángoló bokorhoz és ott szólította meg az Úr. Az eredeti héber szövegben egy olyan szó áll, ami egyszerűen annyit jelent, hogy tüskebokor. Amikor Károli ezt a szót le akarta fordítani magyarra, akkor a 16. század végén a Kárpát-medencében legközismertebb tüskés bokornak a nevét írta le, ez pedig a vadrózsa volt, a csipkebokor. És ezért került be Mózes lángoló bokrához a tüskebokor helyett a csipkebokor a magyar fordításba. Mi, botanikusok, tudjuk azt, hogy ahol ez megtörtént, a Sínai-félszigeten, nem él közönséges vadrózsa. Van egy arab rózsa, de az is egy ritka növény, tehát egészen biztosan nem rózsa volt, ami ott lángolt. Mivel a Károli-fordításba bekerült a csipkebokor, ez egy nagyon közismert növény lett, de azért ilyenkor kell kellő alázattal kezelni ezt a dolgot, hogy az üzenet szempontjából mindegy, hogy tüskebokorról vagy csipkebokorról beszélünk. Viszont botanikusként tudom, hogy ilyen formában nem szerepel a Bibliában, és más formában sem.”

Szintén a fordításnak köszönhetően sokáig az az elképzelés élt, hogy Noé bárkája egy bizonyos góferfából készült, amelyet a mediterrán országokban fellelhető ciprusként azonosítottak – a latin neve cupressus. „Jöttek a nyelvészek, akik nagyon sokat segítenek a Bibilia-kutatásban a természettudósoknak is, és azt állapították meg, hogy a gófer az arámi és asszír nyelvekben nagyon hasonlít a gopher szóhoz, ami azt jelenti, hogy szurok. A szurkot a Holt tengerből bányászták ki, kőolajszármazék volt, nagy mennyiségben szállították Egyiptomba, mert ott kellett a holttestek mumifikálásához, a balzsamozáshoz, de ezen kívül hajóépítéshez is, ugyanis a szurok vízhatlanná tette a hajó testét. És Noé bárkája esetében bizonyára gopherfát említenek, és annyit jelent, hogy szurokkal bekent fa. Tehát itt a bibliai szövegben nem arról olvasunk, hogy milyen fafajból készítette Noé a bárkáját, hanem, hogy szurokkal bevont fából készítette, és ha egy hajóról van szó, akkor abszolút logikus.”

Egy másik olyan – feltehetően növény – is szerepel a Szentírásban, amelynek eredetével kapcsolatban csak feltételezések vannak, ez pedig a manna. „Az Úr azzal a szolgálattal bízta meg Mózest, hogy vezesse ki a zsidó népet Egyiptomból, amely rabszolgaként dolgozott ott, majd a tíz csapás után a fáraó kénytelen-kelletlen elengedte őket, és elkezdődött a negyven évig tartó pusztai vándorlásuk. A vándorlás során a zsidók visszaemlékeztek az egyiptomi viszonylagos gazdagságra, hogy ott mennyi zöldségfélét és halat ettek, és milyen jó dolguk volt. Elkezdtek siránkozni, Isten pedig, az Ő gondviselése nyomán, mannát és fürjet bocsájtott rendelkezésükre, hogy ne éhezzenek” – elevenítette fel a történetet a botanikus. Mint mondta,

a mannáról sok mindent ír a Biblia, például, hogy apró volt, mint a koriandermag, kicsit édeskés, és mindig hajnalban kellett összegyűjteni.

A hatodik napon kétszer annyi mannát lehetett összegyűjteni, mint más napokon, hogy a hetedik napon ne dolgozzanak. De ha más napokon gyűjtöttek belőle többet, az megromlott. Azt is írja a Biblia, hogy csak addig volt manna, amíg szüksége volt rá a zsidóknak. Még egy fontos dologra felhívja a figyelmet Fráter Erzsébet, hogy a mannát nem ismerték a zsidók, a manna szó arámi nyelven azt jelenti, hogy „mi ez”. Még Mózes, aki negyven évig élt a pusztában, sem ismerte. Sok csodás dolog van a manna körül, és a botanikusok mindig meg akarták fejteni, hogy mi lehet a manna. Vannak olyan elképzelések, hogy olyan kis, gömbölyű szarvasgomba volt, ami félig a földbe süllyedt. Mások szerint valamilyen zuzmó lehetett, amit meg lehetett őrölni és lisztet készíteni belőle. Egyébként mindkettő ismert sivatagi étel, a beduin törzsek ismerik ezeket az ételeket. A harmadik elképzelés, hogy egy cserje volt, egy tamariszkusz fajta. Ez egy olyan szárazságtűrő sivatagi cserje, amit ha megszúr egy tetű, akkor édeskés, gyantaszerű váladékot bocsájt ki, ami megszilárdul és lehull a földre, és aprócska szemecskék formájában lehet fogyasztani. Ezt is ismerik a sivatagi vándorló népek. Tehát a három közül valamelyik lehetett a manna – gondolnánk. „Egy természettudósnak is nagy alázattal kell a bibliai szövegekhez nyúlnia, mert ha ezt ilyen racionálisan, természettudományos magyarázattal meg tudnánk magyarázni, akkor mit teszünk azzal a sok csodálatos dologgal, ami a manna megjelenését kísérte: hogy csak addig volt, amíg szükség volt rá, hogy egyszer megromlott, máskor nem. A Bibliában vannak olyan jelenségek, amelybe egy botanikus nem nyúlhat bele, mert az az Istennek a csodája. A manna az Isten gondviselésének volt a terméke, és azt üzente ezzel a zsidóknak, hogy ha Benne bíznak, nem fognak éhen halni és meglesz a napi betevő falatjuk. És nekünk is üzen ezáltal, hogy miért elégedetlenkedünk, nyafogunk, hogy nincs ez vagy az, amikor teli van az asztalunk. Úgyhogy a manna minket egyfajta alázatra és hálára indít, hogy az Isten gondviselése mindig velünk van, akkor is, ha több jut az asztalra, akkor is, ha kevesebb, de van, mit ennünk.”

Kutatásai során Fráter Erzsébet több érdekes összefüggésre is rájött, példaként említi, hogy mielőtt a Golgotán keresztre feszítették volna az elítélteket, mirhás bort kínáltak nekik. És ha valaki nem ismeri, hogy milyen hatása van a mirhás bornak, elsiklik ezen információ felett.

A mirhás bor ugyanis egy kábítószer, a morfiumhoz hasonló a hatása, tehát fájdalomcsillapító és egy kicsit kábító.

Rámutat, bármennyire borzasztóak voltak ezek a kivégzések, mégiscsak egyfajta emberbaráti érzülettel adták ezt a kivégzendőknek. A zsidó törvénykezésben is benne volt, hogy az elítélteknek mirhás bort kell adni. Jézus viszont nem fogadta ezt el. „Ha tudjuk, hogy a mirhás bor milyen hatású, akkor rögtön értjük ennek az üzenetét, hogy miért nem fogadta el. Mert ő teljes tudati állapotban, a teljes fájdalmával és megaláztatásával akarta ezt a rettenetes dolgot, a keresztfán való halált és az Istentől való teljes elszakítottságot értünk vállalni. Van még egy ital, amit kínáltak neki a keresztnél, a halála előtti percekben, ez pedig az ecet. Sokan nem értik, hogyan kerül ide az ecet, azt gondolják, hogy ez is valami kiszúrás, piszkálódás, de nem. Ez az ecet ugyanis borecet volt, a római katonáknak volt egy bizonyos, latinul poscának nevezett itala. Ez egy olyan megecetesedett bor volt, amit különféle fűszerekkel megízesítettek, kevés vízzel hígítottak és ez volt a római katonáknak a limonádéja. Ez mindig ott volt velük és ott a kereszten szenvedő Jézust ezzel a szivacsba mártott borecettel, üdítővel kínálták, hogy kicsit a szenvedéseit a halála előtti percekben enyhítsék. Ezt elfogadta, mert ennek semmilyen kábító jellegű hatása nem volt, egyszerűen a szomjúságát tudta kicsit enyhíteni, mielőtt a kereszten meghalt volna. Ezért is jó, ha tudjuk, hogy mit jelentetnek ezek a dolgok a Bibliában” – véli a botanikus.