Argentín remeteiek újrafelfedezése

Gyergyóremete a Gyergyói-medence északnyugati részén található nagyközség, a gyergyói térség falvai közül az egyik legkésőbb kialakult település: míg Szentmiklós, Szárhegy, Alfalu az 1100-1200-as években jöhetett létre, Remete kialakulása az 1500-as évekre tehető – vezette fel Nagy József történész, amikor leültünk beszélgetni. Ő maga is Remete szülötte, aki folyamatosan kutatja a település történetét. Elmondta, a falu közigazgatási területe nagyon kicsi volt, és miközben gyorsan fejlődött és egyre nőtt lélekszámban, állandó határvitában állt a szomszédos falvakkal, és a gazdasági válságok idején mindig jobban érte egy-egy kivándorlási hullám.

A településen csak részben határozta meg a mezőgazdaság az életformát, a fő foglalkozás a tutajozás volt, a fa szállítása a Maroson, és a fával való kereskedelem. Így amikor válság volt, és a kereskedelem visszaszorult, vagy elfogytak az erdők, mint először a 19. században, akkor mindig volt egy kivándorlási hullám – magyarázta a történész. „Érdekes módon a többi faluhoz képest kisebb közigazgatási területen, a tutajozásnak, kereskedelemnek köszönhetően a 19. században szinte fél évszázadonként duplázódott a falu lakossága. Míg az 1800-as évek elején csak 2500 lakosa volt a településnek, 1910-ben már hatezer, 1930 táján meghaladta a nyolcezret.

De több ilyen hullám is volt, azt is tartják Remetén, hogy nincs a bolygón olyan hely, ahová ne költözött volna át remetei az elmúlt száz évben.”

Kutatásai során a történész egy 1960-as évekbeli újságcikkben olvasta, hogy a ’30-as évek elején Argentínába – amely a 20. század elején Európa számos országából vonzotta a lehetőséget kereső embereket – is kivándorolt egy népesebb csoport, amely Remete néven egy kis falut is alapított ott.

„Elkezdtem forrásokat keresni, kutatni az online térben, de erre vonatkozóan további információt nem találtam. Aztán a faluban kezdtem érdeklődni. Van, hogy hagyatékokat gyűjtök a faluból, és miközben régi fotókat digitalizáltam, a kezembe akadt egy olyan fénykép, amelyet Argentínából küldtek üdvözlőlapként. Az a család meg tudta erősíteni, hogy sokan költöztek ki a harmincas években Argentínába, de ők se tudtak többet” – mesélte Nagy József. Aztán egy alkalommal, amikor találkozott Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzuljával, Lukács Bence Ákossal, megemlítette neki, hogy mi után keresgél. Mivel Lukács Bence Ákos is számos történelmi témában kutat, és őt magát is érdeklik az ilyen történetek, a magyar diaszpóra, megadta kollégájának, Zsonda Márknak, a Magyarország Buenos Aires-i Nagykövetsége magyar közösségi diplomatájának az elérhetőségét, hátha ő tud segíteni a kérdésben.

„2020 szeptemberében érkezett a megkeresés azzal, hogy láncmigrációval remeteiek jöhettek Argentínába. Nagy József küldött egy-két fényképet, pár adatot, hogy mi volt az utolsó ismert helyük Argentínán belül. Egyébként jellemző, hogy kivándorlók csoportjainak nyoma vész Argentínában, és évszázad óta nincs róluk hír. Olyan kérdés is érkezett, hogy talán létezik egy Remete nevű település itt, de ilyent nem találtam. Valószínű, hogy egymás között hívták Remetének a telepesek, de a spanyol kartográfia nem vette át. A kollektív emlékezet sem őrzött meg ilyen nevű települést Argentínában. De az is lehet, hogy egyszer csak ki fog bukni, hogy mégis volt ilyen” – magyarázta Zsonda Márk, amikor a téma kapcsán videón keresztül beszélgettünk.

Nagy József elmondta, miután egy ideig nem volt eredménye a kutakodásnak, úgy gondolták, hogy remetei családnevekre kellene rákeresni Argentínában. „Ez egy nagyon zárt székely nagyközség, mert ide alig volt bevándorlás, inkább kivándoroltak, és nagyon jellegzetesek a remetei vezetéknevek. Mivel annak idején néhány család alapította a falut, a vezetéknevek duplázása is nagyon jellemző. Rengeteg ilyen van, hogy Portik-Hegyi, Balázs-Kercsó, Nagy-György, Laczkó-Benedek stb. Zsonda Márk elkezdett rákeresni a nevekre, de jó darabig nem talált ilyen nevűeket.”
A diplomata kifejtette, évente tucatnyi hasonló kérés érkezik hozzá, de az adatok hiányossága miatt nem mindeniket sikerül megtalálnia. Mert például ha valaki annak idején Brazílián keresztül érkezett az országba, annak nincs nyoma. Ha pedig van is, később a vegyes házasságok, a női ág, az elírások eltüntetik ezeket a nyomokat.

„Ha valaki Vargyas, és abból elírások során csinálnak egy Vargas-t, ami már spanyol családnév, azt már elég nehéz utánkövetni. Egy ilyen kutatás hónapokig tarthat. Aztán amikor felhívunk egy családot, hogy megvannak a rokonai, és kérjük, hogy segítsenek beazonosítani az ősöket, először mindig leteszik a telefont, mert csalásra gyanakodnak, vagy már nem is tudnak a rokonról, aki a vonal másik végén van. Elküldjük a fényképeket, hogy megismerik-e a dédapjukat, ükapjukat, a rendelkezésre álló adatokat, biztos adategyezéseket keresünk, és ez így szokott lassan alakulni.”

Hozzátette, főként azoknak az egykori bevándorlóknak a nyomába tud elindulni, akik hivatalos úton érkeztek Argentínába. „Amikor megérkezett valaki egy hónap hajóút után 1923-ban, 1927-ben vagy éppen 1931-ben, akkor a kikötőben volt egy Hotel Imigrante nevű, az emigránsoknak felépített hotel – magyar építész tervezte –, ahol elszállásolták őket, egészségügyi vizsgálaton estek át, és részben ügynökök koordinálták, hogy hová menjenek tovább.  Tehát itt lehetett bejönni hivatalosan Argentínába. És általában a – főleg bonyolult – neveket elírták, mert fonetikusan írták le az argentin tisztségviselők, és ahogy a spanyol kiejtés szerint vissza lehetett fejteni, az adminisztrátor úgy írta le. Egy központi adattárban ezeket már lehet kutatni, hogy kik érkeztek meg. Nagyjából lehet tudni, hogy mikor léptek Argentína területére, hány évesek voltak, mivel foglalkoztak, mi volt a családi állapotuk, melyik kikötőből indult a hajójuk.”

Zsonda Márk kiemelte,

az Erdélyből érkezőkre jellemző volt, hogy együtt maradtak.

Az argentin provinciákban, ahol van magyarság, és az első hullámmal érkeztek 1880-tól 1930-ig, egyben telepedtek le. Például Tucumanban, ahol Márk is szervezett magyar közösséget, ott együtt is temetkeztek. „De általában attól fogva, hogy megérkeztek, gyakorlatilag eltűntek a szemünk elől. Argentína 2,7 millió négyzetkilométer, elég sok tartománnyal. Mivel szövetségi rendszerű, minden tartománynak saját adminisztrációja van, ezért jó, ha nagyjából tudjuk lokalizálni a kutatás elején, hogy hol lehet a keresett család, közösség.”

Nagy József elmondása szerint épp egy beutazási lista alapján tudtak elindulni konkrét nyomokon. „Márk megtalálta egy 1931-es hajó utaslistáját, és sok remetei név volt rajta. Ez tehát egy biztos dátum: 1931-ben népesebb remetei csoport érkezett oda. Aztán ismét kapott egy szálat, és így jutott el Laczkó-Benedek Júliához, mert a Laczkó-Benedek is egy tipikus remetei dupla név. Itthon rögtön összeült a család, és kiderítettük, hogy annak idején a családból egy Laczkó-Benedek József utazott ki Argentínába a családjával együtt, még arra is emlékeztek az idősebbek, hogy hol volt a telke.”

Nagy József sógornője, Nagy Anita leánykori neve Laczkó-Benedek. A fiatal nő elmesélte, hogy minden évben tartanak egy nagy családi találkozót, amikor is feltüntetik a családfára az újszülötteket, egy privát Facebook-csoportban pedig folyamatosan tartják a kapcsolatot egymással. „Megkeresett Józsi, hogy egy argentínai ismerőse kutat ott, és talált egy Laczkó-Benedek feliratú táblát, és kérdezte, hogy vajon a miénkfajta rokonról lehet-e szó. Én ’92-ben születtem, sokat nem tudtam erről, de aztán kiderült, hogy édesapám az édesapjától és a nagyapjától sokat hallott arról, hogy a rokonság kiment Argentínába. De azok, akik mesélték, már idősek voltak, és sokan azt hitték, hogy butaságokat mondanak. Mi a Laczkó-Benedek Mihály János fia leszármazottai vagyunk, és aki kivándorolt Argentínába, az Laczkó-Benedek Mihály Jóska fia volt. Az én ükapám édesapám dédapjának a testvére volt.”

Laczkó-Benedek József tehát a családjával az 1930-as évek elején Argentínába ment, majd egy idő után visszatért Gyergyóremetére, hogy adja el a vagyonát. Időközben kitört a második világháború, és nem tudott visszamenni a Dél-Amerikába a családjához. Argentínában később meghalt a felesége, a hét gyereke már felnőtt, ő pedig egy német származású nőt vett el feleségül itthon. Így itthon maradt, és így megszakadt a kapcsolat az argentínai családtagokkal.

A véletlen úgy hozta, hogy Zsonda Márk 2021-ben Tucumanban kezdett el dolgozni, ahol egy magyar közösséget alapított újra. A remeteiek utáni kutatása során pedig kiderült, hogy a Laczkó-Benedekék a Tucuman nevű provinciában éltek annak idején.

„Amikor elmentem a temetőbe, akkor láttam ott egy sírkövet, amelyen rajta volt, hogy Laczkó-Benedek, és egy másikat is, amelyen azt írta, hogy »elfeledhetetlen mosollyal itt nyugszik Laczkó-Benedek Matilka«. A kérdés az volt, hogy hová költöztek innen. Ez is kiderült: Az 1200 kilométerre levő Buenos Airesbe. Még a halottaikat is elvitték, Tucumanban csak a zárkövek maradtak meg. Aztán sikerült felvenni a kapcsolatot Júliával, aki mondta, hogy valóban ő a leszármazott, összevetettük a fő adatokat, amelyet küldtek Erdélyből, részt vett ebben a csíkszeredai főkonzulátus is, és így nyert bizonyosságot, hogy valóban egy családról van szó.”

Egyik esemény és meglepetés követte a másikat, végül 2021 őszén megtörtént a nagy találkozás. Noha egyelőre csak online, de már ez is nagy élmény volt a Laczkó-Benedek család minden tagjának.

„Remetén tizenhárom családtag volt jelen, Argentínából bekapcsolódott Júlia és Márk is. A beszélgetés magyarul zajlott, mivel Júlia férje is magyar, és használják a magyar nyelvet. Egyik legnagyobb élmény az volt számomra, amikor beszélt arról, hogy a Maros mellett laktak, és elmondta, hogy Laczkó-Benedek József a nagyapja volt, aki kiutazott Argentínába, és amikor ő kislány volt, az öregek még beszéltek Remetéről, és ő a gyermekkori emlékeiből emlékszik arra, amit tud a faluról. Nem járt itt soha, csak az emlékeiben él. Aztán előkerültek régi fényképek tőle, a régi házról is volt egy fénykép, illetve mindkét részen megvolt a cséplőgépes fotó” – elevenítette fel Nagy József a találkozó részleteit.

Zsonda Márk kifejtette, a második világháború időszakáig Argentínába emigrált nagyobb tömegű magyarság – főleg a vidéki tartományban, ahol zárt közösségeket, zárványkultúrákat hoztak létre, és amely fejlődött a maga útján – generációról generációra továbbadtak egy Magyarország-képet, mivel nem tudták soha megvalósítani a hazatérést különböző, főleg gazdasági okok miatt.

Akik a kommunizmus elől érkeztek, sokszor átmenetinek gondolták az ittlétet, de közben családot alapítottak, és állandósult ez az állapot. De az ő leszármazottaikban mindig megmaradt egy érdeklődés a származási hely felől. Tehát az első generáció kijött valamiért, szakítanak az otthonnal, vagy talán egyszer majd visszamennének, a második generációnak muszáj berendezkedni, infrastruktúrát megteremteni, előre menni, és a harmadik generáció az, amelyik megkérdi, hogy végül is kik vagyunk mi. Miért más a családnevünk, a szokásaink, a táncunk stb. Kezdik keresni a gyökereket. Az itteni argentin identitásnak nagyon gyakran az is a része, hogy ők magyarok, hogy megóvják és továbbvigyék a magyar kultúrát. Itt nagyon sok lehetőség van erre, hogy ezt megtegyék, az állam segíti is ezt, majdnem minden provincia biztosít arra ünnepet, hogy egy ilyen közösség mutassa meg, hogy mit őrzött meg, milyen az anyaországának a kultúrája. Nagyon sokan azt is mondják, hogy ők argentin-magyarok, magyar argentinok, benne van az identitástudatukban a magyar.”

Rámutatott, megőrződtek például a kollektív, a családi emlékek, gyakran mesélték el az otthoni történéseket, és a harmadik generáció tagjai is gyakran úgy meséli ezeket, mintha maguk is ott lettek volna, az anyaföldről hozott tárgyak pedig ereklyékké váltak.

Nagy Anita a találkozóról, amelynek a gyergyóremetei községháza adott otthont és biztosította a technikai felszerelést, elmondta, hihetetlen volt, hogy ez megtörtént. „Annyira jó volt hallani, amikor találkoztunk virtuálisan, és Júlia ugyanezt a történetet mondta el, kiegészítve az ottani résszel, hogy ott maradt a család és nem tudott visszamenni a nagytatájuk, és nem tudták, hogy mi lett vele, mert még hírt sem kaptak. Nagyon jó volt, hogy láttuk őt, ismeretlenül, de ugyanazokkal az emlékekkel találkoztunk. Mondta, hogy reméli, mihamarabb vége lesz ennek a járványnak, mert el szeretne jönni, megnézni, hogy ő honnan származik. Meg is hívtuk az éves nagy Laczkó-Benedek és Mihály-János családtalálkozóra.”

A beszélgetésről készült felvételt a család jóvoltából mi is megnézhettük. A család fiatalabb és idősebb tagjai is meghatódva, könnyes szemmel hallgatták távolban élő rokonukat.

„Nagyapám Laczkó-Benedek József volt” – kezdte a bemutatkozást akkor (Tamási) Júlia. Mint mesélte, ő 1956-ban született, az anyukája 11 éves volt, amikor kivándoroltak Argentínába. „Nagymamám Molnár Éva volt, hét gyerekük született: Viktória, Jani bácsi, anyukám, Juliska, Matildka, Karcsi bácsi és Icu néni, aki akkor négyéves volt, a legnagyobb lány pedig már házas. 1929-ben indultak el Remetéről.”

Családi legendáriumuk számon tartja, hogy egyik felmenőjük polgármester volt Remetén, és hogy ő vásárolta az első cséplőgépet a faluban.

Júlia azt is megosztotta a jelenlevőkkel, hogy az édesanyja Buenos Airesbe költözött, ott megismerte Tamási Vilmost, aki a második világháború után érkezett Argentínába. Szerelem, majd házasság lett belőle. „Nagyon szép, hogy megismertelek titeket, ti az én családom vagytok, és én is a tietek” – mondta mosolyogva a beszélgetés végén a mintegy tizenkétezer kilométerre levő rokonainak Júlia.

Köszönet a cikk létrejöttében nyújtott segítségért Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának, Lukács Bence Ákos vezető konzulnak, a Buenos Aires-i magyar nagykövetségnek, Zsonda Márk magyar közösségi diplomatának, Nagy József történésznek és a Laczkó-Benedek családnak.