Igazságtalanul elfelejtve: papok és az erdélyi forradalom

Azért is nem tudunk sokat a katolikus egyház forradalmi tevékenységéről – mondja Tamási Zsolt történész –, mert az egyház nem dobta oda őket a szabadságharc utáni császári megtorlásnak: az 1849-ben hercegprímássá kinevezett Scitovszky János úgy döntött, hogy azok a papok, akik fegyvert fogtak a szabadságharcban, egyházi bűntettet követtek el, és nem polgári vagy pláne katonai, hanem egyházi bíróságon kell felelniük érte. „Ennek az eredménye pedig az volt, hogy azokat a forradalmár papokat, akiket elkaptak még a fegyverletétel környékén, többnyire kötél általi halálra ítélték, akiket pedig sikerült az egyházi büntetéssel kivonni a világi bíróságok alól, azok megúszták azzal, hogy két hétig elvonultak egy kolostorba, böjtöltek, imádkoztak, s ezzel levezekelték a forradalmi tevékenységet” – magyarázza a történész.

Rámutat, mivel az osztrák nyomozó hatóságoknak joguk volt betekinteni az egyházi nyomozati anyagokba, sok dokumentumot szó szerint megsemmisítettek, eltüntettek, ezért a végleges osztrák nyomozati anyagban viszonylag kevés pap elítéléséről van szó. Emellett a forradalom századik évfordulója a kommunizmusra esett, és akkor is forradalomellenesnek mutatták be az egyházat: csak nagyon kevés alsó papot, kisebb beosztású káplánt emeltek ki forradalmárként.

– mondja Tamási Zsolt, hozzátéve, innen is látszik, hogy sokkal aktívabb volt az egyházak szerepe a forradalomban, mint ahogy azt a szakirodalom tudja, csak teljes mértékben hiányzott az adatok feldolgozása. 

A papoknak azért is volt ilyen fontos szerepük akkoriban, mert amikor a forradalmi lelkesítés bármelyik formájára szükség volt – sorozás, nemzetőrség, honvédség, keresztes hadjárat –, a településeken az egyedüli írástudó, aki tudta ezt a néppel közölni, a pap volt. Jól látszik az is, hogy nem volt mindegy, hogy a pap csak felolvasta szárazon a szöveget, vagy megmagyarázta a híveknek és lelkesítette őket, mert ez megmutatkozott abban, hogy miként vettek részt a forradalomban.

De voltak falvak, amelyek egyszerűen pap nélkül maradtak, mert a papok elmentek nemzetőrnek” – mondja a történész. Hozzáteszi, amikor Haynau kiadta, hogy kiket kell elfogni, számonkérni, bíróság elé állítani, külön kategóriaként szerepeltek az egyháziak, akik a szószékről ezeket a hirdetményeket felolvasták, a forradalomban való részvételre lelkesítettek, akik a trónfosztás után ünnepi szentmiséket celebráltak, akik a prédikációjukban Kossuthot vagy a magyar kormányt dicsőítették, vagy akik „elfelejtettek misét mondani Ferencz József születésnapján”. Nyugat-Magyarországon a papok meg is elégelték egy idő után, hogy a szószéket politikai célokra használják, mert egyrészt jöttek az osztrák részről azzal, hogy mit kell kihirdetni, aztán jött a forradalmi kormány is, s adott esetben el is tették láb alól a papot, mert az az osztrákoknak is engedelmeskedett.

Tamási Zsolt rámutat, Székelyföldön alapvetően mindenki mozgósított, adatok vannak arról is, hogy az agyagfalvi nemzetgyűlésen is elöl vonult a gyergyói és alcsíki esperes. „Gyakorlatilag Székelyföldön a motorja volt a forradalomnak az, amit az egyháziak tettek, felekezettől függetlenül. A rétyi református lelkész volt például, aki megakadályozta, hogy kivigyék a fegyvereket Uzonból.”

Ahol nem érhető tetten forradalmi tevékenység, az Erdélyi Érchegység volt például, ahol az etnikai konfliktusok polgárháborús körülményeket teremtettek, miután Avram Iancuék felfegyverezték a mócokat. Ebben a térségben a papság nem a mozgósításra, hanem a túlélésre játszott, a híveket próbálta menteni. „A forradalmi lelkesítés az elején mindenütt megtörtént, de amikor jönnek az áldozatok, akkor az emberek a túlélésre játszanak, akkor felmerült, hogy az ember jó polgárként vagy jó papként tevékenykedik. Hogy inkább próbálja visszafogni vagy lelkesíteni a híveket” – hangsúlyozza Tamási, aki szerint a karakteresebb papoknak sikerült is eredményesebben megvédeni híveiket.

Tamási Zsolt 23 éves kutatómunkája alapján állítja, hogy sokkal szorosabb volt az egyházak kapcsolata a forradalommal, mint ahogy azt a szakirodalom állítja, és nem csak az alsópapság részéről.

„A forradalom idején a püspöki körlevelekben is a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében köszöntik a változásokat, leírják, hogy először a kereszténység volt, amelyik ebben a szellemiségben civilizálta az egész világot. Olyan jelzőket használnak, hogy egyértelmű, hogy támogatják az átalakulást. Az más kérdés, hogy az átalakulás első szakaszában még nem merült fel az uralkodó szerepköre az új rendszerben. De hát az elején mindenki úgy gondolta, hogy a Monarchia marad és az uralkodóval együtt kell működni. Kossuth Lajosék sem akartak trónfosztást ’48-ban. Az elején az uralkodóhoz való hűség párhuzamosan történik a forradalmi kormány iránti lojalitás kinyilvánításával. A törés akkor lesz, amikor Ferencz József váltja Ferdinándot, akkor lesz a kérdés, hogy akkor most inkább magyar forradalmi kormány vagy az uralkodó iránti hűség legyen a mérvadó. ’49 elejétől érződik, hogy inkább jobbra vagy balra, de alapvetően inkább a forradalom mellé állnak: vannak püspökök, akiket be is börtönöznek emiatt” – fejti ki a szakember.

A székelyföldi alsópapság a mozgósítás mellett elkezdte szervezni az egyházmegyei zsinatot. A katolikus klérusnak azért kellett összeülnie, mert az áprilisi törvények kimondták a vallásfelekezetek egyenlőségét, ezzel megszűnt a katolikus vallás államvallás jellege. A megváltozott helyzetben kellett volna az egyháznak is egy megújulási folyamaton átmennie. Az államról levált egyház nemzeti zsinaton kívánta kidolgozni az érdekvédelem formáit, de addig is, amíg a felsőpapság megtartja a nemzeti zsinatot, előkészületként az erdélyi megyés püspök meghirdette az egyházmegyei zsinatot.

„Jellemző módon mindenütt nagyon radikális javaslatok jöttek a zsinatra vonatkozóan, a papság úgy gondolta, hogy ha váltunk, akkor váltsunk radikálisan: anyanyelvi liturgiát szerettek volna, világi ruha használatát, vagyis hogy civilben is ki tudjanak menni, de sok helyen megjelenik a nőtlenség eltörlése is. Itt nem feltétlenül arról van szó, hogy ki akartak rúgni a papok a hámból, hanem van egy ilyen demokratizáló törekvés, hogy nagyobb rálátásuk legyen mindenre, hogy miként neveznek ki egy esperest, hogyan választódik meg a püspök, kik lesznek annak közvetlen munkatársai, nyugdíjalapot akarnak.

– magyarázza a történész.

Tamási Zsolt kiemel egy egészen érdekes egyházi sajátosságot is: az egyházmegyei zsinat utólagos megítélésében fontos szerepe volt annak, hogy utólag Róma minden 1848-as zsinati javaslatot elutasított Horváth Mihály 1849-re tervezett nemzeti zsinati terve miatt. Horváth Mihály kinevezett csanádi püspök, aki Kossuth kormányában vallás- és közoktatási miniszter volt, 1849 augusztusára nemzeti közgyűlést hirdetett meg, hogy kimondják a magyar katolikus egyház teljes függetlenségét. „Szinte egy anglikán reformot kezdeményezett, össze is hívott egy közgyűlést, amelyiknek ez lett volna a célja többek közt. S amikor ez a szervezkedés elkezdődött, a nuncius jelentette, hogy mi volt Magyarországon, mire a pápa állítólag azt mondta, hogy »boldogabb időkre« kell halasztani a zsinatokat, s az 1870-es évekig nem is lehetett zsinatot tartani, mert Róma ezt az anglikán szakadáshoz hasonlónak minősítve egyértelműen elítélte mindazt, ami hozzájárulhatott volna ehhez a zsinathoz.”

A megtorlásokkal kapcsolatban Tamási Zsolt hangsúlyozza: az 1848–49-es forradalom leverését követően a katolikus egyházvezetés önvédelemből igyekezett minimalizálni a papság aktív részvételét, hogy a számonkérés alól őket mentesíthesse. De azt tudni lehet, hogy a Magyar Honvédségben a szabadságharc idején száz tábori lelkész volt, de emellett hatszáznál is több fegyvert fogó papnövendékről vagy már felszentelt papról tudnak. Az osztrák politikusok nehezményezték is, hogy az udvarhoz legtöbb szállal kötődő katolikus egyháziak tömegesen vállaltak szerepet a szabadságharcban. Tamási Zsolt szerint a szabadságharc leverése után azoknál, akiket első körben elfogtak, nehéz volt megakadályozni a szigorú büntetést, de aztán fokozatosan módosultak a büntetések Erdély esetében. Először kötél általi halálra ítéltek sok papot, amit aztán átalakítottak életfogytig tartó, nehéz vasban töltött sáncfogságra, aztán lett belőle 15 év sáncfogság, majd az ötvenes években elkezdődtek az amnesztiák, és kezdték szabadon engedni őket.

„A magyarországi papok rosszabbul jártak, ott Haynau irányította a megtorlásokat, akit a magyar történelem véres kezű hóhérként emleget, ott voltak kivégzések is. Nálunk kivégzés nem volt, egy haláleset volt, Andrássy Antal, aki attól tartva, hogy halálra fogják ítélni, mert annyira mélyen benne volt a forradalmi szervezkedésben, öngyilkosságba menekült. De az egyháziak egyötödét tették ki a teljes megtorlásban érintett személyeknek. Ez is mutatja, mennyire benne volt az egyház” – hangsúlyozza Tamási. A történész rámutat, az egész 48-as egyházi szerepvállalást azért olyan nehéz kutatni, mert az egyházi vizsgálatokon, amit lehetett, eltüntettek, mielőtt még az osztrákok látták volna. Vaskos iktatókönyvekből hiányoznak akár teljes részek is.

De van, ahol zsilettel csak bizonyos oldalrészeket vágtak ki, amelyek terhelők lettek volna az egyházi személyekre nézve” – mutat rá az egyháztörténész.

Hasonló megoldás volt, hogy a legtöbb egyházmegyei levéltárban alig maradt irat a világi hatóságokkal folytatott levelezésből, mivel a forradalmi kormánnyal fennállt kapcsolat nyomait lehetőleg eltüntették, a császári hatóságokkal fenntartott kapcsolatról pedig nem volt érdemi megőrizni való.