Szemlérek: a maradi és a „modern”

Az ifjabb Szemlér Ferenc életművének egyik „slágere” az iskolai ballagási ünnepségek során fel-felvillan, talán nincs is olyan év, amikor az Udvarhelyi iskolámhoz című vers ne hangoznék el. Három éve, a Hogyha gondot viselnél rám című gyönyörű szerelmes verse a magyarországi Szabó Balázs Bandája negyedik nagylemezén, a Rajtad felejtett szavaim címűn kapott helyet. De ki volt ez a mára elfelejtett, a maga korában igen ismert író és költő, illetve az édesapja, az irodalomtanár, aki szintén verseket írt?

Az 1871. november 24-én Székesfehérváron született Szemlér Ferenc 1896-ban Budapesten szerzett német-magyar szakos tanári oklevelet, ifjú tanárként került Erdélybe. Előbb Marosvásárhelyen, majd Brassóban tanított, 1902-ben lett a székelyudvarhelyi katolikus gimnázium tanára. A Szemlér család tizenöt évet élt Székelyudvarhelyen, 1917-ben költöztek Brassóba, ahová a családfőt igazgatónak nevezték ki, onnan 1933-ban ment nyugdíjba, 1938. március 18-án hunyt el, végakarata szerint a székelyudvarhelyi katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra.

Az idősebb Szemlért életének legnagyobb örömei és tragédiái is Udvarhelyhez kötötték:

ott nősült meg, felesége szintén tanárnő volt, aki a Polgári Leányiskolában tanított, az ifjú Szemlér Ferenc 1906-ban született egy Kossuth utcai, ma is álló házban, ám a család innen azért költözött az Árpád utcába, mert a kis Ferencnél egy évvel kisebb húga, Magdika négyéves korában járványos agyhártyagyulladásban meghalt. Néhány év múlva Ferenc öccse, a szintén négyéves Bandika is ugyanabban a betegségben halt meg, a család a Szent Imre utcába költözött.

Az ifjú Szemlérnek több életrajzi ihletésű írása is van, az utókor számára ezekből domborodik ki édesapja jelleme és emlékezete. „Szülőföldem képéből ezért nem feledhetem ki őket kettejüket. Édesapámat, a fiatal főgimnáziumi tanárt, aki fennmaradt fényképei szerint daliás, szép férfiú volt, de akinek külsejével csupán bensejének szelídsége, jósága, emberiessége, okossága ért föl. Szememben félisten volt (…), bizonyára ő annak a tündérországnak bölcs fejedelme, amelyben oly sokáig – vagy oly rövid ideig – éltem. Édesanyámnak, a leányiskolai tanárnőnek képe éppen így szülőföldem elválaszthatatlan tartozéka” – írja vallomásai közül. Szemlér tanár úrnak többek között olyan tanítványai voltak a gimnáziumban, mint Tamási Áron és Palló Imre, igen tevékeny ember volt, része és részese az egyházi és művelődési életnek (például írt egy alkalmi verset a gimnázium új, ma is álló épületének felszentelésére 1910-ben), versei, cikkei, írásai rendszeresen jelentek meg az akkori helyi és országos lapokban, Brassóban a Romániai Magyar Dalosszövetség alapító elnöke volt. Ami az irodalomhoz való viszonyát illeti, fia így írt róla később:

és nem térítik vidékiesen hagyományhű irányba, jóllehet a könyvállványokon – számomra egyelőre kihüvelyezhetetlen titokként – nem egy »modern« is mutogatta aranyos címbetűit.”

A fiatalabb Szemlér viszont többre vitte, kérdés, hogy milyen korszakokban és milyen áron? Első írásai még 1923-ban megjelentek, Bukarestben jogásznak tanult, és később ügyvédi pályára is lépett, de a harmincas években már elismert költőnek számított, lírája olyan irodalmi nagyságok érdeklődését keltette föl, mint Szerb Antal, Radnóti Miklós, vagy Vas István. A Nyugat folyóiratban is jelentek meg veresi, a lapban jó kritikákat kaptak a versei – első verseskötete 1930-ban, Éjszakai kiáltás címmel jelent meg. Rendszeres résztvevője volt a marosvécsi Helikon találkozóknak, aztán a második világháború oly módon hozott fordulatot az életébe, hogy az új rendszer szolgálatába állt, de már annak előtte, a harmincas évek végén és a háború alatt is az akkori baloldali eszmékkel rokonszenvezett, ez írásaiból is kiderül.

1944-től Brassóban a Népi Egység főszerkesztője volt, majd 1953-tól az Igaz Szóé (ebben az évben állami kitüntetést kapott), majd 1956-tól élete végig Bukarestben élt.

Tény, hogy azonosult az akkori rendszerrel, a „Szemlér elvtárs Sztálinvárosban” (az ötvenes években Brassót így nevezték hivatalosan, akárcsak Dunaújvárost, a bolgár Várna és a lengyel Katowice városait) szókapcsolat akkor nagyon igaznak bizonyult.

Maradt fenn olyan vele készült rádióinterjú 1955-ből, amelyben áhítattal olvassa fel Leninről írt versét… Keze alól nemcsak versek, hanem regények, színművek, esszék, kritikák és tanulmányok kerültek ki, az is tény, hogy igen termékeny író volt, azonban műveinek színvonaláról megoszlanak a vélemények. Ha mást nem is, de a harmincas években írt verseit, valamint élete utolsó éveiben írt, főleg Brassót, Bukarestet és Székelyudvarhelyt illető visszaemlékezéseit még egy, a költészetét és prózáját különösebben nem értékelő olvasó is érdeklődéssel forgathatja.

Szemlér Ferenc 1978-ban Bukarestben hunyt el – végakarata szerint őt is az udvarhelyi temetőben, édesapja mellett helyezték örök nyugalomra, majd 1984-ben mellé temették második feleségét, Scheissel Piroskát is. A jellegzetes, három kopjafás, bokrokkal körbevett sír mellől rálátunk a gimnáziumra.

A Hargita Kiadóhivatal a Székely Könyvtár sorozatban 2017-ben jelentette meg Szemlér Ferenc válogatott verseit. Akkor Fekete Vince így méltatta: „Ha valaki végképp eltűnni látszik a XX. századi irodalomtörténet süllyesztőjében: ő az. Olvasni ugyanis nem (nagyon) olvassák, szavalni nem szavalják, neve és életműve az irodalomtörténetek és a könyvtárak raktárai mélyén szunnyad, várva az újrafelfedezését. Ezek, így, nagyon kegyetlen mondatok. Amikor azonban fellapoztam a marosvásárhelyi orvos-költő barátomtól ajándékba kapott, a harmincas évek elején megjelent kötetét, az volt az érzésem, hogy

Az életmű fellelhető közkönyvtárakban, antikváriumokban – értő olvasókként talán próbálkozzunk vele.