Ecuadori rajznapló: apró bürokraták zöld mappákkal

Még rendesen meg se száradtak a gumicsizmáink, máris úton voltunk a Nangaritza folyó körül elterülő végtelen dzsungel felé. Az európai ember dzsungelképéhez talán a selva típusú erdő hasonlít leginkább. Itt minden úgy néz ki, mintha egy Maugli-rajzfilm háttere lenne. Most már kissé tapasztaltabb vagyok ecuadorológiából, ezért meg se lep különösebben, hogy ismét a világ vége az úticél és természetesen még azon is túl. A Lojával szomszédos tartomány, Zamora Chinchipe központján, Zamorán keresztül vezet az út a megcélzott Maicu rezervátumba.

Ha már ismételten szót ejtek a rezervátumokról, hadd hangsúlyozzam ki, hogy milyen jelentős munkát végeznek a magánszervezetek az ecuadori erdők megmentésében. A Naturaleza y Cultura Internacional az egyik legjelentősebb ezek közül, munkatársai fáradhatatlan munkával próbálják megszerezni azokat a területeket, ahol még nem írtották ki az eredeti erdőket, vagy még visszafordítható a pusztítás. A pusztítás visszafordíthatóságáról: ezek az erdők annyira komplex élőhelyek, hogy nem lehet őket reprodukálni, ha kivágják őket. Az európai erdők ezzel szemben lassan visszahódítják a parlagon hagyott területeket.

Hamarosan letérünk az aszfaltútról és döcögős földutakon folytatjuk tovább a Nangaritza folyó felé. A paramo hűvös, párás időjárása után igazán jól esett egy kissé melegebb területre érkezni. Én már beletörödtem abba, hogy soha nem érkezünk meg, amikor megálltunk egy aprócska faluban, Las Orchideasban.

A szokásos kép fogad: néhány cölöpökön álló ház bádogtetővel, templom, és az elmaradhatatlan kosárlabdapálya vagy cancha.

Nemsokára előkerül Joel, az egyik helyi parkőr, és megegyezünk, hogy este hat óra körül csónakkal átmegyünk a Nangaritza folyón a Maicu rezervátumba. A Nangaritza egy igazi dzsungelfolyó volt, addig amíg néhány éve a helyiek neki nem fogtak aranyat mosni, amivel teljesen tönkretették a megélhetésüket adó környezetet. Teljesen összevissza elterelték a folyót az eredeti medréből és megtöltötték az arany tisztításához szükséges higannyal. A higany nemcsak a folyó élővilágát írtotta ki a bányatelepektől lefelé, hanem egyben az ivóvizet is megmérgezte. Ezt a szomorú látványt a folyó néha korrigálja egy-egy becsületes áradással, amikor elmossa ezeket a hevenyészet bányatelepeket, markolókkal és aranymosó szerkezetekkel együtt. Úgy tűnik, hogy civilizációs szintől függetlenül, a spontán környezetrombolásban nagyon jók vagyunk és a hosszú távú gondolkozás luxusa valamiért elérhetetlen a Homo sapiens számára.

A helyi érdekesség a tepuinak nevezett geológiai formáció, ami gyakorlatilag egy, meredek sziklafalak által határolt fennsík. Mint gyorsan kiderül, a megnevezés nem teljesen fedi a valóságot, mivel az igazi tepui-ok Venezuelában találhatóak és csak helikopterrel lehet megközelíteni ezeket az asztalszerű képződményeket. A tudományos pontosság nem könnyíti meg az életünket. Habár itt fel lehet jutni gyalog is a fennsíkra, de az ösvény egy sűrű erdőn keresztül vezet a tepui tövéig, ahonnan cikkcakkban kell felkapaszkodni a növényzettel benőtt sziklafalon.

Itt, Amazóniában a „sűrű növényzet” kifejezés teljesen új értelmet nyer. Képzeljünk el egy óriási vedret, amibe az összes létező fát, virágot, kúszónövényt és még ki tudja milyen botanikai csodát belelapátoltak, majd egy óriási botturmixxal ledaráltak. Majd ezt a csodálatos keveréket egy jól célzott mozdulattal ráöntötték egy asztalszerű hegyvonulatra. Nos, eddig már láttam érdekes növényzetet, de ez a hihetetlen káosz egyszerűen beszippant. Először is, nem létezik talaj, hanem mohás ágak, gyökerek és minden más keveréke az, amelyen előre próbálunk haladni. A fák, bokrok, embermagasságú páfrányok vizuális káosza elképesztő. Ebbe a zöld masszába fúrjuk bele magunkat Joel machetéjének hathatós segítségével.

A machete körüli mítosz gyorsan szétfoszlik, amikor én is kipróbálom a bozótvágást.

A sokéves tapasztalat Joel kezében egy hatékony eszközzé változtatja ezt a 60-70 centiméter hosszú kést, míg én csak hadonászok vele, de nem igazán haladok előre. Eltart egy darabig, amíg rájövök, hogy a machete titka a csuklómozgás és az átlós vágás. Miután kiszórakoztam magam, visszaadom a szerszámot Joelnek és megint haladhatunk tovább.

Elérjük a sziklafal tövét, és kezdődik a kapaszkodás. A sziklafal szinte függőleges, vastagon benőve a már korábban megszokott káosszal, amit kis csermelyek szabdalnak itt-ott. Az előttem járók gumicsizmája gyakorlatilag a fejem fölött van, minden lépést alaposan meg kell fontolni, és nem árt azt se megnézni, hogy mibe kapaszkodok.

Folyamatosan azon gondolkodom, hogy ha napvilág ilyen kalandos felfelé, hogyan fogunk levergődni innen koromsötétben.

Mikor végre elérjük a fennsíkot, Joel egy évekkel korábbi botanikai expedíció táborhelyéhez vezet minket, ahol megvárjuk amíg besötétedik. Az expedíciós tábor nyomai alapján nehéz elképzelni, hogy itt emberek sátraztak, mert a dzsungel teljesen visszahódította a területet. Néhány levágott fa és egy hátrahagyott ponyva utal arra, hogy itt 10-20 botanikus vizsgálgatta a növényeket egy hétig.

Besötétedik. Felkapcsoljuk a fejlámpáinkat, amitől ez a zöld ecsettel felvázolt környezet még fantasztikusabbá válik. Egy idő után már nem is követem a többieket, csak bámulom a növényzetet és a rovarokat.

Minél közeleb hajolok, annál érdekesebb részleteket látok.

Minden összefonódik mindennel, hiába követem a szememmel a szárakat és leveleket, egyszerűen nem lehet eldönteni hol kezdődnek és hová tartanak. A nagy páfrányból kinő egy kissebb, amelyen egy még kissebb gomba alkított ki magának lakást, és az egészet megfejeli egy lelógó inda. Mintha egy nagyon gondosan kialakított emberméretű terráriumban járnánk, ahol mellesleg még békák és egyéb állatfajok is vannak.

Nagyon tartok a mérges kígyóktól, de megnyugtatnak, hogy azok is hasonló véleménnyel vannak rólam, de azért a pókokra is érdemes odafigyelni. Például a banánpókra, ami halálos is lehet – mondják, miközben egy olyan példányt mutogatnak, amelyiknek hiányzik az egyik lába. És ne felejtsem el, hogy a konga csípése ha nem is halálos, nagyon fájdalmas. A minek a mije, kéremszépen? A konga egy két centiméteresnél nagyobb hangyafajta, amelynek a csípése is kemény dolog, de a fullánkjának a szúrása a legedzettebb emberből is sírdogáló kisgyemeket varázsol. Ezekkel az új információkal felvértezve már óvatosabban vizsgálgatom a környezetemet, de így is teljesen leragadok a levélvágó hangyák ösvényénél.

Mindegyik hangya egy darab zöld levelet cipel, magasan fent tartva, mintegy hangsúlyozván a saját fontosságát. Az emberi társadalom szövetére való asszociálás elkerülhetetlen, főleg amikor kissé összezavarodik a hangyaösvény.

Mindegyik parányi bürokrata a zöld mappájával a csáprágói közt próbálja megoldani a fennforgást, amivel még jobban összezavarják a többieket. Gyorsan kavarodás alakul ki, amikor egymástól próbálják elvenni a levéldarabokat, majd hirtelen észbe kapnak, hogy dolog van, menni kell, és ugyanolyan határozottsággal elindulnak, sokszor úgy, hogy a nagyobb hangyák a levéldarabbal együtt felemelik a kissebb hangyákat is. Még sokáig el tudnám nézegetni ezeket az állatkákat, de a szúnyogok éjjeli váltása megérkezett, túl van a kávézáson és egy kis európai vérre szomjazik.

A terepezés sajna mérsékelt sikerrel záródik, és elindulunk lefelé ugyanazon a meredélyen, amelyen idáig jöttünk. Itt a fejlámpa nagy segítség, mert csak egy részét látom az előttem álló útnak, ami egy furcsa, hamis biztonságérzettel tölt el. Közben folyamatosan valammilyen érdekességre hívják fel a figyelmemet, és néhány békát is találunk, de a legfurcsább az ágon alvó kolibri. A kolibrik olyan mennyiségű energiát használnak el, hogy alvás közben félig hibernáló állapotba kerülnek azért, hogy ne haljanak éhen mire felébrednek. Ebben az állapotban nem igazán vannak tisztában a környezetükkel, ezért egészen közelről meg lehet bámulni ezeket a parányi csodákat.

Számomra is érthetetlen módon, épségben leérkezünk a sziklafal tövébe, és kijutunk az erdőből vissza a csónakhoz, ami ebben az éjszakai órában is ott várakozik, ahogy megegyeztük. Szerencsére az ecuadori emberek számára a becsület elég fontos dolog, ezért nem kell bevállaljunk egy extra háromórás utat a legközelebbi hídig és vissza.
Amint kiérünk az erdőből és vissza a helyi civilizációba, az agyam egyszerűen elzárja tőlem az ott szerzett emlékeket. Az élmény túl intenzív ahoz, hogy a valósághoz sorolja. Hiába nézem távolról a hegyoldalt, nem tudom elhinni, hogy ott jártam, csak a hevenyészett vázlatok és a telefonom elmosódott képei tudnak meggyőzni, hogy nem álmodtam.

Ezt a hegymászást a zöld massza gyomrába még megismételjük kétszer az elkövetkező napokban, de nem mondhatom, hogy rutinná vált számomra ez a táj.

A további túrák sikerrel zárulnak, számos furcsa békafaj és kígyó képével fűszerezve a fejembe lévő amúgy is erőteljes élménykatyvaszt.

Elbúcsúzunk Joeltől, akivel némi szeszes italokat is elfogyasztottam korábban a helyi fiesztán, majd vár a többórás visszaút Loja civilizált környezetébe. A visszaúton a következő terepezés helyszínéről beszélünk, és kiderül, hogy a jövő hét a száraz erdőről, vagyis a boscue secoról fog szólni. Előre figyelmeztetnek, hogy egy teljesen más, és a maga nemében egyedüláló ökoszisztéma vár rám – és rád is kedves olvasóm, aki eddig követtél, és remélem követsz a jövő héten is.