Ecuadori rajznapló: kosárpályák a világ végén túl

Hétvégére a Yakurí Nemzeti Park van betervezve, ami egy „igazi paramo paramo” – József szavaival élve. Elkövetkezik a hétvége, beszuszakodunk az autóba és irány Yakurí. Pontosabban fel a hegyre, le a hegyről, és így tovább. Ragyogó időnk van.

Amíg saját szememmel nem láttam az ecuadori geológiai viszonyokat, nem igazán tisztázódott bennem, hogy a viszonylag közeli helyek is milyen távol esnek egymástól a folytonos hegymászás miatt.

Továbbra is egy hatalmas hegyvonulat tetején vagyunk, ahol az alapmagasság kétezer méter fölött van. Erre az alapmagasságra dolgozunk rá még ezer méter szintkülönbséget, majd ízlés szerint ráteszünk még három-négyszáz métert gyaloglással, létrához hasonló meredélyeken kapaszkodva fölfelé.

Útban Yacurí felé még megállunk Quilangában, ahol világhíres kávét termelnek és pörkölnek. A kávé nagyon szimpatikus növény, kifejezetten élvezem nyersen rágcsálni. Az íze gyümölcsös, szakszóval élve, de ennél sokkal izmosabb koffeinadagokhoz szokott szervezetem egy gyors vállrándítással elintézi ezt az élményt is.

A Yacurí az első hely, ahol szembesülök azzal, hogy a világ vége után is vannak települések, sőt még azon túl is. Meredek domboldalba vágott, keskeny földúton vergődünk felfelé, miközben meg vagyok győződve, hogy az autó egy része folyamatosan a szakadék fölött lebeg.

Ha ezen a domboldalon elvétjük az irányt, olyan mély szakadék vár ránk, amelyből nem hiszem, hogy egyáltalán összeszedik a maradványainkat. Miután már eleget rettegtem, szembejön velünk egy platós terepjáró, telezsúfolva emberekkel, akik teljes lelki nyugalommal nézik végig, ahogy centizve elhalad a két jármű egymás mellett. Még a szemem sem merem behunyni, nehogy ezzel a mozdulattal megzavarjam az univerzum gyöngéd egyensúlyát és bekerüljek a hírekbe. Mindenesetre a közmondásos zabszem elhelyezése komoly anatómia problémákba ütközött volna azokban a pillanatokban.

Az életveszélyes kacskaringózás után feltűnik egy kis hegyi falu, Jimbura, ami hihetetlen, mert meg voltam győződve, hogy rég túljutottunk minden emberi településen. A falu teljesen szürreális, mert van egy nagy temploma, illetve standard méretű kosárpályája.

Egy korábbi ecuadori elnök ugyanis úgy döntött, hogy minden településnek, lélekszámtól függetlenül, szüksége van egy kosárlabdapályára. Ebben csak az az őrület, hogy a pályák körül nincs fal, vagyis, ha itt kipattan a labda, akkor az egészen a következő városkáig gurul, és a meccs további része arról szól, hogy meglincselik azt a játékost, aki a játék hevében megfeledkezett a gravitációról és a teljes newtoni varázslatról.

Szerencsére ez a veszély itt nem fenyegeti a helyieket, mivel nagyjából túl vannak a kosárlabda-karrierjük csúcsán, ezért főleg csendes üldögéléssel töltik a hétköznapjaikat. A civilizáció és a világvégi vadon keveredése egészen megdöbbentő. Mindegyre a Száz év magány jégárus jelenete jut eszembe.

Az élmény nem lenne teljes, ha nem lenne Jimburának egy katonai ellenőrzőpontja. Megmotoznak a hivatalosan előírt standard szerint, majd mikor kiderül, hogy a paramóba tartunk békákat keresni, ráadásul éjszaka, a katonák arcára kiül a mentálisan rokkant emberekkel szemben előforduló csendes sajnálkozás. Azért öltözzünk fel – mondják, és utunkra engednek.

A paramo egészen elképesztő hely. Sem a képek, sem a rajzok nem adják vissza azt a hihetetlen vadságot és szépséget, amelyet ezen a helyen tapasztalhatunk. Az időjárás folyamatosan és nagyon gyorsan változik, a felhők száguldoznak, és időről időre feltűnnek a környező hegycsúcsok. A növényzet főként alcsony bokrokból és áthatolatlanul sűrű aljnövényzetből áll. A Yacuríban található hegyi tavakból már nem sokat látunk, mert időközben besötétedik és leereszkedik a köd. Hogy teljes legyen az élmény, elkezd esni az eső és fúj a szél. Előkerülnek a sátorponyvaszerű vízhatlan poncsók, de ennek ellenére hamarosan teljesen átázunk.

Keresgélés közben mindössze néhány méternyire keveredünk egymástól, de így is ijesztő megtapasztalni, hogy mit jelent elveszni itt: a látótávolság néhány centi, a fejlámpa fénye csak tovább ront a helyzeten, mert visszaverődik a ködön és esőn, és körben minden tocsogó vizes.

Hiába kapcsolom le a fejlámpámat, hogy lássam a József lámpájának fényét, mert a sötét és a köd teljesen elnyel mindent: fényt és hangot egyaránt. Nem vagyok biztos, hogy én találtam meg Józsefet vagy ő engem, és azt sem tudom megmondani, hogy órák teltek el vagy csak másodpercek. Tökéletesen belém vésődött, hogy GPS-készülék nélkül nincs terepezés. Amikor levergődünk a 3400 méteres magasságból és megpillantom az autót a végtelen ködben, kis híján megcsókolom. Az első békakeresés sem volt gyerekjáték, de ezen turné után teljesen átértékelődik bennem a „terepezés” fogalma.

A következő találkozásom a paramóval ugyanilyen ijesztő és varázslatos egyben. A Tapichalaca rezervátumot külön a jocotoco madár miatt hozták létre, mivel ezt a madarat csak itt lehet megfigyelni természetes környezetében. Az idecsődülő – főként amerikai – madarászok igényeihez igazítva, kiépített megfigyelő ösvények és meleg vizes zuhanyzók várják az idelátogatókat. Szerencsére a „békavadászok” itt is meg tudják találni a legőrültebb helyeket, ahová még a helyi parkőrök is csak ritkán járnak.

A rezervátum másik nevezetessége a ’80-as években lezuhant repülő roncsa, fent a paramóban, amelyet buta turistaként mindenképpen látni szeretnék egy laza békakereséssel összekötve.

A parkőr, Diego szerint egy négyórás kapaszkodó vár ránk 2700 méterről 3400 méterig, de én meg vagyok győződve, hogy puhány madarásznak néz minket és ezért túloz. Pikkpakk felfutunk, néhány szelfi a repülőronccsal, és spuri vissza az autóhoz.

Az elején minden nagyszerűen halad, de amikor az első pihenőnél Diego bejelenti, hogy az út negyedénél tartunk és az eső is elkezd esni, hirtelen átértékelem, hogy mire is vállalkoztam. A felfelé vezető kapaszkodót ösvénynek nevezni hatalmas túlzás. Habár még világos van, de a sűrű növényzet miatt kevés fény világítja meg a talajt, ezért a folyamatos botladozás, csúszkálás akármi, de nem séta.

Hamarosan kiderül, hogy ez a sendero, vagyis ösvény, nem európai magassághoz van szabva. Ezért folyamatosan meggörnyedve, szinte négykézláb vergődünk fel a létrameredekségű, sártól tocsogó terepen. Amikor végre kiérünk az első tisztásra és a felhők kegyeskednek arrébb vonulni, feltűnik előttünk egy méretes hegy. Diego mosolyogva válaszolja a kérdésemre, hogy ezen a hegyen túl még van fönnebb, és mi még annál fönnebb megyünk.

Kívül-belül csuromvíz vagyok: kívülről az eső dolgozik a hidratálásomon, belülről az izzadság ömlik ki az esőkőpeny ujján, a csizmám bokáig süllyed az aljnövényzettel keveredő sárba.

Nagy mosoly, és gyerünk tovább. Felevergődni a következő tisztásig, szembesülni, hogy még van egy következő hegycsúcs a felhők mögött, gyors szelfi a GPS magasságmérőjével, majd ugyanez a menü újra. Diego nem tévedett, ez tényleg négy óra lesz, ráadásul igyekezni kellene, hogy még napvilág elérjünk a roncshoz, amit most már nem is akarok olyan nagyon látni. Az eső mint egy végtelen népmese, tovább duruzsol a fülembe: a legényről akinek kopoltyúja és úszóhártyája nőtt útban a paramóra.

Mikor már minden kezd összeolvadni, és elfelejtem a hétköznapi nyűgeimet, hirtelen rádöbbenek, hogy a világ egyik leggyönyörűbb helyén járok, ahol minden meseszerű, mintha egy titkos szentélybe jutottunk volna. A kapaszkodószakaszok növényzetének elképesztő sűrűsége és a káosz amiben minden mindennel összefonódik, erősen kontrasztos a tisztások alacsony bokraival és méregzöld mohaszőnyegével, amibe itt-ott teljesen belesüllyed a gumicsizmám. A karnyújtásnyira lévő felhőfoszlányok medúzaként úsznak el előttünk, időről időre felvillantva az alattunk lévő hihetetlen mélységet. Szinte hallatszik, ahogy lélegzik a természet körülöttünk.

Éppen mielőtt besötétedne, megpillantjuk a roncs első darabjait, majd hamarosan feltűnik a repülőgép kettétört törzse és farka, egy megközelíthetetlen domboldalon. A látvány egyáltalán nem az, amire az elképzeléseim alapján számítottam. Erős szégyenérzet vesz erőt rajtam. Mit keresek én itt, és hogyan voltam képes felvergődni ebbe a magasságba néhány vacak szelfi kedvéért?

A paramó alázatra tanít és éles kontrasztba állítja az emberi esendőséget a természet nyílt egyszerűségével szemben. Elmélázok az helyszín tragikus hangulatán, és arra gondolok, hogy a természetnek mindegy: repülőroncs, szikla vagy kidőlt fa, közömbös arccal hódítja vissza azt, ami az övé.

Az eső csendesen, de kitartóan ostromolja a vízhatlannak gondolt ruházatunkat. Ideje elővenni a titkos kártyát, a hátizsák mélyén lévő csereruhát, amit a már vizes testünkre ráncigálunk fel. Itt nem létezik olyan, hogy száraz, csak mérsékelten nedves, mivel mindent áthat a felhők állandó vízpermete.

A rövid pihenő és a nyirkos, de meleg ruhák új lendületet adnak, ezért lelkesen bólogatok, igen menjünk tovább, még félóra és az „igazi, igazi„ paramóra jutunk. Kifejezetten jól esik a séta, mivel közben az eső is elállt és elvonja a figyelmemet a repülőroncs nyomasztó közelségéről. A természet is kegyes: hatalmas békakórus fogad, amikor felérünk a csúcsra. A békák éneke az egyik legfontosabb útmutató a biológusok számára. Hárman háromfelé indulunk, hogy megtaláljuk a béka DJ-ket és egy új mixet kérjünk tőlük. Én még mindig a korábbi élmények hatása alatt vagyok, ezért egy árva muzsikust sem találok, csak élvezem a pillanatot.

József hamarosan két megszeppent békával tér vissza. Nincs náluk az a bakelit, amit kérni szerettünk volna, de azért magunkkal visszük őket, hogy kölcsön tudjuk adni nekik a Dj Bobo életművét feldolgozó háromlemezes albumot. És ha már ott vannak, akkor laboratóriumi körülmények közt majd jól beazonosítják őket.

Ez a békakeresés alapművelete: példányokat gyűjtenek be, majd amennyiben ismeretlennek tűnnek, további elemzésnek vetik alá. Ha kiderül, hogy leíratlan fajról van szó, következik az igazán kemény móka. Vissza kell térni a területre és rögzíteni kell az énekhangot, illetve be kell gyűjteni egy hím és egy nőstény példányt. Ezenkívül a terepmunka során rögzítenek minden információt: hány példányt találtak, a pontos helyszínt, időjárási körülményeket, stb. Ez konkrétan azt jelenti, hogy erre a helyre még egyszer vissza kell térni. Remélem, addigra én már javában otthon Leszek, mivel kóstolónak ez jóval több volt, mint amire gondoltam.

József nagyon izgatott, tovább szeretne kutakodni, de feltámad a szél, ami a nedves ruhákkal együtt egyszerűen tarthatatlan. A kezem annyira megdermed, mint télen egy alaposabb hógolyózás után. Diego elegánsan kiönti az összegyűlt esővizet a gumicsizmájából és zoknit cserél. Látszik rajta, hogy fázik, pedig ő gyakran járja a környéket, úgyhogy sipirc haza. Lefelé „csak” két óra botorkálás a sárban, bozótban, de a vége felé azért már elég gyakran emlegetem az ösvény nőnemű felmenőjének szakmáját, amelyik nyilván az egyik legrégebbi foglalkozások közé tartozik ebben az órában.

Megpillantjuk az autót és a forró zuhany reménysége új erővel tölt el. József jelzi, hogy ez a szerencsésebb változat, nem ritka, hogy egy alaposan beázott sátor és néhány kedélyes moszkitó csendes sutyorgása vár rájuk egy-egy ilyen futam után. Bólogatok, de közben arra gondolok, hogy a biológusszakmán kívül biztos, hogy milliárd olyan elfoglaltság van, amit szívesebben választanék, és hogy ez még csak a felvezető kör. Jövő héten az amazonasi erdő, vagyis a selva vár ránk. Megnyugtatnak, hogy ott nincs hideg, de legalább a kígyók mérgesek. Viszlát jövő héten, kedves olvasó!