HIRDETÉS
Ronan Farrow könyvét úgy is lehet olvasni mint egy krimit, vagy egy kémregényt, de közben tudjuk, hogy szóról szóra igaz. De még ha feltételeznénk is, amolyan „reálisan gondolkodóként”, hogy csak nyolcvan, kilencven százalékban van valóságalapja a leírtaknak, és a szerző túloz, akkor is égbekiáltó az a történetsorozat, amit ebben a könyvben első kézből olvashatunk.
Ronan Farrow jogász-újságíró a filmrendező Woody Allen és a színésznő Mia Farrow fia, aki a történet megírása idején az NBC tévécsatornánál dolgozott oknyomozóként, ám a Weinstein-ügy felgöngyölítésekor akkora darázsfészekbe nyúlt, hogy ezt talán ő sem gondolta volna a legelején.
„Ha ezt olvasod, az azért van, mert én nem tudtam közzétenni az itt található információkat. Amit itt látsz, az egy sztori alapanyaga, aminek segítségével egy sorozatosan szexuális bűncselekményeket elkövető ragadozót felelősségre lehet vonni”– írta ezt akkor Ronan, amikor az ügyről összegyűjtött anyagait, bizonyítékait egy széfben helyezte el, hiszen maga is tartott a következményeitől. Nem is csoda, hiszen mint utólag kiderült, a nagy hatalmú producer amikor megneszelte, hogy a riporter az ő évtizedek óta viselt dolgai után kezdett nyomozni, megpróbálta ellehetetleníteni Farrow-t. De nem csak őt, hanem azokat is, akik nyilatkoztak, vagy nyilatkoztak volna neki és másoknak a szexuális zaklatásairól, arról, hogy színésznőket, munkatársakat, asszisztenseket zaklatott, vagy erőszakolt meg.
A folyamat egészen elképesztő, s bár a végét ismerjük (Harvey Weinsteint 2018 májusában letartóztatták, jelenleg 23 éves börtönbüntetését tölti, az ítéletet 2020 februárjában hozták), azért ennyire belemenni a sztori minden részletébe nagyon kemény.
A zaklatott, megerőszakolt nőkkel legtöbbször titoktartási szerződést írattak alá Weinstein ügyvédei, de emellett nagyon sok minden hátráltatta Farrow-t a több hónapos, illetve éves nyomozásban, kutatásban, munkában.
Weinsteinnek és embereinek még az NBC főnökeit, Farrow feletteseit és munkatársait is sikerült részben „behálózniuk”, emiatt az első cikk a The New Yorker újságban jelent meg – onnantól viszont a botrány (az eltussolást illetően is) dagadt, és 2017 talán legnagyobb médiabotránya kerekedett belőle. Tudomásul kellett venni azt, hogy a Ponyvaregény, a Szerelmes Shakespeare, a New York bandái, a Chicago, a Kill Bill, vagy a részben Romániában is forgatott Hideghegy (hogy csak néhányat említsünk) producere sokszor az ezekben a filmekben is szerepelt ismert színésznőket is molesztált.
„Többször is tiltakoztam, de ő rám vetette magát. Nem sikoltoztam, de határozottan mondtam, hogy nem akarom ezt. Aztán testének teljes súlyával rám nehezedett” – mondta például Ally Canosa, aki olyan filmnek volt a munkatársa, mint a Marco Polo tévésorozat.
A könyv elolvasása nyomán két olyan dolog van, ami nagyon szíven üt. Az egyik ez a bizonyos informatikai háttér, a digitalizáció, amelynek használatát, kihasználását elképesztően művelik azok, akiknek ez a szakterülete, nevezetesen a korábbi titkosügynökökből lett magánnyomozók, az ilyen jellegű cégek, amelyek a telefonok lehallgatásától az igen aprólékos megfigyelésig mindenre képesek.
A laikus ember azt gondolná, hogy ezeket az eszközöket, cégeket és módszereket csak nemzetbiztonsági célból lehet használni, holott nem: Weinstein az izraeli Black Cube céget bérelte fel Farrow, illetve korábbi áldozatai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére.
És utóbbi cél elérése érdekében úgynevezett újságírókat is bevetettek, akik például a színésznők rossz hírét keltették különböző sajtóorgánumokban. Nem beszélve a telefonos kémprogramokról…
A másik az, hogy egy ilyen történetet, vagy történetek sorozatát ma is a legmagasabb szinteken lehet eltussolni, és nemcsak ezekkel a módszerekkel, hanem azzal is, hogy „ismerem a főnököt”. Igen,
Weinstein el tudta érni azt, hogy az NBC-nél ne kerüljön adásba Farrow anyaga, no meg az az egész hadjárat, amit embereivel, ügyvédeivel és felbérelt magánnyomozóival lefolytatott a bőre mentéséért, egyszerűen több mint egy film.
Apropó film: a témáról már készítettek dokumentumfilmeket, ám egy játékfilmért is kiált ez, fogadni mernék, hogy legalább akkora sikere lenne, mint a Spotlightnak (Egy nyomozás részletei) vagy Az elnök embereinek.
Kicsi Székelyföldünkön nyilván ekkora horderejű dolgok nincsenek, ezek csak a „naaaagy Ámerikában” történnek meg, Hollywoodban. Itt még a #metoo-nak is csak enyhe füstje volt, nemhogy lángja, egy idő után sokan kifordították ezt is, mint annyi mindent a hétköznapokban. Filmproducerekről nem, de egyszerűen csak „férfiakról” talán lehetne beszélni, olyanokról, akik hasonló módon éreznek és tesznek, ha megtehetik, mint Harvey Weinstein. És mindebben a legszomorúbb az, hogy ma már a társadalom többségének beleegyezésével történne: lelki szemeim előtt látom és hallom azt a sok álszent és undorító védőbeszédet („há sok embernek munkát ad”, „me amúgy rendes ember”, „az a nő engedte meg”, „bizonnyiccsa bé, hallám”, „csak bésározzák a nevit” stb.), ami egy ilyen eset kapcsán elhangzana. Vagy elhangzott.
Tanulnivalónk talán ez lenne ebből a könyvből: ne hallgassunk el, ne forduljunk el, még akkor sem, ha azt gondoljuk, hogy vannak érinthetetlen és levadászhatatlan nagyvadak.
Nem, nincsenek. Mind ki lehet „lőni” őket.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
