Küzdeni a felejtés ellen. Fiókban porosodó kéziratot tett közkinccsé Katona Zoltán

Péter Beáta 2019. október 02., 17:59 utolsó módosítás: 2019. október 03., 09:07

Hát ilyen világ volt címmel jelent meg a székelyudvarhelyi Szabó Elvira visszaemlékezéseit tartalmazó kötet, amely úgy szól a családról, közösségről, kitartásról, szeretetről, emberségről, hogy közben fontos adalékokkal egészíti ki Székelyudvarhely múlt századi történetét. Katona Zoltánnal, a kötet szerkesztőjével beszélgettünk.

Katona Zoltán: azt vallom, hogy én tulajdonképpen a felejtés ellen küzdök Fotó: Beliczay László

– Mikor találkoztál Szabó Elvira feljegyzéseivel, és hogyan öltöttek végül könyvformát ezek?
– Tavaly májusban jelent meg a Székely Dalegylet történetét bemutató kötet, amelynek társszerzője voltam. A könyv fotóanyagát Szabó Zsolt digitalizálta, aki napközis társam és évfolyamtársam volt, egymás melletti tömbházban nőttünk fel, ő is Tábor lakótelepi „betongyerek”, akárcsak én. Akkoriban említette, hogy a nagymamája négy füzetben leírta visszaemlékezéseit, és a család már rég gondolkodik azon, hogy ezt valamilyen módon fel kellene dolgozni. Mivel már korábban jelentek meg kiadványaim – igaz, ilyen jellegű még nem –, rám gondoltak, hogy a négy füzet anyagából egy szerkesztett, megírt, a nagyközönségnek szóló kiadványt készítsek. Elolvastam a kéziratot, és megegyeztünk.

Már az első mondat úgy megfogott, hogy egy az egyben benne is hagytam a könyvben. A későbbiekben is vannak olyan részek, ahol Elvira néni mondatain nem változtattam, ugyanis szerintem irodalmi igénnyel voltak megírva.

Miután végigolvastam és kijegyzeteltem, eldöntöttem, hogy körülbelül miként fogom felépíteni. A füzetekben ugyanis a történetek nem kronológiai sorrendben követték egymást: volt úgy, hogy elkezdte az írást a gyerekkoráról, egy idő után átváltott naplószerű, jelen idejű bejegyzésre, majd új füzetet kezdett, amelybe átmásolt részeket az előzőkből. Az volt tehát számomra a nagy kihívás és munka, hogy az egészet egy kronologikus idősíkba tereljem, hogy egy logikus, egybefüggő szöveget készítsek belőle. Sokat tettem-vettem a bekezdéseket, még a korrektúrapéldányon is esett ilyen típusú változtatás. A szöveggondozásban sokat segített a feleségem, a végső változat az ő érdeme.

– Milyen embert ismertél meg a kézirat olvasása közben a visszaemlékezések írójában?
– Egyszerű ember volt, egy nagyon szép és példaértékű életet élt. A könyvben az életét három korszakra osztottam: 1919-től, születésétől 1945-ig, majd ’45-től 1990-ig, a háború végétől a rendszerváltásig, és onnan 2015-ig, a haláláig. A korszakolás azért volt fontos, mert ekkor történtek a nagy változások mind az ő, mind pedig a környezete életében. Elvira hét gyereknek adott életet, közülük öten érték meg a felnőttkort – nagy fájdalmam nekem is, de legfőképp a családnak, hogy Elvira két legnagyobb fia idén elhunyt, így sajnos nem érték meg édesanyjuk visszaemlékezéseinek megjelenését. Férje, Szabó László hatvanéves korában, 1973-ban halt meg – ez volt a legnagyobb törés Elvira életében: mire felépítették a házat és minden kezdett idillivé válni, a férje szívinfarktust kapott egy szombat este.

Elvira a cserkészcsoportban – a felső sorban jobbról a második Fotó: Forrás: Katona Zoltán

Voltak azonban olyan történések is az életében, hogy menekült a vonattal, két kicsi, síró gyermekkel az ölében, a harmadikkal a hasában. A folyamatos újrakezdés szintén jellemezte ezt az életutat. Számomra

azért is példaértékű, mert igazi családanya volt

– ha van valaki, aki a matriarchátust megtestesíti számomra, akkor az ő, pedig ez nem feltétlenül jellemző a székely családokra. Mi látszólag egy apacentrikus társadalomban élünk, a család összetartói mégis a nők. És Elvira tipikusan ilyen családösszetartó ember volt. Egészen fiatal korától kezdve tudta, hogy mit akar, és amellett szilárdan kitartott. Abból a szempontból is érdekes személyiség lehetett, hogy irodalomkedvelő volt, akinek a magyar líra egy része a kisujjában volt. A kéziratban többször is említi, hogy mennyit olvas. Nem volt értelmiségi, de nagyon szeretett olvasni, illetve nagyon szerette az udvarhelyi polgári világot – nagyon részletesen és színesen ír is erről. Mivel nyomdában és kórházban dolgozott, mindig közel volt a város elitjéhez: a harmincas években – és később is – gyakorlatilag a nyomdában futott össze minden, hiszen ott nyomtatták az újságokat, mozi- és színházjegyeket, a szavazócédulákat, az esküvői meghívókat, egyfajta információs központ is volt tehát. A visszaemlékezéseiben nagyon érdekes részletek olvashatók a harmincas évek történéseiről, amelyeket én sem ismertem. Például részletesen leírta, hogy az 1930-as években itt, Udvarhelyen történt egy választási csalás, amiről csak a nyomdászok tudtak. Nagyon fontos adalékok ezek, mert színezik a történelmet, a helytörténetet.

– Szabó Elvira ugyanakkor nem „csak” családanya volt, a közösség is igen fontos volt számára.
– Közösségi ember volt. Gyerekkorában avatták cserkésszé, erről is írt, de 1945 után hosszabb szünet állt be, mert betiltották a cserkészetet. A rendszerváltás után aztán Udvarhelyen nagyon hamar újraalakult ez a közösség, és Elvira élete végéig tevékenykedett a 8. sz. Z. Sebess József cserkészcsapatban. Rendszeresen kirándult velük, főzött nekik, esténként a tábortűz mellett mesélt az életéről, verset mondott, éneket tanított, tehát nagyon aktív ember volt. Gyakran hangsúlyozta az emlékiratban is, hogy fontos számára az agytorna, az, hogy a szellemét épen tartsa. Utolsó bejegyzése két évvel a halála előtt, 2013-ban íródott, és kiérezhető belőle, hogy nem épült le szellemileg, pedig akkor már 94 éves volt. Folyamatosan tornáztatta az agyát, kártyázott, keresztrejtvényt fejtett, olvasott, filmet nézett, és idős korában is fel tudott eleveníteni dolgokat, kívülről tudott egészen hosszú verseket. Csodálatos volt olvasni a gondolatait, hogy mennyire tisztán lát mindent, mennyire tudta, mi zajlott a szűkebb és tágabb környezetében.

Elvira és Laci csőszruhában Fotó: Forrás: Katona Zoltán

– A helytörténet mindig is a szívügyed volt, köztudottan – újságíróként cikkekben is – sokat foglalkozol a közelmúlt történéseivel. Mi az, ami helytörténeti szempontból számodra is újdonság volt Elvira néni visszaemlékezéseiben?
– Szabó Elvirával találkozhattam is valamikor tinédzser-, illetve már felnőttkoromban is, mert – mint később kiderült – a miénkkel szomszédos tömbházban halt meg. Lehet, hogy többször összefutottunk, de nem ismertem személyesen. Amikor olvastam a kéziratot, rájöttem, hogy családja több tagját és a történetek nagy részét ismerem. Ezek olyan adalékok voltak Székelyudvarhely történetéhez, amelyeknek a körülményeit nagy vonalakban ismertem, hogy mikor és hogyan történtek, de az emlékiratban pontosítva lettek. Például dr. Mátyus András egészségtörténeti munkájából ismertem azt az epizódot, hogy 1944 őszén a kórház személyzetét és felszerelését elmenekítették Székelyudvarhelyről Körmendre, de hogy kik voltak a vonaton, melyik orvosok, apácák, mely településeken utaztak át, hol lőttek rájuk, ezeket nem. Elvira is ott volt mint kórházi konyhás, és visszaemlékezéseiben ezeket részletesen leírta. Azt is tudtam, hogy a székelyudvarhelyi zsidókat hogyan és milyen körülmények között vitték el a városból: először a Patkóba terelték össze, majd a kollégium udvarán őrizték, végül pedig teherautókon Marosvásárhelyre vitték őket, a téglagyári gettóba. De azt nem tudtam, hogy az udvarhelyiek miként viszonyultak mindehhez. Elvira az osztálytársával, Botár Irmával be akart mászni a kollégium hátsó udvarára, hogy kenyeret és vajat vigyen a zsidó osztálytársainak. Sok évvel később az egyik osztálytársa, aki túlélte a haláltábort és hazajött, édesanyámat tanította a tanítóképzőben.

Szabó Joó Elvira emlékiratait Katona Zoltán dolgozta fel és szerkesztette a kötetet Fotó: Forrás: Katona Zoltán

Sok olyan, számomra félig-meddig ismert történet volt a füzetekben, ami még jobban arra ösztönzött, hogy elkészítsem ezt a kötetet. Például néhány évvel ezelőtt megírtam az udvarhelyi labdarúgás rövid történetét, és amikor Elvira kéziratában olvastam, hogy a férje, Szabó László az UMTE futballistája volt a harmincas évek végén, egyből eszembe jutott – fellapoztam a kiadványt, és tényleg ott volt az egyik fényképen. A szálak összeértek.

Én is udvarhelyi vagyok, rengeteg ilyen történetről tudok, érdekel a helytörténet, épületek, emberek, személyiségek története, Tomcsa Sándorról vagy éppen a sportolókról, iparosmesterekről szóló anekdoták közül rengeteget ismerek. És a kézirat lapjairól egy csomó minden visszaköszönt, megerősítést nyert.

– Miért tartod fontosnak ezeket a történeteket a nagyközönséggel is megosztani?
– „Lexikonagyam” van, ahogy mondják az ismerőseim, sok mindent megjegyzek, ebből a szempontból jó a memóriám. Van, hogy csak a kocsmaasztal mellett mesélek történeteket ismerősöknek a közelmúltból, például hogy a kilencvenes években hogyan zajlottak bizonyos dolgok a médiában, a gazdaságban, kultúrában. Azt vallom, hogy én tulajdonképpen a felejtés ellen küzdök. Ma egy olyan világot élünk, ahol azok a történetek, amelyek a közösségi oldalakon futnak két napig vagy egy óráig, el fognak felejtődni vagy torzulni. Csak az marad fenn, amit valaki valamilyen okból arra érdemesnek tart. Olyan felületeken publikálódnak ezek a történetek, hogy ha nem születik belőlük könyv vagy valamilyen nyomtatott kiadvány, nem vagyok biztos abban, hogy megmaradnak. A könyv viszont megmarad, még akkor is, ha poros lesz.

Emberek százai, ezrei halnak meg, tűnnek el úgy, hogy jó esetben marad utánuk egy sírkő. Ha marad. Pedig minden embernek vannak történetei, köztük sok-sok jó sztori, és egy-két generáció után elfelejtődnek, ha nincsenek leírva.

Elvesznek. Nem kell egyetemi tanárnak vagy írónak lenni ahhoz, hogy írjunk, elég nyomdászasszonynak vagy kórházi konyhásnak lenni, mint Elvira volt. És attól, hogy valaki papírra vetette a gondolatait, „halhatatlan” lehet. Biztos, hogy vannak még olyan kéziratok, amelyek ott porosodnak a könyvespolcokon, vagy amelyeket fiókokban őriznek, de nem tudnak mit kezdeni velük. A család tud róla, de azt nem tudják, hogyan lehetne közkinccsé tenni.

Szabó Elvira a 8-as számú Z. Sebess József cserkészcsapat tagja volt Fotó: Forrás: Katona Zoltán

Számomra azért volt ez nemes feladat, mert nemcsak az én tudásom bővült ezáltal, hanem mindenkié, akit érdekelnek ezek a témák. Ha pedig vannak porosodó emlékiratok, akkor lehet, hogy előkerülnek. Ebből a szempontból is fontosnak tartom ennek a könyvnek a megjelenését: talán arra ösztönöz majd egyeseket, hogy ne tartsák családi titokban azt, hogy például a nagyszüleiknek az adott kor nehézségei ellenére milyen szép életük volt. Mert az a közösség számára példaértékű lehet, hogy mondjuk milyen volt túlélni az ötvenes éveket. Talán ezen a példán felbuzdulva közreadják. Ne szégyelljük az elődeink örökségét, hanem hozzuk őket nyilvánosságra – úgy gondolom, hogy ez fontos, mert így nem felejtődnek el ezek a történetek.

Szabó Elvira: Hát ilyen világ volt. Szerkesztette Katona Zoltán. Megjelent a csíkszeredai Tipographic nyomdában, az O3zone Egyesület kiadásában.
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat