A birodalom az Alszegen is visszavág

Aha, most már értem, mitől törött el háromszor vagy négyszer az én ekém, szól a földműves ember a Limesen, és a titok megfejtése megért neki annyit, hogy tarkójára tolja a kalapot. Elképzelhető, a közel kétezer esztendő még akasztott el jó néhány ekét és szántóvetőt a felszíntől alig arasznyira mélyen, de hát a parasztember most kell kiakadjon, hogy látja, miféle talajszínt alá rejtőzött világot taposott ő eddig. Emberünk később megint csak a tarkójára tolja a kalapot, úgy teszi csípőre a kezét, mint egy valóságos várúr.

Jó öt évvel ezelőtt a faluban az a szóbeszéd járta, hogy ásni fognak, felszínre hozzák a római állást. Ki hitte volna, hogy attól errefelé mivé fejlődik a kis hír, amit tovább fejleszteni helyi szinten természetesen a reggeli tejesasszonyok dolga.

Mondták, hogy Mikházán időutazás lesz vagy mi, de ki értette azt?

Hogy római katonák masíroznak az Alszegen, hogy meg lesznek idézve az istenek, hogy prefektust temetnek, hogy szenátoroktól rabszolgákig mindenki felvonul, ott lesznek a szarmata barbárok, borok és fáklyák, kardcsörgés és halálhörgés, valami szüzek is.

Vesta-szüzek, mondta egy okosabb, mire az asszonyok, akik általában egy más világból való ferences templomban Líziői Szent Terézt ábrázoló festmény alatt rózsafüzért morzsolnak, még inkább tátották a szájukat, ilyesmit nem tanultak a katekizmusból.

A római határszakasz (limes) Maros megyei vonalán végzett kutatások során felmerül a védelmi vonalhoz tartozó lelőhelyek megőrzésének és bemutatásának a szükségszerűsége. 2012-ben a Maros Megyei Múzeum elindította a Római limes útvonal elnevezésű projektet, melyet a Nemzeti Kulturális Alap (AFCN) és a Maros Megyei Tanács finanszírozott, és támogat ma is. A projekt célja a Maros megye területére eső limes-szakasz új lelőhelyeinek beazonosítása, illetve a már ismert lelőhelyek alaposabb feltérképezése terepbejárás, légi régészeti és geofizikai kutatások.

A Maros megyei limes szakaszon három segédcsapat tábor ismert (Marosvécs, Mikháza és Sóvárad),

melyek szomszédságában települések (vicusok) jöttek létre, ahol a katonák hozzátartozói és a szükségleteiket kiszolgáló kereskedők és kézművesek telepedtek le. A táborokat a limes-út kapcsolta össze, lehetővé téve a katonaság ellátását és a csapattestek gyors mozgását. Az itt állomásozott katonák feladata volt az ezzel párhuzamosan haladó határ védelme, amit egy komplex őr- és jelzőtorony rendszer, valamint völgyzáró gátak kiépítésével valósítottak meg.

Volt miből kiindulni hát, és van, ami sodorja az eseményt, neve: Csűrszínház. Erre épült rá a rendezvény. Pánczél Szilamér régész- projektvezető és Soós Zoltán múzeumigazgató gondolták ki a haditervet, s terítették ki a stratégiát, hogy Mikházán gyulafehérvári, zilahi légiók vonuljanak fel, legyen a falunak autentikus római napja is.

Augusztus 12-én kora délelőtt valahol dob pörög, latin vezényszavak fűszerezik fel a hangulatot a lacikonyhák környékén, zümmögnek az élesre töltött kamerák, kezdődik az időutazás. A Csűrszínház udvarán totális nemzetköziség, angol, német, magyar, román nyelven mennek a szövegek, itt vannak a kölni, kolozsvári (Babeş–Bolyai) egyetemek régész hallgatói, gyakorló kutatók, tudományos munkatársak, valamennyien beöltözve antik Róma katonai és polgári pompájába.

Eközben gyűl, sokasodik a birodalom népe, Nicoleta Man, a megyei múzeum régészeti osztályának vezetője elmondja, a régészeti ásatás országos jelentőséggel bír, s ha a helyszín adott, és napfényt látnak a romok, az ő dolguk nem más, mint feleleveníteni a Castrum hajdani életét.

Reményeik szerint a mikházi ásatások színhelye nemsokára nagyon nagy turisztikai látvány lesz.

Pánczél Szilamér megelőlegezi a Ligetnek, nem hagyják fel, legalább két évtizedes kutatási programmal kívánnak itt berendezkedni, évente folytatnák a kutatást és azzal együtt a római fesztivált.

Indul is a menet, elől a légiós katonák (Virtus Antiqua, Kolozsvár; Apulum Reenactment, Gyulafehérvár), őket követik a szenátorok, majd a gladiátorok, jönnek továbbá a szarmata barbárok, polgárok, rabszolgák, végül a szájtátó birodalmi nép. A várban rituális fegyverszentelés, füsttel operál az istenek embere, és szertartás után szabad a terep, akárki megnézheti a Castrum nyomait.

Élmény. Ott az elszenesedett gerenda, mintha egy tegnapi kialudt tűzhely nyomait látnánk.

Elnézzük a kis síkságot, itt állomásozott ötszáz római katona, és mintegy ezer fős civil közösség.

Már majdnem délidő, a bámészkodó nép árnyékba vonul, az arénában előbb páncélokon csillan a fény, majd a gladiátorokat szabadítják egymásra, egy asszony eltakarja szemét, az istenért, itt vér ne folyjon, mert folyt elég. Római légiós katona vív meg egy darabos szarmatával. Sehogy se fér a gyerekek fejébe, hogy egy valamirevaló római katonával hogy eshet meg a kínos legyőzetés. Nem baj, a birodalom visszavág, mondja egy másik. Mit mondjunk, nincs mit.

És akkor visszatér az élő folklór megint. Mondja egy helybéli, a Castrum környékén erősen döng a hely, valami titkot rejt a mélység. Van, aki pompás római borokról beszél, mert az holtbiztosan pincehelyiség lehet; más visszajáró szellemekről tud, miután halotti urnát tartottak egy parasztházban, és sokáig megült benne a tartalom.

Eközben a rendezvényt folyamatos katonai bemutatók, birodalmi hétköznapokat megidéző műhelytevékenységek színesítik, ugyanekkor nyitja meg kapuit a mikházi katonai tábor és település 2004, 2011–2012. évi ásatásaiból származó római leletanyagot bemutató, Rómaiak Mikházán című kiállítás. A nap folyamán sokan részt vesznek a római tartományok lakosainak mindennapjain: mozaikkészítés, kerámiaművesség, kőmegmunkálás, színház, fodrászat, szabóság, konyha, cukrászda, társasjátékok, borászat, rabszolgavásár.

A ferences kolostor templomában a Bibliotheca claustri című kiállításon, a Teleki Téka jóvoltából a ferencesek egykori könyvtárának képanyaga látható román-magyar nyelvű tárlatvezetéssel. A cinteremben középkori kolostorélet zajlik, az Arany Griff Rend és a Riverenza együttesek reneszánsz táncbemutatót tartanak, majd a Flauto Dolce együttes régizene koncertjével zárul a nap a kolostortemplomban.

Ha látná valahonnan Kájoni János, a mikházi kolostor hajdani házfőnöke, elégedett lenne. Hát még ha végignézték volna a táncokat a végérvényesen ide költözött, itt pihenő Bornemisza bárók, a Petkiek, a Wesselényiek. Vártuk, hátha csak előjön valahonnan erdélyi mértéktartást és nemesi ízlést késői koroknak megőrző besztercei nemesasszony, Harinai Farkas Katalin.

Valamennyiünkben újra és újra felmerül a kérdés: mi lesz a sorsa Erdély egyik építészeti és szakrális gyöngyszemével? Cikkíró a gyermekkorában még hallgatott szép téli estéken páterek kolostori cellájából falura szálló szép gregoriánt...