Nemzeti tanács a háború után: hiányzó koncepció és vezéregyéniség

1918. október 17-én, Tisza István a magyarországi parlamentben bevégzett tényként közölte, hogy „a háborút elvesztettük.” A monarchia november 3-án kötötte meg a fegyverszünetet Padovában. Ez a tulajdonképpeni fegyveres konfliktus végét a jelentette, így az országban történő politikai eseményekre koncentrálódott a közvélemény.

Október 23-án megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, amelyet a Károlyi-párton kívül a szociáldemokraták és a Jászi Oszkár vezette polgári radikálisok alkottak. Ez az őszirózsás forradalom után a kormány egy olyan nemhivatalos szerve volt, amely végeredményben közvetve irányította az ország többi részén létrejött nemzeti tanácsokat. A vidéki nemzeti tanácsok budapesti utasításra jöttek létre, hatáskörük általában városi vagy községi tanácsok hatásköreit pótolta, vagy egészítette ki. Ott ahol nem volt helyi szervezete az említett három pártnak, vagy létrehozták gyorsan, vagy generációváltás zajlott a Nemzeti Tanács alakulásakor. Marosvásárhelyen csak a szociáldemokratáknak volt helyi szervezetük Csetri János vezetésével, így a másik kettőt meg kellett alakítani.

Turnowsky Sándor marosvásárhelyi városi tanács tagja volt. 1918 folyamán több alkalommal utazott Budapestre, ahol a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párttal volt kapcsolatban. Részt vett a Radikális Párt 1918. október 14-én tartott kongresszusán, ahol utasítást kapott Jászitól, hogy alakítsa meg a párt marosvásárhelyi szervezetét. Turnowsky meghirdette október 27-re a Radikális Párt alakuló gyűlését, ahol 37-en vettek részt, elsősorban értelmiségiek (tanárok, orvosok, mérnökök), túlnyomó részt azon kispolgárok, akik korábban nem kaptak szerepet a városi politikába, nem voltak a tanács tagjai.

A gyűlés után táviratilag üdvözölték a budapesti Nemzeti Tanácsot, válaszul azt az utasítást kapták október 30-án, hogy a helyi Károlyi-párttal és a szociáldemokratákkal alakítsák meg a marosvásárhelyi Nemzeti Tanácsot. Turnowsky először a Károlyi Párt megszervezésével foglalkozott, majd ezek segítségével hirdette meg az említett két másik városi párttal azt a népgyűlést, melynek keretében október 31-én megalakult a marosvásárhelyi magyar Nemzeti Tanács.

A tagság soraiban inkább a városi kispolgárság képviselői voltak többségben, kiszorítva az addig rendszeresen politizáló vidéki arisztokráciát

(és azok befolyásos embereit), valamint a polgári demokratikus átalakulással egyet nem értő tagjait a városi tanácsnak.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Tanács elnökének Antalffy Endre orientalista kollégiumi tanárt választották. Alelnökök a szervező pártok vezetői voltak: Kovács Elek és Csetri János, titkár Turnowsky Sándor, jegyzők Simó Géza és Molter Károly tanárok, valamint vagyonőrként Halász József szocialista meggyőződésű bankigazgató. A további tagok választásánál rendező elv volt a három párt általi javasoltak beválasztása, de a független szervezetek, vállalatok és közalkalmazottak is csatlakozhattak a Tanácshoz. A városi Nemzeti Tanács megyei felügyeletre is igényt tartott, így szembehelyezkedett egy megyei Nemzeti Tanács alakítási kísérleteivel, amellyel a vidéki arisztokrácia tagjai, valamint a megyei tanácsosok fáradoztak.

A marosvásárhelyi magyar Nemzeti Tanács a városi tanáccsal párhuzamosan működött, Károlyi október 31-i kormányalakítása után pedig ez utóbbi helyét, funkcióját próbálta átvenni, mint egyetlen legitim vezetői szerv. A valóságban inkább kiegészítette annak szervezési, segélyezési munkáját. A Nemzeti Tanács működése nem érintette a forradalomban helyükön maradt kormányhatóságok (városi, megyei főispán és hivatala), közigazgatási szervek (polgármester és a tanács) jogkörét, csupán a főispán személyére tehetett ajánlatot, a többi tisztviselő lecserélésére nem volt módja. November végétől a városi tanács valószínűleg a békülés reményében 18 városi tanácsost választott, akik között voltak addigi városi tanácstagok és mellettük helyet kaptak a Nemzeti Tanács tagjai is, akik nem voltak városi tanácsosok, mint Antalffy Endre, Révész Béla, Morvay Zoltán, Farkas Róbert stb.

A marosvásárhelyi Nemzeti Tanács fő tevékenységéhez tartozott, ahogy az ország többi településein működő Nemzeti Tanácsoknak is, a közrend fenntartása és a közélelmezés megszervezése.

Megalakulásával együtt járt a rendfenntartást vállaló nemzeti gárda (vagy nemzetőrség) létrejötte is, amely a rendőrség és a városi önkéntesekből álló népőrség segítségével járőrözött,

közbenjárásukkal sikerült a polgári forradalom első napjaiban kitörő tömegmozgalmak incidens nélküli levezénylését, valamint több alkalommal foglaltak le a városból kicsempészésre szánt javakat. A városban a polgárőrség megakadályozta az olyan típusú konfliktusokat, amelyek vidéken jellemzőek voltak ebben az időszakban.

A közélelmezés szempontjából elsősorban a leszerelt (vagy még fegyverben levő hazatérő) katonákkal foglalkoztak, egy napi 8000 főt kiszolgáló konyha felállításával. A leszerelt katonák elégedetlenségén a Nemzeti Tanács egy Munkásközvetítő Bizottság létrehozásával próbált javítani, amely által munkahelyhez és keresethez juthattak.

Nemzetiségi kérdés szempontjából a marosvásárhelyi Nemzeti Tanács álláspontja különbözött a városi tanács korábban bemutatott nézeteitől, a szászrégeni Román Nemzeti Tanács megalakulása után azonnal felvette a kapcsolatot velük, Ioan Harșia ügyvéden keresztül. A megszállás után, habár a román hatóságok nem oszlatták fel a Nemzeti Tanácsot, annak működését hivatalosan nem ismerték el (inkább csak közvetítőként tekintettek rá), a városi tanács elöljáróságaival való érintkeztek, őket ismerték el hivatalosnak. Antalffy szerepe a tárgyalások alkalmával inkább csak az utasítások tudomásul vétele volt, vagy éppen elvállalta az üzenetek továbbítását, de nem tekinthető egyenlő tárgyalópartnernek.

A marosvásárhelyi magyar Nemzeti Tanács szerepe a történetírásban túlértékeltnek tekinthető, a belső konfliktusokból adódó feszültségek miatti szervezetlensége

inkább egy kiegészítő szervezetként jelent meg a városi tanács mellett, mintsem „helytálló” vezető politikai orgánumként.

A Tanács megszűnése nem az impériumváltás egyenes következménye volt, s ennek nincs hivatalos időpontja (Antalffy szerint „működése csendben, szinte észrevétlenül szűnt meg”). Tény, hogy a román hatóságok egyoldalúan szerelték le a Nemzeti Tanács koordinálta polgárőrséget, de a segélyezési feladat is egyre jobban átruházódott a városi és megyei tanács szerveire. A Nemzeti Tanácsnak nem volt egy olyan markáns regionális koncepciója, amely a megszállást követően (vagy előtte) a városi és megyei magyarság számára alternatívát jelentett volna. Továbbá nem volt kiemelkedően markáns vezéregyénisége, aki politikailag tapasztalt lett volna, nem voltak komoly politikai tényezők az impériumváltáskor. Az impériumváltást követően a városi közgondolkodás néhányukra hazaárulóként tekintett.