A kerékpár, a pocsolya és a közös móka napjai

Százharmincöt kilométert letekerni három nap alatt nem gyermekjáték, de nem is ördöngösség – fogalmazódott meg négytagú kis családunkban, s eldöntöttük, hogy megpróbálkozunk a Fertő-tó körüli bicikliúttal. Volt már hasonló próbálkozásunk, amikor majdnem körbetekertük a Balatont, az nagyszerű és kedves élmény volt, amit azóta is sokat emlegettünk.

A készülődéssel sokkal több idő telt el, mint a tulajdonképpeni úttal.

Elsősorban azért, mert egyéjszakás szálláshelyeket kellett foglaljunk, ami az időközben tizennégyre duzzadt csapatunk számára koránt sem volt egyszerű. Ami a csoportlétszám-növekedést illeti, kedves barátainknak említettük, hogy hova megyünk, és két család is csatlakozott hozzánk, így hat felnőtt és nyolc gyermek, fiatal számára kerestünk megfelelő szállást. Mivel a Fertő-tó nagy része azon bizonyos területelosztás nyomán Ausztriához került, s Magyarországon még egyharmada sem maradt, első körben két éjszakát szerettünk volna Ausztriában aludni és egyet Magyarországon.

A szálláskeresgélés közben látottak azonban változtattak a terveken, hiszen kiderült, hogy Ausztria ezen részén nagyon drága a szállás, és szinte lehetetlen egy éjszakára foglalni.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy tavasszal, amikor keresgélni kezdtünk, még javában pandémia és lezárások voltak, a levélben megkeresett kis panziók, magánszálláshelyek, hárommargarétás szállások egyáltalán nem is válaszoltak. Végül találtunk egy olyan helyet, ami megfelelt a betervezett útvonalnak és a büdzsének is, és elfértünk mind. Egy négytagú családnak a szállás egy éjszakára, reggelivel 145 euróba került, ez egy kínai wok étterem emeleti apartmanjában. A következő elérhető szálláshely pontosan kétszer ennyibe került.

A kerékpárokat Fertőrákostól, az indulás helyéről béreltük, megfelelő állapotban voltak, táskákat és sisakokat is kaptunk velük, illetve egy gumisprayt is, ha durrdefektünk lenne.

Nagy lendülettel és a betervezett időpontnál kissé később indultunk el Fertőrákosról, ahol a kerékpárkölcsönző udvarán hagyhattuk a gépkocsikat. A felnőttek és fiatalok kerékpárjaikra oldaltáskákat helyeztünk el, abban voltak a csereruhák és cipők, a strandfelszerelések, és minden, amiről úgy gondoltuk, hogy szükségünk lesz rá és befért. A többnapos kerékpározáskor mindig egy külön kihívás, hogy mennyi minden fér be a biciklis oldaltáskákba, hiszen nagy csomagot nem tudsz vinni magaddal.  Az első tíz kilométeres táv során átkeltünk az alig jelzett magyar-osztrák határon, és bár a térkép viszonylag sík terepet mutatott, folyamatos emelkedés mellett értünk el Rusztba. A gólyáiról ismert kisváros főterén megpihentünk, falatoztunk, sétáltunk egyet, és megállapítottuk, hogy elég nagy pangás van, ahhoz képest, hogy július közepe.

A képeslapra illő aranyos és rendezett központban takaros kis házak voltak, cukrászdák és borozók, a házak tetején több gólyafészek kelepelő madarakkal.

Néha az volt az érzésünk, hogy nemcsak élő, hanem kitömött gólyák is vannak a házak tetején, mert szinte hihetetlen volt, hogy egy helyen ilyen sok madár éljen, nyaraljon. A helyi evangélikus templomba ingyen be lehetett nézni, térni, de a toronyba már egy eurós díjat kértek.

A szálláshelyünk Nezsiderben – Neusiedl am See kisvárosban volt, ez egy nagyobb és forgalmasabb városka, de itt is az elvártnál kevesebb turistával találkoztunk, sok vendéglátóhely be volt zárva, a helyi strandon szinte alig voltak. Ausztriában szabadtéren nem kellett maszkot viselni, de üzletben igen, és a strandokra, teraszokra csak érvényes védettségi igazolással lehetett belépni. 

Elismerem, hogy volt egy alapelképzelésünk, amikor a Fertő-tó körüli kerékpározást terveztük. Azt hittük, hogy hasonló lesz a Balaton körüli úthoz, amikor többnyire tó partján tekertünk, strandokat, kilátókat, településeket érintve. Ennek épp ellenkezőjét tapasztaltuk a Fertő-tó körül. A 130 kilométer alatt nagyon keveset láttuk a tavat, jól kiépített úton, szőlődombok és napraforgótáblák között, tűző napon kellett tekerjünk. A táj szép volt, de a júliusi nap igen forrón sütött, és második nap erős széllel szemben kellett haladjunk, ami igen megnehezítette a dolgunkat.

Ami a tavat illeti: inkább nagy pocsolyának nevezném.

Két helyen volt szerencsénk pancsolni benne. Akarattal írtam, hogy pancsolni, mert úszni nem lehetett.

Első alkalommal Nezsiderben, a kiépített strandon voltunk, ahol pár méteres köves és térdig érő víz után egy arasznyi iszapréteggel találkozott a lábunk, és a víz sem volt sokkal nagyobb felette, hiszen, ha úsztál, a ujjaid érték az iszapot. Erről inkább nem mesélek többet. Második nap szintén egy kiépített strandon, Pátfalu –  Podersdorf am See településen próbálkoztunk barátkozni a tóval, itt homokos volt az alja, de bármennyit is haladtál befelé, a víz 35-40 centiméternél nem volt mélyebb. Szerintem simán át lehetett volna sétálni a tavon keresztbe-kasul.

Igazi rejtély, hogy a turistákat szállító sétahajó hogyan tudott ebben az alacsony vízben közlekedni,

a hozzáértők szerint külön sávot alakítottak ki neki, ahol közlekedhetett. Utánaolvastunk, és megtudtuk, hogy legutoljára 1965-ben volt ilyen alacsony, átlagosan 35 centiméter a vízszint, 150 éve pedig teljesen kiszáradt a Fertő-tó, erre többször is volt példa a múltban. Megtörtént, hogy hat évig teljesen száraz volt a medre, az emberek bevetették kukoricával a területeket, és rendszeresen közlekedtek benne. Mivel kizárólag az eső táplálja, várható, hogy az klímaváltozás miatt újra ki fog szárazni, de a szakemberek szerint ez is, akárcsak a múltban, ideiglenes lesz.

Tervezéskor és biciklizés közben is szívmelengető volt számomra, hogy a tervünk körvonalazódik, semmi akadály nem hárul teljesítése elé, és végül elindultunk, és mindenféle baleset, különösebb fennakadás nélkül letekertük a 135 kilométert. Sok szép helyet láttunk, igazi közösségi élmény volt barátainkkal biciklizni, ismeretlen helyekre eljutni, természeti szépségeket és épített örökséget megcsodálni. Külön élmény volt, hogy a kerékpárút utolsó napján egy rövid ideig betértünk a fertődi Eszterházy-kastélyba, ahol egyórás, vezetett bemutatón vettünk részt. A tükörfolyósokon, szobrokon, történelmi érdekességeken túl ezután biztos felismerik gyermekeink a rokokó stílusjegyeket.

Jó volt a biciklizés, azért is, mert kicsit saját határainkat is feszegettük, hiszen egyáltalán nem vagyunk hozzászokva a napi 50 kilométeres biciklizéshez, amikor nemcsak saját magadra, igényeidre kell figyelned, hanem a veled együtt tekerő felnőttekére, gyermekekére is.

Jó volt megtapasztalni, hogy mi mindenre jó a technika: a kínai szállásadónk, aki saját anyanyelvén biztos jól tudott, de németül elég gyatrán, angolul pedig egyáltalán nem, érkezésünkkor közölni akart valamit, amit bemondott a telefonjába, és a fordítóprogram ékes magyar nyelven mondta: kell még fizessen 20 eurót.  Később a gyermekek ezt a programot használva köszönték meg a horvát házinéninek a frissen sült sütit.

Harminc Celsius-fokos melegben, erős ellenszélben  tekerni, s tudni, hogy ha törik, ha szakad, haladni kell, mert sötétedik, és nincs más módja eljutni a szálláshelyig, csak két keréken. Persze, mi választottuk az időpontot és a helyszínt, senki nem kényszerített minket erre, de így utólag egy májusi vagy szeptemberi időpont jobbnak tűnik. Igaz,

így végig szép időnk volt, sem eső, sem vihar nem fenyegetett.

S bár azt hittem, alapvetően több mindent fel tudok ide sorolni, a nehézségek közé, más most, erőlködve sem jut eszembe. Hiszen alapvetően egy élménydús kerékpározásban volt részünk, amikor kicsit betekintést nyertünk a Fertő-tó és környéke rejtelmeibe is, s megtanultunk sok mindent a természetről és önmagunkról is.