A lokálpatrióta, akihez csodálkozni jöttek a kommunisták

Ördögh Imre 1938-ban született Csíkmadarason, elemi iskolát is itt végezte, ezt követte a tanítóképző Csíkszeredában.

„Anyám kézen fogott és elvitt oda, mivel kisiparos édesapám nem gazdálkodott, így az egyetlen lehetőség számomra az maradt, hogy tanulni kell. Ez jól ment nekem, így jutottam el a képzőbe, majd egy év tanítás után felvételiztem a jogi karra Kolozsvárra. Be is jutottam, de

volt egy feltétel, hogy maradhatok, ha viszem az igazolást, hogy a szülők a helyi kollektív gazdaság tagjai, ha nem, akkor nem. Itthon összeült a családi kupaktanács, a döntés pedig az volt, hogy nem,

mert a kis családi gazdaság megvolt, és 1962-ben még nem teljesedett ki a kollektivizálás” – emlékezett.

Katonai szolgálatának letöltése után felvételizett a marosvásárhelyi tanárképző főiskolára a román-magyar szakra, mint elmondta, már az első évben küldöttség jött oda Madarasról, hogy jöjjön haza, ha végez. „Ide kértem a kihelyezésemet, a második évben már kineveztek igazgatónak – utána az iskola vezetése volt a feladatom.

tetszetős, szemrevaló volt az iskola és környéke, érzékeny voltam az újításokra, azokat beiktattuk – akkoriban egy előkelő iskola volt. Talán kicsit ezzel is dicsekedett a központ felé a megyei főtanfelügyelő a diktatúra éveiben. Amikor az iskola megépült, az 1930-as években, akkor szűnt meg a magyar nyelvű oktatás Madarason. Román állami iskolának épült, viszont az iskola erdejéből akkor 40 hektárt taroltak le és értékesítettek azért, hogy megépüljön – valójában a mi saját vagyonunkból épült fel” – említette.

Egyszer az egyik minisztériumi vezérigazgató azt mondta, hogy rejteget valamit a szavak mögött, a tanfelügyelőségre is behívatták, vizsgálták, akárcsak azt, hogy miért vannak kitéve a nagy ablakokban muskátlik. „Fehér ablakok, piros muskátli zöld levéllel, ebből egész nagy botrány lett – el voltam ámulva, hogy létezik ilyesmi, mikor nekünk még a gondolatunkban sem jelent meg az, hogy mi itt magyarkodjunk. Ennyire nem bíztak bennünk” – mutatott rá Ördögh Imre.

„Az iskolát elláttuk saját kebelünkből szakemberekkel, tanárokkal, tanítókkal, óvónőkkel, sok diákunk végzett egyetemet, többen közülük visszatértek tanítani, ez pedig kedvező volt a közösség számára. Ez volt nekem a rögeszmém, mert azok a pedagógusok, akiknek kötődésük van, itt születtek, és itt akarnak meghalni, másképp viszonyulnak az iskolához. Belső tűz hajtja őket, mert nem lehet leszerepelni a rokonság, az ismerősök előtt, ezért mindent megtesznek a siker érdekében. Nem beszélve arról a kapcsolatról, ami a település lakói között van, ismerik a szülőket, a családokat, a beleérzés képessége nagyon fontos a tanár számára, aki második szülője kell legyen annak a gyermeknek, és nem egy óraadó idegen.

– fejtette ki.

Különösen fontos szerepet kapott a jégkorong is ezekben az években Madarason, országos jelleggel elsőnek szervezték meg a téli sportok fesztiválját, ahol a Hargita megyeiek mellett bukaresti, marosvásárhelyi, radóci, kézdivásárhelyi ifjúsági csapatok mérkőztek meg, ez rendszeressé vált. Elindult a csíki és gyergyói községek gyerekcsapatait tömörítő jégkorong-bajnokság is.

„A csapat nagyon jól ment, 1967-ben megnyertük az itteni bajnokságot – egy olyan folyamat indult el, ami a lelkeket, a közösséget összetartotta.

Gyönyörűség volt nézni télen a mínusz 20 fokokban, hogy az egész Madaras ott van a pálya körül, és távolabbi községekből is jönnek az emberek.

Egy ékszer volt a jégkorongpálya, pláne az utolsó. A román tévében is bemutatták, el volt látva elektromos jelzőtáblával, öltözőkkel, nézni is öröm volt” – elevenítette fel.

Csíkmadaras magára maradt azokban az években, 1968-ban elveszítette községi rangját is, amellyel évszázadok óta rendelkezett. „Bukarestben is voltunk egy küldöttséggel akkor Ceaușescunál, aki sok várakozás után fogadott, és azt mondta, menjenek szépen haza, minden megoldódik. Mire hazaértünk, már a Hargitában megjelent a térkép, mi pedig el voltunk csatolva. Népgyűlést hívtunk össze, a tömeg megtöltötte a művelődési házat, elállták az utat is, civil szekusokkal körülvéve. Akkor tálalták elénk azt, hogy ez egy remek dolog, a fejlődés csíráit magában hordja.

Egy hétig a 103-as rendszámú fekete Volga az iskolából vett fel és vitt be Csíkszeredába, rám akarták kenni, hogy én uszítom, lázítom a népet” – mesélte. Úgy jellemezte az akkori helyzetet, hogy Csíkmadarasra a lassú elhalás folyamata nehezedett, és az 1980-as évek végén eltervezett falurombolás végleg megpecsételte volna a település sorsát. „Térképeket néztem a néptanácsnál, be volt húzva, hogy itt csak néhány ház marad, csak egy magot hagytak meg” – emlékezett.

Az 1989-es változások után Ördögh Imre aktív közéleti szerepet vállalt, nemcsak a helyi RMDSZ-szervezet elnöke lett, de megyei választmányi szinten is részt vett az érdekvédelmi szövetség munkájában, megyei önkormányzati képviselőként is dolgozott. Ő úgy tartja, inkább az ellenzékiek közé tartozott, mivel a Katona Ádám vezette Erdélyi Magyar Kezdeményezés tagjaként az autonómiában látta a jövőt, ennek szükségességét hangoztatta.

Az 1992-es parlamenti választások előtt az akkor sokat vitatott és többször megváltoztatott jelöltlista befutó helyén volt mindaddig, amíg az utolsó csíkszeredai jelölőgyűlésen, távollétében – akkor Svájcban vezette a madarasi küldöttséget – ezt a sorrendet az RMDSZ csúcsvezetése meg nem változtatta.

„Azzal érveltek, hogy Ördögh Imre nem akar semmit, mert nincs is ott” – említette. Hozzátette, valójában nem vonzódott soha a parlamenti munkához, ő inkább Csíkmadarasért szeretett volna dolgozni. 1991-ben Agyagfalván székely népgyűlést hívtak össze az EMK indítványára, ennek megtartását akkor a hatalom csak korlátozott módon engedélyezte.

„Eldöntöttük, hogy Agyagfalvára összehívjuk Székelyföld képviselőit, és hozunk egy döntést. Rá két napra itt voltak a bukaresti újságírók, és leckéztettek, hogy mit akarunk. Én ma is úgy látom, az autonómiáról naponta beszélni kellene. Nekünk ki kell mondanunk tisztán, hogy mit akarunk, és meg kell ismételnünk naponta, hogy színt valljon a román hatalom. Szembe kell állítani az ezer évünket a száz évvel. Minket ezer év súlya sikere és balsikere nyom, és felelőssé tesz. Mi az a száz év ezerhez képest?” – tette fel a kérdést.

Ördögh Imre részt vállalt a Csíkmadarasról írt monográfia elkészítésében, az újság indulása után éveken át közölt a Hargita megyei napilapban is. Nemcsak a községi státus elvesztését, hanem a visszaszerzését is megérte. „Itt együtt volt a család és az iskola – erre építettem fel azt a memorandumomat is, amelyet a község újraalakítása érdekében küldtem el a változások után.

Köszönöm a sorsnak, hogy így történt, mert éreztem, hogy rám itt, a szülőfalumban szükség van” – zárta a beszélgetést.