A mindig derűs, csupa szív Sövér Elek

1937-ben járunk. Öt év házasság után nagy öröm éri Sövéréket, július 25-én megszületik első gyermekük. A nagyapa nevére, Eleknek keresztelik. Aztán kétévente született testvér mellé, tíz évvel kisebb testvére, Erzsébet úgy fogalmaz,

Sövér Sándor családjának világába Erzsike néni enged be bennünket.
Gazdálkodó család, nyolc gyermekkel, nehéz megélhetés közepette. Az édesapa erdei munkán dolgozott, az édesanya, Anna nevelte a cseperedőket, a kertben zöldséget termelt, ami a család szükséglete fölött volt, eladta. A gyermekek hamar megismerkedtek a mezei munkával, kaszálni, takarni kellett, a szántóföldbe krumpli, len, kender került. Ma is tudja Erzsike néni, hogy huszonöt kévéből lesz a kalongya, a kendert áztatni, vagdalni, tilolni kellett... s hosszú folyamat után lehetett fonni, szőni.

A szigorú édesapa céltudatosan állított minden gyermeket a munka mellé. Mégis, amikor azt látták, hogy Elek fiúk jó eszű és kezű diák, ötödik osztálytól Marosvásárhelyen iskoláztatták. Erzsike néni azt mondja, ő már arra emlékszik vissza, hogy Elek a vakációkban hazajött Vásárhelyről, hol „a kert sarkára felülve” festett, hol a patak partján, de nagyon szerette az erdőket is járni.

Arra is emlékszik a húga, milyen volt, amikor egy nyáron a szülők „küssőföldre”, Vásárhely környékére mentek aratni. Elek volt a legnagyobb, a felügyelő, hagytak neki pénzt is, hogy kenyérre s amire kell, legyen.

„Öt fiú után én voltam a legnagyobb leány, én kellett főzzek ötödik, hatodik osztályosként. Ami volt a házban, abból főztem. Elfogyott a kenyér. Én nem tudtam, ő pedig elfelejtette, hogy édesanyánk a kredencben hagyott pénzt. Így amikor a szomszédasszony sütött, s adott, akkor ettünk kenyeret, máskor krumplilevest, laskalevest, amit tudtunk. Aztán, amikor két hét után szüleink hazaértek, s édesanyánk meglátta a pénzt a poharak között hiánytalanul, sírva fakadt” – emlékszik nevetve bátyja feledékenységére Erzsébet.

Amikor Marosvásárhelyen befejezte tanulmányait, a nagyváradi színházban dolgozott, majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán tanult. Onnan Aradra helyezték ki rajztanárnak, majd hazakerült Alfaluba. Szerették a diákjai, egyvégbe vitte őket erdőre, mezőre festeni.

– mondja Erzsike néni.
Alfaluban azt akarták, legyen ő az iskolaigazgató. Szülőfalujába nem tudta ezt vállalni, nem tudott volna azoknak parancsolni, akik őt tanították. Pár év múlva barátai biztatására Csíkszeredába ment tanítani, képességeit fejleszteni. Ott lett a művészeti iskola igazgatója.

Akkor már nős volt, egy egészségügyi asszisztensnőt vett feleségül, két gyereke született, Zsolt és Levente. „Csíkszeredában élnek, jövögetnek haza, főleg öcsémhez, a családi házba, az a hely összevonzza a rokonságot” – meséli Erzsike néni.

Már gyermekkorában mindenkivel barátságos volt, és ez végigkísérte életét. Ha hazatért Alfaluba, mindig beköszönt az üzletekbe, megállt a falustársakkal is beszélgetni.

Akin lehetett, segített. „Jó szíve lett a veszte – mondja a húga. Csíkszeredai tanárként, ha alfalvi diák került a keze alá, úgy védte, mint saját gyermekét. Tízórait is vitt nekik, nehogy éhezzenek. Egyszer, amikor krumpliszedni vitték a diákságot az iskolából, eső kerekedett. Levetette kabátját, és az egyik tanonca hátára tette, meg ne fázzon. Ő fázott meg, tüdőgyulladás érte, és egyikből a másikba esett, sosem volt többé egészséges. Tudta azt is, hogy közeledik az élet vége, egyfolytában festett, képeit eladta, hogy a családja ne nélkülözzön. Marosvásárhelyen, Magyarországon is próbálták gyógyítani, meg is műtötték tüdejét. Azt mondták, ha nyolc hónapot meghaladja, életben marad. Amikor az idő letelt, újabb betegséggel súlyosbodott az állapota.

Végig tudta, milyen gyógyszereket adnak neki, és az mire hat. Hallgatta a zenét, és készült elmenni. Az utolsó időszakban, a kórházban a kedvence, az Amott legel, amott legel ének egy másikra cserélődött: „Falu népe szépen sorban megindul a harangszóra / Sírdogál egy régi nóta, s halvány színű őszirózsa / Hulldogál a koporsóra.” 1982. május 7-én hunyt el Csíkszeredában, Alfaluban temették el. Harangszóra indult a falu népe szépen, sorban...