A régi Vásárhelyről, lakóiról mesélnek a képeslapok

Marosvásárhelyen több mint egy tucatnyian foglalkoznak régi képeslapok gyűjtésével. Talán a legnagyobb gyűjteménye Csepreghy András nyugalmazott földrajztanárnak van, aki három könyvet is kiadott ezekből. Hegyi Zoltán csupán 12 éve foglalkozik képeslapgyűjtéssel, valamivel több mint ezer darabja van, ezért kicsit szabadkozott is, amikor őt kértük meg, hogy szenvedélyéről beszéljen. De aztán beadta derekát, és olyan lelkesen mesélt a  szerkesztőségbe behozott és bemutatott mintegy hetven kiadványról, hogy reggelig hallgattuk volna.

Megtudtuk, hogy már édesapjának is volt egy kezdetleges  képeslapgyűjteménye, de sajnálatos módon be voltak ragasztva az albumba, ezért ragasztónyomok vannak rajtuk, értékükből veszítettek.

– mondja Zoltán, aki sokszor sajnálja, hogy nem fogott neki a gyűjtésnek korábban, de még is így sikerült sok értékes darabot megvásárolnia, s ha minden igaz, van közötte olyan is, ami más gyűjtőnek nincs meg.

Az első képeslapok az Osztrák-Magyar Monarchia idejében datálódtak (1897), akkor még a hosszú címkézés volt rajtuk, ami azt jelentette, hogy az előlapon voltak kisebb képek, a hátlapjuk pedig kizárólag a címzésnek volt fenntartva, így az üzenetet a képekre, ezek mellé írták. Az ezredfordulón a város lakossága 19.500-at számlált, így ehhez igazították a képeslapok példányszámát is. Egy-egy példányból nem adtak ki 200-300 darabnál többet. Ezeket főként diákok, katonák, de rokonok is küldték távol élő szeretteiknek. Az üzenetekből kiderül, hogy mi foglalkoztatta akkor az embereket, érdekes elolvasni egy-egy diák üzenetét, vagy a frontra induló kiskatona talán utolsó leírt mondatait.

A képeslapokat régiségvásárokból, az internetről, antikváriumokból szerzi be, az anyagi lehetőségei függvényében. „Vannak rejtett kincsek az ócskapiacon is,  megtörténik, hogy az illető kihozza elhunyt szerettei régi papírjait, könyveit, képeslapjait, és nem is tudja, azok milyen értékesek. De az ilyen egyre ritkább, hiszen sokan elégetik elődeik limlomnak tartott iratait, képeslapjait. A régiségvásárokon a szakértők már jól tudják, hogy egy-egy képeslap mennyit ér, 50-100 eurót is elkérnek érte. Mivel Marosvásárhelyen sok gyűjtő van, ez azt jelenti, hogy ha itt helyben nyolckor nyit a bélyeg- és képeslapvásár, hétkor már elkeltek a városhoz kötődő kiadványok. Vannak úgynevezett titkos gyűjtők is, akik az interneten nagy összegekért, akár 300.000  forintért vesznek meg egy-egy ritka Marosvásárhelyhez kötődő példányt. A legkelendőbbek a zsinagógákról készült képeslapok, nemcsak a marosvásárhelyi Iskola utcairól, hanem bárhol is legyen az, hiszen ezeket az Izraelben élő zsidók vásárolják meg. Nekik szívügyük, hogy régi templomaikról készült kiadványokat beszerezzék, megőrizzék.”

Hegyi Zoltán gyűjteményében vannak megcímzett és feladott, pontos dátumot: napot, hónapot tartalmazó képeslapok, s olyanok is, amelyeken csak a posta pecsétje van rajta, de nem került forgalomba. Van több képeslapja, amelyet ugyanaz a diák küldött haza szeretteinek. Ezeket nem egyszerre, hanem különböző alkalmakkor vette, s csak később jött rá, hogy ugyanaz a kézírás van rajtuk. Van két panorámaképeslapja is, vagyis egy átlagosnál kétszer nagyobb méretű.

A behozott képeslapokat nézegetve, a hozzájuk fűződő történeteket hallgatva, sok mindent felidéztünk a város múltjáról.  Igen érdekes volt látni az egykori sáros marosvásárhelyi vásáros főteret, ahol még kis patakok csörgedeztek, majd az épülő, de még ajtók és ablakok nélküli Kultúrpalotát, a lecsupaszítottnak megépített jelenlegi városházát, a felállított, majd lebontott szobrokat (több lap őrzi a Bem-szobrot is). Ezek nemcsak a városról mesélek, hanem a postai szolgáltatásokról is,

az 1800-as évek végén egy nap alatt jutott el a képeslap Marosvásárhelyről Bécsbe.

Hegyi Zoltán mindegyikről tud beszélni, hiszen szívéhez nőttek, tanulmányozta őket. Egy-egy meg nem címzett képeslapot sokszor a többi gyűjtővel konzultálva próbálnak azonosítani, többnyire sikeresen. Ilyen az –tudomása szerint kizárólag az ő tulajdonában levő –is, amely 1936-ből való, s Constantin Romanu Vivu szobrát ábrázolja Marosvásárhely szentgyörgyi kijáratánál.

A szobor rövid ideig állt, mert 40-ben a magyarok bevonulásakor lebontották. Bizonyára Marosvásárhely magyar lakossága körében nem volt túl kelendő, meg a hozzá fűződő történelmi emlékek miatt sem került túl sok forgalomba, majd miután a szobrot elszállították, többet a róla készült képeslapot sem árusították.  

 – mondja Zoltán, aki hálás feleségének és családjának, hogy támogatják gyűjtőszenvedélyét.

Már az is megtörtént, hogy felesége szó nélkül elvitte egy brassói régiségvásárra, s türelmesen megvárta, hogy mindent aprólékosan átnézzen, majd hazahozta. Fiai egyelőre nem osztják szenvedélyét, de tudják, hogy a képeslapok értékesek, és nemcsak azért, mert sok pénzt és energiát fektetett édesapjuk a megszerzésükbe, hanem mert egyre ritkábban lehet 1897-1945 között kiadott, a valamikori Marosvásárhelyt ábrázoló képeslapokat találni.