A világelitben képviseli az országot az erdélyi divattervező

– Egyre többet hallani a Bakó Emese nevet, főleg, amióta az Elle Románia divatmagazin jelölte, hogy az országot képviselje az Elle Fashion Awardson.
– Ez nem egy verseny, ez egy ilyen platform, amit az Elle International készített a fiatal, új tehetségeknek. Minden ország, amelyben létezik a folyóirat – ez összesen 44 – kellett jelöljön egy fiatal, újan észrevett tehetséget, s itt Romániában engem neveztek ki.

– Akkor ez egy bemutatkozási lehetőség...
– Igen, pontosan azért, mert ilyen sok ország részt vesz. Az Elle amúgy a világ legolvasottabb divatújságja, de sokkal ismertebb Amerikában.

S akkor ez egy platform, ahol észreveheted az új neveket, az új tervezőket. Nagy dolog, hogy engem jelölt az Elle Románia, mert olyan népszerű nevek között szerepelhetek én is, mint Molly Goddard, Virgil Abloh az Off-White-tól, Vika Gazinskaya vagy Tanya Taylor.

– Sok romániai tervező van amúgy? Nagyon divatos ez a divatszakma?
– Sok tervező van, és nagyon sok a tervezőiskola is. Divattervező szak legalább öt városban van Romániában, és mindenhonnan kijön évente 30-50 diák, az azért sok.

– Mindenki el is helyezkedik a szakmában?
– Nem, sőt nagyon kevesen helyezkednek el, amiatt, hogy még ilyen kezdőleges állapotban van a román divat. Sok tervező megpróbál egy saját céget nyitni, van, akinek sikerül, van, akinek nem. Igazából nagyon kevesen folytatják. Vannak, akik kimennek külföldre nagy divatcégekhez. Népszerű a szakma, de itthon nem sok a lehetőség. Külföldön van lehetőség, de nem feltétlenül a kreatív téren. Ezt amúgy fontos is megjegyezni, hogy minket nagy művészekké nevelnek, rajzolunk, tervezünk, de a divat nem csak abból áll. A divat nagy biznisz, és kell érteni sok más részéhez is.

A divat elsősorban design, ami azt jelenti, hogy nem művészet, egy ruhánál fontos, hogy szép legyen, de az is, hogy funkcionalitása legyen, praktikus legyen. A divat a második legszennyezőbb iparág, ami azt jelenti, hogy nagyon sok ruha van, így nem csak a ruhák megtervezése fontos, az eladás miatt a marketing, a PR is fontos, hatalmas üzletág ez.

Sajnos ezt mi nem tanuljunk, pedig még egy saját céget elkezdeni is nehéz, ha az ember nem tudja, hogy kinek tervez, milyen a piac, hogy kéne ezt reklámozni, hogy kéne eljusson a a vásárlóhoz. Én a Kolozsváron a divattervezési szakon végeztem, s bár sokat rajzoltam, varrni például nem tanítottak meg. Márpedig ha én designer vagyok, igaz, nem kell feltétlenül varrnom, de ha tudok varrni, akkor másként tudom felfogni a ruhát, másként tudom eltervezni a dolgokat. Persze sokan megtanultunk varrni önerőből.

– Ez volt mindig is a terv, hogy divattervező lesz?
– Egy ideje igen, már lici előtt is tudtam igazából, pedig nem sok külső hatás ért a divatról, de mégis: emlékszem kiskoromban is sokat rajzoltam, sokat öltöztettem a babákat, mindig azon volt a lényeg, hogy vannak felöltöztetve, nem az, hogy mit játsszunk vele. Amikor rajzoltam, akkor is ruhákat rajzoltam, s megmaradt ez a szerelem.

– Egyetem alatt is tervezett? Álmodott meg kollekciókat?
– Az első három év alatt nem voltak teljes kollekcióink, csak pár darabot vittünk végig. A licencmunka volt az első kollekció, utólag mesteri közben terveztem még egy kollekciót a tanulmányoktól teljesen függetlenül, aztán a mesterképzős végzős munkám is megszületett tavaly júniusban.

– Mindemellett dolgozott a H&M-nél is. Ez azt jelenti, hogy lehet vettünk olyan ruhát már, amit Bakó Emese tervezett?
– Három hónapot voltam gyakornok Stockholmban, designerasszisztens voltam. A H&M mindig keres gyakornokokat, én jelentkeztem, majd egy csomó interjú után felvettek. Ott voltam három hónapig náluk designgyakornokként. Ez azt jelenti, hogy részt vettem a munka minden fázisában, és tényleg voltak olyan dolgok, amiket megterveztem, s utólag tényleg le is gyártották, de én az úgynevezett Trend elnevezésű részlegen voltam, van sok részleg, minden ruhának más színű címkéje van, ez mutatja, hogy melyik részleghez tartozik. A Trendnek a rózsaszínes bézses címkéje van, ez nem kapható Romániában mindenütt, csak Bukarestben két helyen és általában a fővárosokban, mert drágább. Na én pont ezen a részlegen dolgoztam, aminek örültem, mert az volt a legérdekesebb. Tehát nem kellett annyira szimpla dolgokat tervezni, ahhoz képest, hogy mihez voltam szokva az iskolában.

–Igen, sokszor látható, hogy az egy dolog, amit a kifutókra terveznek és más az, ami az üzletbe kerül...
– Így van, más amit a kifutóra terveznek, és megint más az, hogy ugyanabból a kollekcióból mit adnak el. Van olyan, hogy megterveznek egy óriási kabátot tele virággal, ami az üzletbe majd teljesen más formában kerül, egyszerűbb, hordhatóbb lesz.

– Most mivel foglalkozik?
– Most keresek egy új helyet, remélem, hogy meg is kaptam. Igazából erről még nem szeretnék beszélni, annyit csak, hogy az a tervem, hogy kicsit kimenjek külföldre még dolgozni, tanulni, aztán visszajönni és saját nevem, saját brandem alatt tervezni. De addig is úgy érzem, van még egy csomó hiányosság, amit meg tudnék tanulni egy külföldi nagy divatcégnél, mint hogy magamtól elkezdjek ruhákat gyártani.

Bukarestben sokkal jobban kifejlődött, Kolozsvár is kezd fejlődni, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy az ember meg tudjon élni csak román kliensekből.

– Meg lehet venni az ön ruháit most valahol?
– Igen, interneten keresztül. Most a molecule-f-en keresztül adom el az utolsó kollekcióm átértelmezett darabjait. Én eltervezem, majd egy vásárhelyi varrónő varrja meg általában.

– Ön mit visel szívesen a hétköznapokban és honnan vásárol?
– Mindent, nagyon eklektikus stílusom van. Szeretem a furcsább darabokat. Észrevettem, nem kell nagyon megerőltessem magam, hogy megbámuljanak az utcán. Vásárolni is mindenhonnan vásárolok, turkálókból, outletekből, plázákból is, azt veszem persze, amit megengedhetek magamnak. Saját darabjaimat is hordom néha, meg más ismerős designerekkel csereberélünk.

– Milyen álmai lehetnek egy vásárhelyi divattervezőnek a szakmában?
– Igaz, nekünk sokkal nehezebb itt, mintha mondjuk Londonban születtem volna, de ez nem kéne megállítsa az embert, hogy nagyot álmodjon. Én nem szeretek a jövőbeli terveimről, álmaimról beszélni, mert annyira kiszámíthatatlan minden, hogy most eltervezek valamit, aztán öt év múlva lehet, hogy teljesen máshol vagyok.

Most már sokkal több esélyünk van arra, hogy helytől függetlenül kinőjük magunkat, ne csak helyi szinten legyünk relevánsak.