Aki meghallotta a hegyek hívó szavát: Márk Előd

Bár élete nagy részét korábban a hegymászás töltötte ki, egy ideje a munkahely mellett a családra összpontosítja minden energiáját, figyelmét. A szomszédos szobában a fél éves Koppány gügyög, miközben sokadik egyeztetés után a világháló segítéségével sikerül virtuálisan is helyet foglalnom a Márk család nappalijában.

A közgazdász végzettségű Márk Előd évek óta egy kastélyszálló vezetői csapatában dolgozik, és a hegyekben, a természetben töltődik fel. Ezt az érzést szeretné majd átadni kisfiának is – derül ki, hiszen valamikor őt is kisgyermekként „fertőzte meg” szinte észrevétlenül a hegyek, a természete szeretete, tisztelete.

Elődöt egy jó barátja ajánlotta a figyelmembe, én pedig kíváncsi lettem a sepsiszentgyörgyi férfi történetére, aki lépésről lépésre mászta meg a csúcsokat, autodidakta módon sajátítva el a hegymászás legapróbb fortélyait is. Mint meséli, szülei természetszerető emberek, erdőmérnök édesapja sokszor magával vitte a havasokba kisiskolás fiát.

Versenysport szinten szertornásztam, amit hatodik osztályosan hagytam abba, és a felszabadult időmbe lassan belopózott a természetjárás. Emlékszem, hogy 1999-ben a Királykőre vittek egy táborba, és ekkor tetszett meg nagyon a hegyitúrázás” – eleveníti fel.

És innentől kezdve jött képbe az Erdélyi Kárpát Egyesület, a hétvégi túrák, természetjárások, majd a középiskolai jó barátok, akikkel már komolyabb hegyi túrákra, sziklamászásokra is el lehetett indulni.

„Most lehet, viccesen hangzik, de alig húsz évvel ezelőtt még igen kevés információhoz jutottunk hozzá, nagyon sokáig még a kommunista időkből visszamaradt felszereléseket használtunk, nehezen lehetett találni egy jó hátizsákot, bakancsot.

Aztán lassan a kíváncsiság rávitt arra, hogy megnézzük, mi van az országhatárokon kívül. Nem mintha itthon már mindenbe beleuntunk volna, de valamilyen szintű információáramlat volt, és kezdtünk kacsingatni külföld fele” – meséli.

Az sem törte lelkesedését, hogy – ma már tudja, tapasztalat és felkészülés hiánya miatt – nem sikerült megmászniuk a Kaukázusban az Elbruszt. Tizenhatéves volt, és ez a kudarcélmény sarkalta arra, hogy a későbbiekben mindent megtegyen a sikerért. Egy évre rá Törökország következett és többek között a Torosz-hegység, ami már hozta magával a sikerélményt is. 2004-ben az érettségi évében járt első alkalommal az Alpokban, a Matterhorn és a Mont Blanc volt itt az első két csúcssiker. „Nem egy szokványos kezdet, ha alpesi mászásokról beszélünk, de pontosan azt bizonyította, hogy ha itthon rendszeresen túrázol, hegyet mászol, akkor fizikailag, technikailag fel tudsz készülni. Egy hegyre több útvonalon fel lehet jutni, ha kiemelkedő teljesítményekről beszélek,

Amit én sokadmagammal csináltam, nem igazán tartozott teljesítmény szempontjából az élvonalba. A Matterhornra mindenki rácsodálkozik, de arra nagyon sok útvonalon fel lehet jutni, normál útvonalon azt a hegyet megmászni nemzetközi viszonylatban nem nagy teljesítmény. 18 évesen persze hangzatos. Fontos mindig két lábbal a földön maradni. A Mont Blanc sem olyan nagy dolog, de ettől függetlenül személyes megvalósításként számomra akkor nagyon sokat jelentett. Emlékszem, a suliban fél órát vártunk, hogy a Matterhornról egy képet le tudjunk tölteni a számítógépre, és milyen vagány volt, hogy volt egy fényképünk a hegyről. Akkor már bennem volt, hogy azt szeretném egyszer megmászni” – meséli lelkesen.

Ez a sikeres kezdet adta meg a lendületet ahhoz, hogy évente visszatérjen a Székelyföldről az Alpokba, olyan csúcsok megmászását tűzve ki célul, amelyekről korábban nem is hallottak. „Felérsz a csúcsra, körülnézel, és azt látod, hogy körülötted még rengeteg nagyon szép hegy van, amiről tulajdonképpen nem tudsz semmit. Beazonosítottuk térképen, kezdődött az információ gyűjtése, hogy hogyan lehet megközelíteni, és megvolt a következő év túra célja,”

Mosolyogva jegyzi meg, 2004-ben korántsem úgy indult el a Matterhonra, hogy meg szeretné mászni az Alpok összes négyezres csúcsát, ő tulajdonképpen egyet akart: szép, különálló, minél nagyobb hegyeket megmászni. Ez a vezérfonal szőtte át az egyetemi éveket, nevetve eleveníti fel az azokra az időkre jellemző költséghatékony nomád túrákat. Aztán néhány év múlva, közel három évre dél-nyugat Németországba, a svájci határ közelébe költözött, ez a tény pedig meglehetősen sokat segítette, hogy szenvedélyének éljen. Már nem kellett hosszú, fárasztó autós utakat megtenni, az Alpok közelsége nagyban segítette, hogy a fokozatosan felépített út végére érjen. Az addigi kimondottan nyári hegymászások élménye őszi, téli mászásokkal gazdagodott, megtanult túrasível hegyeket mászni.

„A legtöbb négyezres az Alpokban mászható nyáron, viszont vannak olyan négyezresek, amelyek télen, sítúrafelszereléssel sokkal könnyebben elérhetőek, és sokkal szebb a túra is. Nem tizenkilométereket gyalogolsz egy összeszakadozott gleccseren, hanem télen mész, amikor azt hó födi, és sokkal nagyobb az élvezeti értéke is. De ekkor sem arról szólt a dolog, hogy meg szeretném mászni mind a 82 négyezer méter fölötti csúcsot.

Az utolsó három-négy túra volt a legnehezebb, azok már nehéznek számítanak hozzáértő körökben is. 2019 nyarán sikerült befejezni ezt a projektet. Mindig volt mászótársam, a két utolsó évben az akkori párommal és csíkszeredai Lukács Lacival másztam a legtöbbet” – magyarázza. Ez a bizonyos 82-es listát – fűzi hozzá – az Olasz Alpin Klub és a Hegymászó Egyesületek Nemzetközi Szövetsége állította össze, megjelölve a mintegy 130, négyezernél magasabb csúcs közül a legfontosabbakat.

Szép és különleges élmény volt majdnem minden esetben a csúcstámadás – jegyzi meg –, mert mindegyiket kihívásként élte meg. Ha könnyűnek bizonyult a mászás, nehezítettek rajta: völgyből indulva, völgybe visszaérve, egyhuzamban, futócipőben tették meg a távot.

„Nem mentünk nyáron lötyögni a gleccserre, hanem télen megsíztük. Mindig kerestük a kihívásokat. A legnehezebb a Grandes Jorasses volt, a nehézség egy több kilométeres harántolást jelentett. Két masszívumot foglal magába, a Rochefort-gerincet, majd annak a folytatásában a Grandes Jorassesnek a gerincét. Ez már egy olyan túra, hogy ha elindulsz, nem igazán tudod abbahagyni félúton. Végig kell menni. Legtöbben a Mont Blancot az északi oldalról másszák, van viszont Olaszország felől egy sokkal meredekebb, sziklásabb déli oldala nagyon hosszú útvonalakkal. Ha ezen is elindulsz, egy idő után már nem igazán érdemes visszafordulni, mert nagyon nehéz.

Nagyon szép volt a Finsteraarhorn, de igazából a Berni-Alpok mindegyik csúcsára rá lehet mondani, hogy gyönyörű” – lelkendezik még ennyi idő elteltével is.

Hogy mit adnak neki a hegyek? Mindent. Egy belső késztetésből táplálkozik ez a személyes kihívás, a hegymászás. Célokat jelent, tanulást, önmegvalósítást. Önerőből az első perctől kezdve. És megbízható társakkal.

Elődnek ma már hegyivezetői képesítése van, és az adja számára a legnagyobb boldogságot, hogy másokat is segít céljaik elérésében. Nincsnek már nagyra törő álmai, vágyai – mondja. „Azt érzem, hogy megnyugodott a lelkem. Nem érzem azt a nagyon nagy erőt belülről, hogy most valami még nagyobbat kellene csinálni. Ma már igazából az ad nekem nagyon sokat, hogy abból, amit én tudok, próbálok átadni minél többet a páromnak, az ismerőseimnek, a barátaimnak” – mondja búcsúzóul.