Akinek „beszélgetnek” a bútorai: Gerczuly Mihály

A fafaragást soha senkitől sem tanulta, de mindig is érdekelte – mondja. Lelkesen és büszkén mutatja a szekrénysort a szobában, a székeket, az asztalt. Mind-mind ő faragta. Ez a tehetség mindig benne volt – reagál csodálkozásunkra.

A falon dísztárgyak, a szobában precízen kidolgozott, apró mintájú díszes szekrénysor, de büszkén mutatja a huncut székeket is a szívvel.

S ha már megvolt a függönytartó – folytatja –, gondolta, nem hagyja abba a fafaragást, de akkor viszont több vésőre lenne szüksége. Vásárolni kellene, de honnan? „Bementem Csíkszeredában a Kájoni János Szakközépiskolába, hogy megkérdezzem, merre induljak, hol vehetek vésőt. Azt mondták, ne induljak semerre, hozatni kell azt Galacról. Meg is rendeltem, ez a forradalom előtt volt, akkori pénzben 12 ezer lejt fizettem a szett vésőért. Megéleztem, s kezdtem lassan dolgozni. Eldöntöttem, hogy kifaragom ezt a bútort, mondta is a feleségem, hogy igen nagy fába vágtam a fejszémet. Egy télen kifaragtam a bútort, a székeket, s jött a második rend, s így utána szépen a többi. Egyik munka hozta a másikat, és még jobban is hozná, csak én nem bírom” – mosolyog.

Néhány éve például ő faragja az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Gimnázium végző évfolyama számára a kicsengetési tablók rámáját. Az idén is nagyon szép lett – jegyzi meg. De Tiszakécskén, Gyimesfelsőlok testvértelepülésén is díszeleg már olyan székelykapu, amit ő készített.

Egy dolog aggasztja csak, nincs akinek átadni a tudást, nem látja a fiatalokban azt az érdeklődést, ami benne már gyermekként is megvolt. „Kicsi koromban is a bicska hegyivel ott faricskáltam, ahol a tudtam. Éreztem, hogy bennem van tehetség, csak hát a sorsa az embert hánkálja ide meg oda, s telik az idő”. S őt bizony sokfelé elvitte a sodrás. Meséli, hogy 1976-ban Bukarestbe felvételizett a katonai zenelíceumba, ahová be is jutott, de két évharmad után megunta és hazajött.

„Tizedik osztály után itthon már láttam, hogy itt nem lesz jó, praktizálni vittek a traktorgyárba, az ilyen munkáktól én mindig őrözködtem. Na de elvégeztem idehaza a középiskolát, s érettségi után Piteștire jelentkeztem a katonaiskolába, 238-an voltunk 120 helyre. Úgy gondoltam, nem lesz esélyem, hogy bejussak, magyarajkú voltam, a nevem mindent elárul, de próba szerencse, s hát bejutottam. A 120 helyre 74-en maradtunk” – elevenednek fel lassan az iskolai, majd az azt követő évek. S mert úgy tartja és hiszi is, hogy „az embernek néha még szerencséje is van”, egy szinte számára is hihetetlen szerencse folytán nem sokkal az után, hogy munkába állt egy Neamț megyei katonai alakulatnál, hazakérethette magát Gyimesbükkbe. Összesen 37 évet volt a hadsereg kötelékében, alezredesi funkcióban lévő főtörzsőrmesterként nyugdíjazták néhány évvel ezelőtt.

Miközben élete fontosabb állomásairól mesél, hátraballagunk a ház mögötti kis műhelybe, s bár szabadkozik, hogy kicsi is meg poros is, szívesen megmutatja, most éppen min dolgozik. Otthonuk belső lépcsőjének a karzata készül, s igencsak megadja a módját a munkának, egyenként farag ki minden egyes kis levelet, rózsát, díszt, majd azokat ragasztja össze. Először persze sablont készít a mintáról, de van amikor egy darab deszkára rajzol, s az alapján indul a vésés, faragás. Mutatja a vésőit, kicsi unokája néha be-be néz hozzá, és kézbe is veszi, de félti – ismeri el – nehogy megsérüljön a keze, ugyanis ügyesen hegedül. „Én ezt a munkát nagyon szeretem. Sokszor úgy belefeledkezek, hogy elfelejtek enni is” – mondja, s nézzük, ahogy nagy szakértelemmel, könnyedén hozzálát egy viráglevél kivéséséhez. „A karzatot fogja díszíteni, ha elkészül, s erre járnak, jöjjenek, nézzék meg” – invitál egy újabb látogatásra. Ami a nyersanyagot illeti, a legjobb a hársfa volna – mondja –, de az sajnos nincs, így elfogadja a juharfát és az égerfát, azokkal könnyebb dolgozni. Van, amikor a juharfát vadcseresznyével kombinálja, s amikor a kész mesterművet lelakkozza, az „még jobban kiadja, hogy mit tud, az erezete szebben látszik”.

Bár mindig is szeretett volna egy mintagyűjteményt, egy könyvet, sosem került a kezébe ilyen, ennek hiányában viszont ha bárhol lát valami számára tetszetőset, igyekszik mielőbb lerajzolni. Nevetve jegyzi meg, sokszor éjszaka jutnak eszébe minták, ilyenkor reggel az első dolga azokat lerajzolni.

– mondja, s még a szeme is kacag. Azt mesélte neki egyszer egy asztalosmester – nevet nagyot –, hogy olyan tökéletes bútorokat készített, hogy azok éjszaka beszélgettek is. Jól érzi magát az „ő kis birodalmában”. Kinéz az ablakon, őzeket, vadbikákat lát legelészni, nem zavarják egymást.