HIRDETÉS

Álom az amurról, avagy horgászni mentünk a művész úrral

Lokodi Imre 2017. augusztus 07., 17:40

Szélyes Ferenc Jászai-díjas színművész nemsokára a budapesti Nemzeti Színházban kezd évadot, Ibsen darabban kapott új szerepet. Addig is megnéztük, milyen a színész erdélyi szabadsága, vele mentünk a vármezői tavakra horgászni. 

A vármezői halas tó Fotó: Lokodi Imre

Akkora dalos kedve van Szélyes művész úrnak reggel hat órakor, hogy felér tengerszint feletti kilencszáz méterig, a hajdani pálosok kolostorromjáig. Szép üdvözlet a korán kelő halaknak. Szép ébresztő a vármezői tavakra járó melósoknak. A nyaralókban ilyenkor fordulnak befelé. Hőségriadót jelez a rádió, egyelőre narancsszín, de a tegnap esti naplemente vörös sávot fektetett a tavak felszínére, akármi lehet, jó lesz felkészülni. Partszélen mozdul a nád, azt mondja a művész, amur van a parén. (Az amur a csontos halak osztályába, a pontyalakúak rendjébe, a pontyfélék családjába tartozó Ctenopharyngodon nem egyetlen faja. – Szerk. megj. ) Jó jel, felfoghatjuk úgy is. Hátha kijönnek a partra legelészni.

Az első hal öröménél csak a mohóság nagyobb Fotó: Lokodi Imre

Szatmár-környéki tájszólást sűrűn szóró csapat halad el mellettünk, erősen csodálkoznak, hogy mi nem a tó déli csücskében vertünk tanyát, ugyanis ott a nap jó részében árnyékot tart az éger, persze azzal nem számolnak, hogy a tó fölé hajló éger szövetkezett a halakkal. A szatmári mindjárt hallat magáról. Nem az, hogy megvan a harcsa, hanem hogy a horog felakadt, elkapta az éger, nincs mit tenni, csakis szakítani. Ízes, autentikus szatmári pogány fohászokat értékelhetünk első kézből. Csak meg ne hallja Pán, a görög halászok istene, de nem, a nimfákkal táncol, énekel valahol.

Az első hal öröménél csak a mohóság nagyobb

Bejelentkezett hozzám az első tenyérnyi kárász. Hó-hó, nem úgy van, rikkantja Szélyes amikor látja, hogy a horgot mélyen lefalta a hal, adja a csipeszt, nagyon is óvatosan, nem sértjük meg a hal száját, még akkor sem, ha tudjuk, az első hal öröménél csak a mohóság nagyobb, rántanám ki a horgot mindenestül. Megvan az első lecke, mit mondjak, a művész szépet alakított, de most nem kap tapsot tőlem. Azért sem, ha látom, hogy idegeset ráng az arca, ha a botvégére lépek, vagy hínáros kézzel nyúlok a vaníliás vagy az ananászos etetőbe. Itt törvények vannak, fegyelem, jó lesz betartani, mert nem egy-két órára jöttünk. Ver a nap, vakít, zuhé a fejemre egy vödör vizet. Ő nem, mármint Szélyes, aszkéta módon ül a napon, hallgatag, szívattatja magát hőséggel és az amurokkal, látom, a kora reggelihez mérten szikárabb a kedve. Vagy éppenséggel: Ibsen. Szélyesék a norvég író darabjával kezdenek a budapesti Nemzeti Színházban hamarosan. Nem is tudom, ki írt szebbet, mindeneknél szebbet vízről, emberről halakról. Persze, elsősorban Ernst Hemingway...

A cikkíró és a színművész Fotó: Lokodi Imre

A színész nem is amurokkal szívattatja magát, azok távolabb a tó zöld felszínén lebegnek. Mint egy álom, úgy lebegnek. Ha már a nagy író. Lábszárnyi hosszú testek feküsznek mozdulatlan, ha pedig csap egyet, azt gondoljuk, meteor hullott a tó vizébe, megúsztuk ezt is szépen. Méretesek, ravaszok, átverős állatfaj, mondja szatmári emberünk. Pedig a tegnap azt beszélték, valaki amurt akasztott. Ha pedig igen, az majdnem szenzációszámba megy, megvan a napi beszédadag, a halásznaplóba illik följegyezni napot, órát, súlyt, a többi a digitális korszak dolga, lájk.

Feszül a zsineg, feszül az ideg

A tó túlsó partjáról nézem színészünket, hófehérben virít, feje olajsejket mintáz. Halpénzben és horgászmesékben dúsgazdag ember. Figyelmeztet, ő nem hint, csakis a tiszta igazat mondja. Hát persze, hagyom rá, aki Svédországba jár vissza horgászni, csakis az igazat mondja. Cikkíró megfordult a művész úrral Kisvárdán, akkor volt soron tán Székely János Caligula helytartója, díjeső, legjobb előadás, versenyt írtak a kritikusok a fesztivál lapjába. Szélyest kérdezték volna éppen a tollforgatók, ám nyoma veszett, két előadás közt harmadik drámáját játszotta a Tiszán, csukákkal küzdött. Nagyon is díjaztuk.

Jön a ponty.

Meglehetősen nagy darab, fárasztani kell, ugrik másik emberünk, Janka Pál méhész, aki az egyik botját a legtávolabb vitte, nehogy már ne hagyná szundítani a pimaszul falánk kárász. Itt a nyár vége, aratás, a méhekkel jönni menni a havason nem lépes méz. Janka nyomja a ponty alá a merítőhálót, csak óvatosan, mondja Szélyes. Visszaadjuk a természetnek, vigyázni kell rá. Parancs. Árnyékban hűvös fröccsöt rá. A következő nagy hal nem adja könnyedén, feszül a zsineg, feszül az ideg, visz mindent a ponty, valami három kilós szabadult a zsákhálótól, sebaj. Az amurok felé dobott halászpálcák mozdulatlanok mint a szentek szobrai, mi csak imádkozni tudunk. 

Horgászó szomszédok Fotó: Lokodi Imre

Fekszem a tó partján, most már egy kicsit olvasok. Bárka van a kezemben, aki nem tudná: irodalmi lap. A Kőrösök vidékén csakis a Bárka jöhet szóba, kikötni vele is. Horgászatra Bárkát vinni stílusos. Elek Tibor József Attila-díjas kritikus, a Békéscsabán megjelenő folyóirat nemrégen leköszönt főszerkesztője nem sok értelmét látja azon sokat gondolkodni: mi köze a horgászatnak az irodalomhoz (vagy fordítva), mert a válasz azonnal beugrott: semmi. Há’ mi lenne? Vannak írók, akik szeretnek horgászni, és kész, passz. Mint ahogy vannak, akik mást szeretnek csinálni, de persze azok, akik horgászni szeretnek, ugyancsak szeretnek még mást is csinálni. Nem olyan nagy ügy ez, felejthető. Csakhogy adódik a következő kérdés: vajon írnak-e róla, mármint a horgászásról? Podmaniczky Szilárd, Zalán Tibor és társaik, a professzionális írók, akik horgászok is mellesleg. Témája-e a kortárs magyar irodalomnak a horgászat? Mér lenne? Mér, mér? Azér. Amiért más a témája lehet, mondjuk, a foci, ahogy szoktuk mondani, a születéstől a halálig minden, a szerelem, a politika, akár az őszödi stilisztikai remekmű is. Azér. Mér ne? Persze, nem könnyű, mert igazán irodalommá, szépirodalommá csak akkor válik a szöveg, ha a félmázsás harcsa fárasztása, netán a törpeharcsa pucolása, s a horgászás egyéb örömeinek, szépségeinek leírása mellett, mögött mást is találunk benne, ha képes a konkrét tárgyától akár messze elrugaszkodni, megemelkedni vagy mélyre ásni, miként más irodalmi szöveg és tárgy esetében is így van. Persze láttam Eleket a vármezői úton felfelé autózni, mi végre jött volna. És még nem beszéltem Kincses Elemérről, a marosvásárhelyi színházi rendezőről, a vérbeli horgászról, aki halszemű csendről ír egyik novellájában. Forrás könyv, hol van az a tavalyi víz...

  Úgy ül, olyan vizek istenétől mért tartással

Szélyes Ferenc csak ül a tó partján, mint ahogy a Duna deltában a csónakban ülni szokott. Órákig képes ülni mozdulatlan a megszállottak nyugalmával, el-eltekint az amurok felé. Úgy ül, olyan vizek istenétől mért tartással, mint hajdanán láttam víz partján ülni Reviczky Gábor Kossuth-díjas művészt. Ennek a történetnek a vérmezői halastó partján is van apropója: Szélyes Reviczky Gábor egyik fontos szerepét vette át, azzal kezdett vendégművészként a pesti Nemzetiben. Hát jó, ha tehetném, horgászműsorral bíznám meg Szélyest, és itt nem mellékesen kérdezem: erdélyi írott vagy elektronikus sajtóban van ilyen műsor? Jó lenne, ha éppen most találtam volna ki. Akkor zárom ezt a gondolatmenetet megint csak Elek Tiborral: ha jelentkezne egy kiadó, bizony Isten össze tudna állítani egy szép és tartalmas kötetet a horgászat és az irodalom szerelmeseinek örömére! Nem most, persze, majd ha ráér, a sok horgászás mellett.

Jó fogás Fotó: Lokodi Imre

Nézünk szét, valahonnan a nyaralók felől etno-muzsika jön, dehogyis a szatmáriak nyomják. Azok lehetnek, akik a tegnap este a korondi fazekasnál tökmag felől érdeklődtek. És hogy bánatnak is elég letörve mondják: az ő tavaikban nem villan a pisztráng. Megértettem őket. Hogy vidékükön olyan hőség tombol, hogy az orrcimpájuk ragad össze. Biztattam, vegyenek sok levegőt, ha már. És mondtam, hogy fogalmam sincs, milyenek itt a telekárak... És még csak annyit: hogyhogy nem esznek meg itt senkit a szúnyogok, milyen vérem van? Mondom, hogy B III vércsoport, de a kérdés lényegére nem tudok válaszolni.

HIRDETÉS

Nem jön az amur. Nem és nem. Hát persze, ha az ólomnehezék az amur koponyáján csattan, ugratom a színművészt, mert láttuk, egészen pontosan közéjük csapott. El sem lebben a gyönyörűség, rajokban mutatják magukat, hadd lássuk.

Szép estére lesültünk, a szákban néhány méretes ponty, amit lehet vinni. Kárászból a tó ki nem fogy, idők végezetéig téphetjük kifelé. Fenséges a kárász-szardínia, biztatnám olvasómat, próbálja ki, ha teheti.

Másnap ismétlődik a történet, van ponty, amur nincs, csak a pisztrángos vacsora, a rékási bor könnyít sorsunkon. Majd harmadnap kifogjuk, mondja Ferencünk. Janka fogadkozik, ő a harcsázóba fog tekerni-pörgetni, akárki meglássa, összevonja a horgászati erőket, vagyis egészen közel veti be a botokat. Szélyes még olvas egy kicsit, látom, Ibsenről szóló esszéket tart a lámpa fölé. Augusztusi előtanulmányok, a mélységes csendbe szépen belealszom.

Amur vagy ponty? Fotó: Lokodi Imre

Hajnal, a Nap a pálosok kolostorromja fölött. Annyit tudok, a csúcs mögött fent a Kiságban keményen beásta magát a Wehrmacht, a hegyek kontyát súrolták a Liberátorok, bámészkodó kölyköknek mutattak hófehér fogsorokat szerecsen pilóták. Akkor Vármező egy-két napra vérmezővé vált, hulltak a bombák naphosszat lefelé.

Művész úr ágya szélén ül, mereng, mint aki álmodott valamit. Amurról, kérdezném, de nem. A tó zöldben fest harmadnap is, a szatmári nem jön ki, elege van. Jut eszembe, előző nap azt mondta, hogy ő ilyenkor nagy szabályos, víz színen lebegő halakról álmodik. Az égerfára felakadt uszókát horgostól hagyta itt, költözöm ide, mert a tegnap este vaníliásból jól bekevert.

 

HIRDETÉS
1 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS