Apának lenni

Apának lenni büszkeség – büszke apa, mondják, de micsoda klisé ez, ha belegondolsz, mit is jelenthet? Mi az, hogy büszkeség, és hogy jön ide? Büszke lehetek arra, ha megírok egy jó riportot, s kapok egy halom pozitív visszajelzést, mondjuk. Milyen összefüggésben lehet egy lapon emlegetni a lányomat a büszkeséggel?

Anyának lenni

Két éve és négy hónapja vagyok anya. Azóta nevettet és sirat az én aranyhajú csöppöm. Nevettet és sirat. Ölel és eltol. Elszalad előlem és utánam fut. Nem enged el és rám se hederít. Szeret és haragszik rám. Ez mind: anyának lenni. Mindent jelent. Vagy semmi különöset?

Ha megvalósítás, nem is az enyém. Igen, ott voltam a nemzésénél, volt valami aktivitásom ez ügyben, benne voltam a döntésben, ami hozzá vezetett. De nem hordtam ki a kilenc hónapot, nem engem vizsgálgattak, nem én kellett odafigyeljek az étrendre, nem az én testemben fejlődött ki, nem én szültem meg. Talán éppen ez az, amitől nekem apának lenni sokszor csodálkozás: jé, itt van ez a lény, atyavilág, a minap még húszórákat aludt, alig látszott bele ebbe a világba,

alig fogyasztott el belőle egy csepp levegőt, alig számított,

hogy létezik abban az anyagi értelemben, ami ma oly nagyon fontos. Azon kívül persze felborított minden addigi szokást és napirendet, berögződést, célt és perspektívát. S itt van ma, belekapaszkodva a lábamba, ahogy itthon dolgozni, netalán írni szeretnék, s mit kiáltana egyebet, mint apa, apa, s persze akkor mindent abba kell hagyni, rá kell figyelni, neki kell mosolyogni, hozzá kell beszélni, mert annál szebb dolog nincs, mint amikor a másfél éves lányod rád mosolyog.

Apának lenni aggodalom – ez a másik bevett, tulajdonképpen hamis klisé, hisz az apa, ugyebár a férfi kell biztosítsa a körülményeket, el kell tartsa ugyebár a családot, estébé, estébé. Valahogy én mégsem érzem, hogy eluralkodna rajtam a családfenntartói minőségem, inkább csak sajnálom, hogy telik, múlik az idő, odalesz ez a csodálatos periódus, ahogy napról napra fejlődik ez a baba, ahogy egyre biztosabban áll a lábán, de még mindig esik és potyog, s mindig a lehető legrosszabbul, s egyik horzsolás a másikat éri, hol itt, hol ott dagad meg az arca, s ilyenkor persze elsírja magát, de fél perc sem telik bele, s máris

ugyanott van, ugyanazt csinálja, állhatatosan törtet fel a lépcsőre,

amiről éppen az előbb potyogott le. S ahogy napról napra egyre jobban formálja a szavakat, most ugyan még főneves világ van, de már használ határozószót, oda, oda, mondja, s az első ige is megjelent, mi más lenne, mint hogy mész, mész, s megy, megy. De nem gondolok aggodalommal arra, hogy hamarosan közösségbe kerül a lányom, hogy bölcsi lesz-e jó vagy tipegő, hisz látom, hogy szereti az embereket, hogy számba vesz mindenkit, rokont és ismerőst, barátot és szomszédot, hogy milyen boldogan üdvözöl mindenkit, árad belőle a tényleg őszinte szeretet. S hogy mi lesz utána, napközi, előkészítő, suli, hogy ki legyen majd a tancija, melyik legyen a sulija, hogy befolyásolja ez majd az életét, a személyiségét, a döntéseit? Inkább csak azt sajnálom, amikor majd észreveszi, hogy hiába szereti ő teljes szívvel az embereket, vannak, ó, sokan vannak, akik egyszerűen nem képesek szeretni.

Jó hír az apáknak: Messiék legyőzhetők

A székelyföldi iskolások legnagyobb része közvetlen környezetéből, a rokonságból, ismerősei közül választ példaképet magának. A Sapientia egyetem kutatásából az is kiderül: esetükben a pozitív emberi tulajdonságok sokkal többet nyomnak a latban, mint a sikeresség és a népszerűség.

Egy dolgot azonban bizton állíthatok: apának lenni mégiscsak a legnagyobb megvalósítás. Nem a felhalmozott anyagiak, nem a csúcsokat döntögető karrier. Nem az indított háborúk vagy a begyűjtött skalpok. Nem az összetört szívek és a feldagasztott bankszámlák. Igen, elvileg mindenki képes rá, de mégis... Apának lenni nem egyszerűen szerep és minta, nem csak egy felelősség: egy vibráló állapot, egy érzés, talán mindig más, mindig változó. Mert amikor az anyja cicijével a szájában érted nyúl a lányod: na, akkor érzed, hogy apa vagy. A legeslegboldogabb apa a világon.