Az El Caminóra mentek, más emberként tértek haza

Nem veszekedtek egyszer sem a zarándoklat alatt, pedig már az induláskor kiderült, nem sokban hasonlítanak, és az itthon maradottak közül csupán két békés napot jósoltak nekik. Míg Köllő Dávid gondosan, többször is ki-bepakolt a 11 kg-ot nyomó hátizsákba, Mogyorós Csaba utolsó pillanatban töltötte meg hátizsákját a szükséges holmikkal, neki 15 kg-osra sikeredett a cipelni való.

Hazafelé már könnyebb volt, hiszen a három napi élelem kikerült belőle. Kettejük három szemüvegéből egyet hoztak haza, három kalapból is csak kettőt, egy-egy törülköző is ottmaradt, és a Pireneusokon jó szolgálatot tett meleg holmi is egy idő után fölöslegessé válva nem nehezítette tovább a csomagot – mesélték.

Mindössze 12 óra telt el az itthoni indulástól, máris nekivághattak a gyalogútnak – nemhiába mondják, segítik mindenfelé a zarándokokat. „Úgy összejött minden, hogy nem is reméltük, repülő, vonat, autóbusz, taxi egymásután jöttek” – mesélték. Előnyre tettek szert, első nap már 6 km-t megtettek, másnapra 21 maradt csak, bár a javasolt út helyett a másikra tévedtek. Mikor kiderült, késő volt visszafordulni, de gond nélkül került szállás is.

„Kétszer is azt hittem, hogy nem mehetünk tovább, néhány napos gyaloglás után Dávid meghűlt, olyan volt a szeme, mint a csincsillának. Akkor azt gondoltam, nem mehetünk tovább, aztán amikor 500 km után Dávid korábban sérült bal térde összeomlott, ismét kérdéses volt, hogy folytatjuk-e az utat” – mesélte zarándoktársa. Aztán kitértek arra is, hogy amint a térdfájás megjelent,

segítőkész orvosok is kerültek, és köszönömért masszírozták, kenték, sőt akupunktúrázták is a beteg térdet.

„Öt perc alatt Dávid térde olyan lett, mint egy sündisznó. Többször beszéltük, ketten indultunk, ketten fejezzük be, ha szükséges, akkor félúton, de Dávid szerette volna, ha akkor is folytatom az utat, ha esetleg ő nem tudja” – tette hozzá Mogyorós.

„Csaba úgy sajnált, kérdezte is többször, hogy tudok-e menni, de hát ez volt az én Caminóm” – fogalmazott Köllő. S hiába, hogy este úgy tűnt, másnap nem mennek tovább, csak nekivágtak, és néhány száz méter után bemelegedett Köllő Dávid térde is.

Hol lassúbb, hol gyorsabb tempóban haladtak, reggelenként 6 óra körül indultak, és délután kettő körül a következő szálláson voltak. Zarándokok által felajánlott tárgyak között túrabot is került mankónak, ami lényegesen segítette a haladásban a fájós térdű zarándokot.

Összehasonlításképpen Mogyorós Csaba elmondta, hogy a csíksomlyói zarándoklat ritmusa sokkal lassabb ahhoz viszonyítva, ahogy ők haladtak. Kellett is menetelniük, hiszen nem egyéb, hanem a szálláshely forgott kockán, ha fél kettő után értek oda. Így előfordult, hogy Mogyorós előrement szállást foglalni, bevásárolni, hiszen rendszerint ő volt az ebédfelelős. „Buen Camino” köszöntéssel hagyta el a zarándokokat az úton, s aztán az ifjabbak őt előzték meg az utolsó kilométereken.  „Nem ment na, nem ment” – emlékezett elfogadóan a huszonéves olasz zarándokra, aki lekörözte.

Volt olyan is – mesélték –, hogy tele volt a szálláshely és a hotel is. De felvilágosították, ha várnak közel három órát, s esetleg addig visszamondja valaki a szállást, akkor elfoglalhatják. Mindössze húsz perc múlva a szobába mehettek. Mogyorós spanyol tudása bizonyára emlékezetes marad a vendégfogadóknak is, mert gyakran megdicsérték. Amúgy a szálláshelyeken angol nyelven társalogtak nem egyszer már látásból ismerősökkel. „Mindenki csodálatos ott, volt, ahol tetszés szerint adományoztunk a szállásért, ételért.

– mesélte Mogyorós.

Órákig beszélgettek menet közben, s aztán órákig csak csendben meneteltek. Hol külön, hol együtt haladtak, az út kezdeti szakaszán kevés zarándokkal találkoztak. Olyan nap is volt, hogy 38 km-t tettek meg, két-három húszperces pihenővel. Szívesen emlékeznek arra is, hogy időnként jó borral öblítették az út porát. S egy borcsapot is megörökítettek, mely mellett persze vízcsap is volt. A lényeg, hogy ott bárki fogyaszthatott ingyenesen bármelyik nedűből éjjel-nappal. Igaz, sorba kellett állni – tették hozzá.

„Semmit sem csináltunk, csak az úton végigmentünk, de úgy érzem, nem olyan vagyok, mint azelőtt. Kiegyensúlyozottabb lettem, hiába hogy a hazatérés után zsúfoltabb hónap következett, de olyan szépen összejött minden, hogy hihetetlen. Másképp mérlegelek, másképp látok bele mindenbe. Ott a napok úgy teltek, hogy délután ötig a családom sem jutott eszembe, igaz, úgy indultam, hogy vissza sem nézek, nem töröm ott azon a fejem, hogy itthon mi van. Visszaemlékszem, a katonaságnál az eskületétel előtti öt hét egy esztendőnek tűnt, ez pedig úgy eltelt, mintha egy hét lett volna.

– mondta Köllő Dávid.

„Menjünk a Mária-útra, 1300 km, nincsenek ekkora hegyek, elsétáljuk” – adott hangot ötletének zarándoktársa, aki úgy fogalmazott:

Úgy bejött minden az út során, hogy hihetetlen. Mikor hazaértem, néhány napig reggelente nem tudtam, hol vagyok” – tette hozzá. Mogyorós Csaba amúgy levezetésképpen hazaérkezése napján az alfalvi keresztaljához csatlakozva gyalogosan járta meg a csíksomlyói búcsút. Hajnali 3-kor érkezett, és reggel 8-kor indult is tovább.

Köllő Dávid nem ajánlaná túlsúlyosoknak az El Caminót, szerinte kitartás kell hozzá. Mogyorós Csaba szerint nem a fizikum számít, mert vékony alkatú fiatal is adta fel a menetelést.

Látszólag az életéveikből lefaragott az út, ám a vidámságukból nem, amint nézegettük a fotókat, egymást váltották a derűs történetek.