Az életmentésnek él: az orvos, aki huszonnégy embert hozott vissza már a halálból

– Ebben a szobában minden arra utal, hogy sok időt tölt itt.
– Volt régebben olyan hónap, hogy 480 órát dolgoztam. Ha ügyelet van, amúgy is hosszabbak a műszakok. 36 évemet tettem fel erre a pályára.

– Ez elegendő idő a reformokra, egy korszerű mentőállomás kiépítésére.
– Már a ’80-as években megvolt a terv, csak a pénz hiányzott. Végül 2012-ben minisztériumi beruházásból valósult meg, a régi helyiségek felújítása pedig támogatásokból.

– Hogy indult ez a hat évtizedes életút?
– Csíkkarcfalván születtem, anyai nagyszüleim odavalók, édesapám pedig csíkdánfalvi volt. Csíkszeredában nőttem fel. Tizenegyedikben merült fel a továbbtanulás kérdése, a szüleim közgazdásznak szántak az akkori kordivat szerint, de én fizioterápiás orvos szerettem volna lenni, hogy segíthessek gerincproblémáktól szenvedő édesanyámon. Aztán belgyógyásznak készültem, mígnem első éven gyakornokként bele nem kóstoltam a sürgősségi medicinába. Varrtunk, töréseket, ficamokat tettünk helyre, kisebb sebészeti beavatkozásokat végeztünk, ritkán szülő nőkön segítettünk. Három év gyakornokság alatt végigjártam minden fő osztályt, aztán háziorvosi vizsgát tettem, rá öt évre főorvosit, majd 2004-ben sürgősségi szakorvos lettem.

– Hol tart ma a mentésügy Székelyudvarhelyen?
– 1995-ben váltunk le a kórháztól, és lett önálló jogi személy a mentőszolgálat. Addig ritkán mentem sürgősségi mentőorvosként helyszínelni, mert ez az asszisztensek feladata volt.

– Miért nem vonzó ez a szakterület?
– Egyrészt, mert nincs mögötted egy kórház, csak magadra, a csapatodra számíthatsz. Esőben, hóban mászni, kézben cipelni, ezek mind próbatételek, és ennél sokkal kényelmesebb rendelőben fogadni a betegeket.

– Ön miért szeretett bele?
– Az azonnali cselekvés tetszik benne, látványosabb a kórházi orvoslásnál. Persze ott is vannak sikeres műtétek, de ennek más a súlya. Az újraélesztés igazi sikerélmény. Huszonnégyen vannak, akiket sikeresen visszahoztam, és a mai napig élnek. Ennél nincs nagyobb elégtétel.

– Emlékszik az első megmentett életre?
– Egy hároméves áramütött gyereket hoztak be tíz perc múltán a szülők egy kék Daciával. Akkoriban semmi eszközünk nem volt, de 40 perc élesztgetés után visszatért, és ma is él, maradandó károsodás nélkül. Próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de valamiért elzárkózott. Öngyilkos lányt is sikerült visszahozni, aki 35 percig volt halott. Utána a sarki boltban tőle vettem 2 éven át a kenyeret, ma meg feleség és anya, irodalmi lapban közöl verseket. A ballagási fényképét a mai napig a pénztárcámban hordom.

– Meséltek Önnek halálközeli élményekről?
– Az egyik páciens fehér fényről számolt be. Fehér ruhás, kalapos, arctalan alakok hívták, csábították, de ő nem akart velük menni.

– Hogy éli meg, ha el kell engednie valakit?
– Azt nem lehet megszokni, a mai napig megdolgoz, 2-3 napig is nyomaszt, főleg az értelmetlen halál, gyereké vagy fiatalé, amikor nincs mit tenni.

– Milyen a jó mentős?
– Elsősorban szeretni kell ezt a szakmát, nem megszokni. Soha nem tudjuk, mi vár ránk a helyszínen, így a „Jaj Istenem, vajon mi lesz?” kérdéseknek nincs itt helye. Rettegve nem lehet élni, a mindennapokban sem. Higgadtan, tiszta fejjel meg kell oldani a problémát, és akkor, amikor az fellép. A csapatmunka elengedhetetlen.

– Miben más ma a mentőszolgálat, mint régen?
– Régimódinak fog hangzani, de a mentalitás nagyon megváltozott.

Ma defenzív orvoslás folyik, nem vállaljuk el a problémás beteget, mert hibázás esetén beperelhetnek, az internetnek köszönhetően ugyanis a hozzátartozó okosabb az orvosnál. Az is gond, hogy fel van aprózva a medicina. Egykor nem volt CT, ultrahang, csak röntgen, mégis azonnal tudták az összefüggéseket, mindenkit megfelelően elláttak, és nem volt nagyobb az elhalálozási arány.

– Megnőtt viszont a közlekedési balesetek száma...
– Tény, hogy vannak felelőtlen sofőrök, gyenge a vezetési kultúránk. A fiatalok sok lóerővel kezdik, de nem tudják mérlegelni, mennyit bír meg az autó, a háttérben ott a meggondolatlan versengés. A mentőkocsi elengedése terén sokat javult a helyzet, ám most is előfordul, hogy csak kilométerek után hajlandó lehúzni, vagy lehúzott ablakkal sem hallja a szirénát, úgy telefonál az illető, pedig ma már adott a füles vagy kihangosító.

– Vett már részt helikopteres mentésben?
– Egyszer Miskolcon egy reggeli beüzemelési repülésen vettem részt, a pilóta mellé kerültem. Borzasztó tériszony tört rám, órákig szédültem még. A repülés nem az én műfajom, maradok a négykerekűeknél.

– Mivel fog foglalkozni, ha visszavonul?
– A nyáron újraalakítottam a Vöröskereszt helyi szervezetét, azt ki kell építeni, különféle programokat szervezni, például a nagycsaládosok élelmezését kiterjeszteni, terményeket és tartós élelmiszereket adományozni nekik, beindítani a Beteg a baba nevű óvodai programot, rendezvényeken megjelenni. Jó csapat állt össze, és aminek külön örülök, hogy az egészségügyi technikusok mellé a szociális hálóhoz érett külsősök is jelentkeztek. Aztán ott van az 1997-ben alapított Ambach Alapítvány, amely a mentésügyi konferenciát szervezi, illetve elsősegély-tanfolyamokat laikusoknak.

– A 20 éves konferencia egy igazi sikersztori. Miért érdemes évről évre megrendezni?
– A szakmai fejlődésen túl hatalmas emberi hozadéka van, ők terjesztettek fel a Magyar Arany Érdemkeresztre, és általuk megnyíltak a folyosók. Ha problémás eset van, elég egy telefon… A 60. születésnapomra meglepetésszerűen összegyűltek negyvenen Magyarország minden szegletéből, nagyon meghatódtam. A sok bosszúság eltörpül ezek mellett.

– Mivel tölti a szabadidejét? 

– Szeretek barkácsolni, a Parajdon örökölt házat szépítgetem, amikor csak tehetem. Zenét hallgatok, imádom Beethoven-t és Leonard Cohen-t. Egyetemista koromban vásárolt lemezeket hallgatok, gitározgatok, a tangóharmonika is előkerült negyven év után. Hokizni szoktam egy amatőr klubban. Annak idején a csíki műjégpálya építésénél önkénteskedtem, azóta élvezet számomra a korcsolyázás. Néha biciklizek. A kosárlabdázást abbahagytam, de iskolában, egyetemen végig játszottam, ’82-ben a székelyudvarhelyi mozgalmat is mi indítottuk el. Aztán a gyűjteményemet rendezgetem, a mechanikus zseb- vagy a háborús óra sorozatot, melynek az egyik darabja egy űrhajósok által használt NASA szerkezet. Az autókollekció szakmai ártalom, a kezdeti szenvedély láttán kezdték ajándékozgatni. Régebben fotóztam, főleg felhőket. Alakokat látok bennük, van egy sorozatom, amelyet 2 és fél órán keresztül készítettem, figyelve az égbolt alakulását.