HIRDETÉS

Bethlenfalvay Gábor visszatért a romokból feltámadt régi villába

Veres Réka 2017. augusztus 01., 13:23 utolsó módosítás: 2017. augusztus 02., 00:30

Székelyudvarhely 18–19. századi történelmében meghatározó szerepe volt a bethlenfalvi Haberstumpf családnak, főként az építészként sikeres karriert befutott Haberstumpf Károlynak. A Haáz Rezső Múzeumnak ma otthont adó épület egykor családi villája volt. Oda járt nyaralni unokája, Bethlenfalvay Gábor, aki múlt hét végén felkereste gyermekkora helyszínét.

Bethlenfalvay Gábor szerint néha fájdalmas látni, hogy a régi emlék és az újak nem tevődnek egymásra Fotó: Pál Árpád

– Milyen volt akkor Székelyudvarhely és a villa?
– Bethlenfalván végződött Székelyudvarhely, a házunk előtt volt egy tábla, és ez volt az első szám. Az út göröngyös, kavicsos volt, akkoriban autók nem igazán jártak. A házunk előtt szép fás park volt, ahol virágok és lepkék voltak, a ház mögött pedig egy hatalmas kert, tele almafákkal. A gyümölcsös mögött rét volt, nem voltak tömbházak, nem volt iskola, ott kezdődött a természet. Gyerekekként a réten fogtuk a lepkéket. A ház mögött egy hintóház is volt, mi gyerekek ott olvastunk, hiszen akkoriban már nem voltak lovak, a hintó még megvolt, de már nem használtuk. A ház mellett volt egy tyúkudvar is, a nagyanyám, Haberstumpfné Szabó Anna az erkélyről etette a tyúkokat, valószínűleg nagyapám korában az sem volt. Azt hiszem, amikor nagyapám, Haberstumpf Károly megépítette a házat, jól alakult az építészkarrierje, de amikor véget ért a magyar világ, az a konjunktúra is megszűnt. A nagyanyám tovább vezette a házat, de mivel nagyapám hét évvel a születésem előtt, 1927-ben meghalt, nem ismertem őt. Nagyanyám szigorú volt, féltékeny volt az édesanyámra, nem értették meg  egymást. De megtanultam tőle puliszkát készíteni, éspedig a régi módon. Miután kikevertük, kiborítottuk, cérnával vágtuk fel, jó sok tejföllel és juhtúróval ettük. Ilyen emlékfoszlányok maradtak meg.

Mi a felvidéki Léván éltünk, nyaralni jöttünk ide 1941-ben, 1942-ben és 1943-ban, ám 1944-ben már nem, mert akkor a román hadsereg átállt a Szovjetunióhoz.

Miután a nagyanyám 1947-ben meghalt, és '48-ban államosították a házat, minden kincs elveszett, ami a házban volt, a családi okmányok, a régi fegyvergyűjtemény. A rokonok zetelakiak voltak, hiszen nagyanyám onnan származott, de akkoriban Zetelaka messze volt Bethlenfalvától, a göröngyös úton szekérrel, kocsival vagy gyalog egynapos út volt. Ahogy zetelaki rokonaim mesélték, nem volt semmilyen esély megmenteni a tárgyakat a házból.

– Ön utoljára tízévesen járt a házban, amikor az még a családi tulajdonban volt. Hogyan látja most?
– Még láttam, mielőtt eladtuk volna, 2011-ben látogattuk meg utoljára, akkor bementünk, már teljesen elhanyagolt, piszkos terület volt, próbáltunk bemenni az ajtón, amikor hirtelen beállított egy cigány, aki megkérdezte, be akarunk-e menni, mert neki van kulcsa. Be is mentünk, hajléktalanok voltak beköltözve, és egy család is volt, akik a pincében főztek, mindent megtöltöttek füsttel. 

A villa egy rom volt. Megtudakoltuk, hogy több száz ezer euróba került volna helyreállítani, de annyi pénzünk nem volt, így az egyetlen megoldás számunkra az maradt, hogy a város átveszi. Most feltámasztották a romokból, és öröm volt megint látni.

Az egyetlen része a háznak, ami felismerhetően olyan volt, mint régen, az a pince.

– Mi az, ami változott az épületen?
– Nem csak azért más, mert most múzeummá alakították, hiszen már előtte új falakat építettek, a nagy külső tornác be van építve, és az is felismerhetetlen, ahol akkor a konyha volt. Az emeleten volt édesapám és a világháborúban elesett két nagybátyám birodalma, de most már az is felismerhetetlen. Most a múzeumigazgató irodája van ott, én egy kör alakú térre emlékszem, ahonnan három fülke nyílt ki, ott volt a három fiú ágya. Ahol a nagy almáskert volt, most tömbházak vannak... Talán jobb nem visszamenni. Az emlék kőbe van vésve, és amikor látod a jelent, valahogy nem illeszkedik össze.

Bethlenfalvay Gábor és felesége a Haberstumpf-villánál Fotó: Pál Árpád

– Milyen volt újrakezdeni az életet az új világban, az Amerikai Egyesült Államokban?
– Édesanyám oldaláról Léván volt birtokunk, én ott jártam iskolába is, de amikor a szovjet hadsereg jelenléte érzékelhető lett, 1944-ben, karácsony előtt két héttel hagytuk el Magyarországot. Lassanként olyan környezetbe kerültem, ahol senki sem beszélt magyarul, és így sajnos a tulajdon anyanyelvét is elfelejti az ember. Nem volt olyan nagy a váltás, amikor az Amerikai Egyesült Államokba kerültünk, hiszen előtte már a németországi menekülttáborokban hozzászoktunk, hogy a világ megváltozott. Amikor megérkeztem Chicagóba a bátyámmal egy vasárnap délután, másnap reggel hatkor már be kellett állnunk a futószalag mellé dolgozni. Nehéz életünk volt, de szépen túléltük.

– Végül Ön és a bátyja, Bethlenfalvay Miklós is katonai pályára léptek, miként korábban apjuk, Károly Artúr.
– A katonai pályát választottuk, mert nem volt lehetőségünk iskolába járni, érettségizni, egyetemre járni, ahhoz sok pénz kellett, és a hadseregben bizonyos szolgálati évek után kijárt az állami támogatás az egyetem elvégzésére, így ezen az úton haladtunk tovább. Én a hadseregnél maradtam, őrnagyként mentem a vietnami háborúba, ahol egy évig voltam, de annyira kellemetlen volt, hogy kiálltam a hadseregből. A katonaság főhadiszállásán szolgáltam Vietnamban, de minden héten kellett mennem néhány napra a környékre kivizsgálni, hogy miként működnek a külső állomások. Mindig megdöbbentem, hogy ami régebben zöld erdő volt, elhalt, barna földdé vált. Növénymérgekkel irtották ki az erdőséget az amerikaiak, hogy az ellenség, akinek az országa és hazája volt, ne tudjon elbújni az erdőben. Ennek következtében a mérgezett víz olyan hatással volt a népességre, hogy a gyerekek torzként, kéz vagy láb nélkül születtek meg, őket lehetett látni a városban, koldulásra kényszerültek. Ekkor mondtam azt, hogy elég. Visszamentem az egyetemre, biológusi diplomát szereztem, és a környezetvédelmi szakterületre tértem át, éppen ezért. Mintegy harminc évig kutató voltam, egyetemi tanár, valamint a környezetvédelmi minisztérium kutatóosztályán biológus.
HIRDETÉS

– Mikor sikerült először visszatérni Erdélybe, Magyaroszágra?
– Először még a rezsimváltás előtt sikerült visszajönnöm, mert a Magyar Tudományos Akadémia és az Amerikai Tudományos Akadémia csereprogramot szervezett a kutatóknak, így még a kommunista korszakban megengedték, hogy kijöjjek, mert a kormány által engedélyezett vízumot kaptam. Annak ellenére sikerült mindez, hogy én a hírszerzésben és kémelhárításban dolgoztam, és tudtam, hogy a magyar kémelhárításnak fényképes dossziéja van rólam. Veszélyes volt ez az utazás, a szupervízum nélkül nem mertem volna hazajönni.
Vitéz Bethlenfalvay Károly, valamint két fia, Miklós és Gábor (A felvétel Bethlenfalvay Gábor tulajdona)

– A rendszerváltás után mikor sikerült hazajönni?
– Akkor már többször jöttünk haza a bátyámmal, Miklóssal, aki szintén a hadseregben szolgált. Felvidékre jöttünk csak, ott még volt egy élő rokonunk, Bethlenfalván nem ismertünk senkit, az egyetlen zetelaki rokonunk, akire emlékeztem, Szabó Nándor bácsi volt, felnőttekre nem emlékszem, hiszen gyermekként nem érdekeltek, én fogtam a lepkéket, és bővítettem a lepkegyűjteményem. A rendszerváltás után Szabó Nándor bácsi már nem élt, Zetelakán sem ismertünk senkit, így nem volt kapcsolat. Ide nem jöttünk, mígnem egy Zetelakáról elszármazott, Budapesten élő rokonunk, Márton Zsolt meg nem talált az interneten.

Mivel nekünk itt volt ez a házunk, megkeresett, amikor a román kormány megkezdte  az elkobzott javak visszaszolgáltatását. Így kerültünk ide. Ha ő nem keres meg az interneten, talán sosem jöttünk volna vissza. Úgy tudtam, hogy a birtokok államosítva voltak, nem tudtam a rokonokról, most viszont rájuk találtam, és meglátogattuk őket.
– Hogyan látja most Bethlenfalvát és Székelyudvarhelyt?
– Göröngyös út vezetett akkor, pár teherautó haladt el még a ház előtt, hiszen a közelben egy fatelep volt, ott szűntek meg a sínek, egy üzlet is volt, ahova a teherautók a lehullott almát vitték. Autók ott nem jártak. Most benzinkút, iskola, tömbházak veszik körül a régi házat. Én minden alkalommal elhajtok mellette, mert nem ismerem fel, a feleségem szól mindig, hogy vissza kell fordulni.
Haberstumpf-villa kertjében lepkészik Bethlenfalvay Miklós és Gábor (A felvétel Bethlenfalvay Gábor tulajdona)

– A családja járt itt Erdélyben?
– A feleségem igen, a kisebbik fiam kétszer járt itt, ő érdeklődik a család múltja iránt, az idősebb nem. A gyerekek akkor születtek, amikor a hadseregből kiálltam és negyvenévesen újból egyetemet végeztem, már nem volt időm megtanítani őket magyarul, olyan nyomás volt rajtam. A feleségem tanulgat magyarul, ért is, de beszélni még nem tud. A kisebbik fiamnak tetszett, jönne is vissza, de Kalifornia a világ másik végén van. Nagyon különleges érzés, amikor most meglátogattuk a villát, és láttuk a pannókat a családunkról, úgy éreztük magunkat, mint a híres emberek itthon (kacag), de otthon Kaliforniában már nem vagyunk azok.
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS