Dombon le, hegynek föl. A kamionsofőr, akinek mindene a futás

A délelőttre megbeszélt videóbeszélgetést halasztjuk néhány órával, haladnia kell a kitűzött cél felé, aztán egy rövidke pihenőidőt iktat be a programba, és stílusosan a kamionfülkében lát virtuálisan vendégül. Ott mesél arról az életformáról, amelyre egy ideje berendezkedett. Két hetet úton van, két hetet családjával tölt, de járjon bármerre is, a szaladás az, ami feltölti, megpihenteti, és nem utolsósorban erősíti.

Egy, a munkáját és a gyermekeket is szerető tornatanár kedveltette meg vele még kisiskolásként a sportot, s ezen belül is a szaladást – meséli. S ha az ember abban a szerencsés helyzetben van, hogy tizenévesként már külföldi versenyen is megmérettethet, az élmény örök életre beleivódik a lelkébe. Nincs kétségem afelől, hogy Tihamér is valahogy így „fertőződött meg”, hiszen most is olyan csillogó szemekkel mesél a Budapest–Bécs maratonról, amelyen diákként sok évvel ezelőtt részt vett, mintha a legfrissebb élménye lenne. Szavaiból kiderül, bár szerette, nem mindig volt élete része a futás, például amikor Irakban vállalt munkát, a körülmények nem igazán kedveztek ennek a hobbinak, de családot alapított, s lassan-lassan a szaladás visszatért az életébe. Hat éve, hogy napi rendszerességgel fut, edz, versenyzik. Egyszerű a visszatérés oka: két gyermeke számára ő olyan apa szeretett volna lenni, aki példát mutat. 

Családjától – feleségétől, lányaitól – ma már nem idegen a sportolás, családi programokká alakultak Tihamér versenyei, családtagjai a leghűségesebb szurkolói, bátorítói. 

Szeretném ha egyikük a sport, másikuk a művészetek felé hajlana. Elkísérnek engem versenyekre, látják, hogy érmet kapok, s ők is szeretnének érmet a nyakukba” – mosolyog Tihamér kilenc és tizenegy éves lányait emlegetve.

Lelkesen és büszkén mesél az idei versenyeiről, dobogós helyezéseiről – volt belőlük bőven –, ezek közül is talán a legkedvesebb számára a a Csalhó-hegységben szervezett verseny, ahol kategóriájában a 18 kilométeres távon első helyezett lett.

A terepfutás az ő világa – meséli – a nagy szintkülönbségekkel, erdőkkel, hegyekkel, dombokkal. Az edzéseit is terepen tartja, aszfalton ritkán szalad, s abban a szerencsés helyzetben van ha idehaza edz, hogy bármelyik irányba is indulna a dombok, a hegyek előtte vannak.

Edzője nincs, saját maga ritmusában edz egyedül, munkájával ezt könnyebben össze tudja hangolni. Ma már nem ritka látvány – jegyzi meg –, hogy egy-egy kamionsofőr tudatosan edz, van, aki súlyzókat visz magával, és egy-egy pihenő során azzal edz, van, aki, akárcsak ő, szalad. „Én elsősorban Svájcot járom, az odaúton én már szinte minden parkolónál tudok olyan helyet, ahol szaladhatok, de mindig újabb és újabb helyeket próbálok ki. Az idén szaladtam már Pozsonyban, volt egy 21 kilométeres városnéző szaladásom, ma délután is Pozsonyban fogok edzeni, hogy hol, az attól is függ, hol parkolok le. De Hollandiától kezdve Franciaországon át Svájcig el sok országban futottam már.

Nincsenek hegyeket megmozgató tervei, folytatni szeretné a kemény edzéseket, a versenyeket, változatlanul a család támogatottságát élvezve. Idehaza már szaladt a Fogarasi-, a Radnai-havasokban, a Csalhó-hegységben, s az lenne az igazán nagy elégtétel számára, ha egyszer egy verseny keretében a Svájci-Alpokban is rajthoz állhatna. „Nekem nagy dolog, hogy kamionsofőrként, amatőr futóként sokszor elit sportolók mellett állok a dobogón. S ha ezekkel a fiúkkal így meg tudok küzdeni, akkor a munkámnak van eredménye”.

Számára ma már a futás életforma, a futás egy igazi tanítómestere. Türelmesebbé, bölcsebbé, kitartóbbá tette, mentálisan erősítette. Gyergyóalfaluhoz ma már hozzátartozik egy magas fiatalember, aki rendszeresen szalad, de a futócipő már akkor sem marad itthon, ha hosszú útra indul, mert Hollandia, Svájc, Franciaország útjain még mindig lehet róni a kilométereket nem csak nyergesvontatóval, hanem futócipőben is.