Édes hobbi: cukorból virágok

Cukormassza és ragasztó – mindkettő ehető –, ételfesték, kiszúrók, erező pálcák, szilikonerező formák, ecsetek, tapadásmentes nyújtó tábla, nyújtópálca – minden kézügyben van az asztalon, ahol Bara Lenke csodálatos, élethű cukorvirágai készülnek. Most éppen versenyre készül – magyarázza Lenke, miközben mutatja is a készülő rózsa szirmait, a hamvaska apró bimbóit.

A nappalit már több fajta kézművesvirág is díszíti, van, amelyik bablisztből, másik ostyából, rizslisztből készült, de olyan is van, amelynek az alapja a csokoládé. A többség ellenben cukormasszából készül, mindannyian jó barátságban vannak a meleggel, ha már kiszáradtak, nem károsítja őket a hőség, ellenben a nedvességet nem élik túl. Lenke nevetve meséli, volt már példa arra, hogy tévedésből egy cukororchideát addig locsoltak, amíg az elolvadt.

„Igyekszem úgy elkészíteni a virágokat, hogy azok minél élethűbbek legyenek. Megadom a formát, de például a rózsa kis szirmait még néhányszor megpödröm, hogy ne legyenek merevek” – magyarázza, és közben mutatja is. A gyurmához hasonlítható cukormasszát papírvékonyra nyújtja, formázza, az erező pálcával a szirmokat fodrozza, vékonyítja és erezetet is ad nekik, majd amikor kiszáradt a szirom, az általa készített ragasztóval a bimbóhoz ragasztja. Egy rózsabimbóban 37-39 darab kis szirom van, de közben megcsodálom a boglárkát, amelybe kilencven darab szirom került, az egész picitől a külső rétegen látható nagyobb darabokig. A levelek erősebb erezetét a szilikonforma adja meg, a szár drótból készül, a porzó pedig apró cérnadarabokból.

„Az alapmassza finomliszthez hasonlítható finomságú porcukor, zselatin, glükóz szirup, kókuszzsír, citromlé, tojásfehérje, esetenként glicerin, s néha kerül bele egy kis rózsaaroma. Ezt addig gyúrom, amíg összeáll, és formázható anyag lesz belőle, de ekkor még nem lehet dolgozni vele. Legalább hat órát kell állnia a hidegben. Amikor kikerül a hűtőszekrényből, kőkemény, ám a kéz melegétől gyorsan megpuhul. Formázom, majd festem. Meg is lehet kóstolni” – biztat Lenke, de nekem elég, ha csak csodálom, ahogyan dolgozik.

Nevetve meséli, ha jártában-keltében szép virágot lát, képes befeküdni akár a bokor tövébe is, hogy lefotózza, minden szögből megörökítse, majd otthon hosszasan tanulmányozza, hogy például a különböző színeket, árnyalatokat hogyan tudná minél élethűbbé varázsolni.

De érdekli az adott virág felépítése is. „Sokszor kérdezik, hogy van nekem türelmem mindehhez, de úgy érzem, hogy türelmet tanultam általuk. Mikor az ember azt látja, hogy olyant alkotott, amely másnak is tetszik, akkor már el is felejti a befektetett hatalmas munkát.”

Mondhatni a véletlen hozta a csíkszeredai nő életébe a cukorvirág készítését. Régóta keresi a saját útját, de igencsak hosszú időnek kellett eltelni, amíg megtalálta. S az ő példája is bizonyítja – hangsúlyozza –, fontos, hogy legyen bátorságunk lépni, segítséget kérni, kérdezni.

„Gyerekkoromban nagyon szerettem rajzolni, imádtam keverni a színeket. Édesapám nagyon szépen rajzolt, édesanyám szépen varrt, és én sokáig úgy éreztem, hogy semmit sem örököltem az ő tehetségükből. Talán éppen ezért mindig kerestem az utam, azt, hogy én miben vagyok jó, mi van bennem” – meséli.

Rajzolt, majd kötött, varrt, gyöngyöt fűzött, de bármihez is látott, a színek varázslatos világa mindig lenyűgözte. Aztán néhány éve hobbicukrászként egy magyarországi barátnőjének köszönhetően a legnagyobb közösségi portál egyik, tortakészítő csoportjának lett a tagja, és a profi cukrászokat is felvonultató csoportban fedezte fel a cukorvirágokat.

„Volt egy ukrán hölgy, aki néha bemutatta a virágait, írta, hogy cukorból vannak, de nem hittem. Azt mondtam, biztos az otthoni élő virágait fotózza le. Aztán minél többet néztem, annál többször tevődött fel bennem a kérdés, hogy ezt én vajon meg tudnám-e csinálni. S persze a székely ember nem kér segítséget, hanem egyedül próbál boldogulni, hát így voltam ezzel én is, munkához láttam, de rájöttem, hogy valamit én is tudok csinálni, de az nem az igazi. Bár büszke voltam az eredményre, azt magam is láttam, hogy a massza, amit vásárolok, nem tökéletes, hiszen miután akár több napig is dolgoztam a virággal, az rövid időn belül töredezni kezdett. Mivel nem kérdeztem, csak próbálkoztam, idővel kiderült az is, hogy az igazán szép munkák otthon készített porcukormasszából készülnek.

– magyarázza.

Szerencsés ember – summázza –, ugyanis lehetősége adódott a későbbiekben a már említett ukrán hölgynek egy budapesti kurzusán részt vennie, mai napig ezt tartja élete legjobb döntésének. Akkor ismerte meg a speciális eszközök nagy részét, hogy mit mire lehet használni. Dolgozva tanultak.
Aztán egyre többet tanult, egyre szebb virágokat készített, és az ezekről készült fotókat közösségi oldalán is megmutatta, így ismerősei is rácsodálkozhattak a különleges tehetségére. „Minél többet készítek, annál szebbek. Most már kezdek én is elégedett lenni velük” – mondja pajkos mosollyal.

Számára ez nem munka, nem ez a szakmája, számára ez egy varázslat.

„Magam is meglepődtem, hogy én ezt megtanultam. Sokszor volt az életemben olyan nehéz időszak, amikor talpra kellett állnom, ilyenkor az ember kapaszkodót keres, sokszor eszembe jut, hogy ez a hobbi mekkora erőt adhatott volna nekem korábban. Nem is tudom, én szépítem a virágokat, vagy ők engem” – jegyzi meg.

Lenke éppen versenyre készül, egyszerre kettőre is: az egyiket Oroszországban hirdették meg, itt egy menyasszonyi csokrot kell megalkotni tíz különböző virágból, egy nagy-britanniai versenyre pedig asztali dísz készül. „Ez a verseny olyan, mint a filmiparban az Oscar, hatalmas megmérettetés lesz számomra, de nagyon várom, mert sokat jelent, hogy a szakmától kapok visszajelzést ” – mondja búcsúzóul.