Élet a halál után: ne csak a temetéskor álljunk a gyászolók mellé

A gyászt szeretteink elvesztésekor éljük meg legerősebben, de a gyásztapasztalatot, a folyamatot megélhetjük sok más helyzetben is: akár egy betegség esetén, de úgy is, ha egy tervünkről vagy vágyunkról le kell mondanunk – véli Ilyés Zsolt csíkszentléleki plébános. Papi szolgálata alatt azt tapasztalta, hogy a halált egyre nagyobb drámaként élik meg az emberek. Egyre jobban félnek, hogy bekövetkezik valakinek az elvesztése, egyre félelmetesebbnek tűnik a veszteség.

„Régen más volt a halálhoz való viszony, úgy gondolták, hogy ez a rend, születtünk és meghalunk.

De ma már egy macska vagy kutya elpusztulását is nagy veszteségként élik meg az emberek. Mintha nem tartozna hozzá az emberek gondolkodásához az elmúlás. Sokkal erősebb lett a gondolkodásukban az, hogy „ez nekem jár”. Jár, hogy gyermekem legyen, hogy azok ne haljanak meg, gyermekként nekem jár a kirándulás, a sí, a bicikli, a jó étel, a meleg ház, minden. Egyre inkább úgy éljük meg az életet, hogy nekünk egy csomó minden jár, és nem úgy, hogy kaptunk valamit egy ideig, addig, amíg a Jóisten akarja. Nem készülünk a halálra, ha jön, akkor váratlanul és drámaian ér bennünket” – fejtette ki Ilyés Zsolt.

Elmondta, mint gyakorló lelkipásztor azt tapasztalja, hogy az elsőpéntekesek – szentmisére már járni nem tudó idősek, betegek – közül, akiket havonta látogat, legtöbben azt vallják, ha meg kell halniuk, rendben van, és felkészülten, békében várják. Olyan is van, aki azt mondja, hogy még szívesen élne, de felkészült arra, hogy ha menni kell. Van, aki örül az életnek, van, aki várja, hogy vége legyen, de nem azért, mert nagybeteg, vagy nagy teher lenne az élet, hanem már vágyik valahová, „a másik világba”, a szeretteihez. Van, aki azért, mert már olyan teher az élet és szenved, de mindannyian készen állnak arra, hogy meghalnak. Azok közül viszont, akik nem elsőpéntekesek, kevéssel van alkalma a halálról beszélgetni, de sokan vannak, akik elzárkóznak a felkészüléstől akkor is, ha idősek.

Az, aki felkészült, többnyire elrendez mindent maga körül.

Például az anyagiakat, végrendeletet készít, hogy kire mit hagy. De a készülődésüknek a legfontosabb része az istenkapcsolat. „Van egy olyan imaéletük, amely talán most az egyik legnagyobb erejük és örömük. Azt tapasztalják meg, hogy már nem is ez az élet teszi őket boldoggá, hanem az az istenkapcsolat, amiben épp vannak. Ott találnak vigaszt, örömet, és egyre inkább ez vonzza őket, mert ez a világ már nem tudja. Nem tudnak dolgozni, barátaik, családtagjaik már meghaltak, amit a világ tudna nyújtani, azt már nem tudja adni nekik. Az a szép, hogy van egy boldogító istenkapcsolatuk. Ez a legfontosabb része, és ez, ami leginkább segíti őket, hogy úgy nézzenek szembe az Úr érkezésével, hogy ismerik vagy kapcsolatban vannak vele. Ismerek olyan 95 éves embert, aki többször is elköszönt már a családjától, mindent megköszönt nekik, és elmondta, amit még akart.”

Ilyés Zsolt szerint ugyanakkor nem vallás vagy hitfüggő, hogy valaki el tudja-e engedni az életet. Van, akinek nagy hite van, de nagyon nehezen éli meg öregkorában is, hogy ő el kell engedjen mindent, és van olyan, aki nem hívő, de tudja, hogy ha eljött az ideje, akkor ennyi volt. A hit segíthet, de nem ez az egyetlen tényező.

A hozzátartozóknak is sokat számít, ha el tudnak búcsúzni a haldoklótól. Viszont kevesen teszik ezt meg.

„Még ha látszik is, hogy pár napja van hátra, és mindenki tudja ezt, ritkán búcsúznak el a haldoklótól. Nálunk legalábbis nem illik, mert hogy néz az ki... Pedig utólag segítene a feldolgozásban. Utána már bánják, hogy nincs lezárva.”

Ilyés Zsolt úgy látja, a közösség is sokat segíthet a gyászolóknak. Szentléleken még most is odaállnak a család mellé a gyászban. Többen elmondják neki, hogy milyen hálásak, nem is gondolták volna, hogy ennyi segítőkész ember van, hogy ilyen szomszédaik vannak, akik a bajban odaálltak melléjük. Akár intézkedni, akár sütni-főzni, de segítenek bármiben, amiben kell. Egy ilyen környezetben a gyászt is könnyebben lehet megélni. 

Városon viszont kevésbé mutatható ki a gyász, mivel a társadalmi elvárás egyre inkább az, hogy temetés után hazamegy a gyászoló, aztán, amikor ismét munkába megy, már ne is látsszon rajta, hogy neki bánata van, szomorú. Falun ez másképp van. „Itt jobban megélhető, nem annyira zavaró, ha láthatóan gyászol valaki. Sőt, inkább az botránkoztató, ha valaki hamar túlteszi magát a fájdalmon, és nem látszik rajta, akár öltözékében, akár a viselkedésében, hogy gyászol. Itt szinte illik nagyon gyászos arccal járkálni még hetekig, hónapokig a haláleset után, és egy évig föltétlenül gyászolni kell.”

Új jelenség, hogy sokan a közösségi oldalakon osztják meg a világgal hozzátartozójuk halálhírét, és ugyanott fogadják a részvétnyilvánításokat is. Mit tesz hozzá ez a gyász folyamatához? – kérdeztük a lelkipásztort.

„A gond ezzel az, hogy ez nem mély, csak felszínes. A gyászfolyamatot itt átélni nem lehet, az egy dolog, hogy világgá kürtöli, hogy neki van egy vesztesége, de a gyászt mint folyamatot nem szoktam látni ezeken a felületeken. Például, hogy egy hónap múlva is ír erről. De éppen úgy, ahogy városon már nem igazán „illik” gyászolni, itt sem illik írni erről. Esetleg egy év múlva vagy két év múlva, az elvesztett személy halálának az évfordulóján ismét kitesz valamit az oldalára. De ezek csak villanófények, nem a folyamat maga. Mert a gyász az egy folyamat.

Amíg eljut a gyászoló a belső békéig, hogy együtt éljen a veszteséggel, addig  hosszú az út. Ez az, amihez nagyon kevés segítséget kapnak az emberek, sokan el is akadnak. Sokan még inkább rettegnek egy következő veszteségtől, mert nem tudták az előzőt sem feldolgozni. És ott van benne, mint egy nem gyógyuló, sőt, egyre inkább elmérgesedő seb.”

Az utóbbi években a városokon is több gyászfeldolgozó csoporthoz csatlakozhattak azok, akik elveszítettek egy szeretett személyt, de falvakon is vannak olyan közösségek, asszonycsoportok, ahol ezzel foglalkoznak, és segítenek abban, hogy együtt éljenek, feldolgozhassák a gyászolók a veszteséget. Mert a veszteség, bármit teszünk, része az életnek. De tovább lehet menni! – hangsúlyozza Ilyés Zsolt.

A gyászfolyamatnak első szakasza a sokkhatás, amikor az ember nem is hiszi el, tagadja, elutasítja a hozzátartozó, közeli személy halálát.

Következik a kontrollált szakasz, ez a temetésig tart általában, a gyászoló a temetés körüli elintéznivalókkal mintegy lefoglalja magát, feladata van – sorolta a pap.

Ezt követően tör rá a gyászolóra a nagy fájdalom. Ebben a szakaszban több minden történhet. Vagy teljesen elkeseredik, és úgy érzi, hogy az életnek nincs értelme, többet nem lehet boldog, azt hiszi, hogy a boldogságát is temetnie kell, és temeti is. Az biztos, hogy nem lesz az élete továbbra is ugyanolyan, de többet temet, mint amennyit a valóságban kellene.

Van, aki lázad: Isten ellen, hogy miért vette el, miért engedte meg ezt, haragszik az orvosokra vagy a családtagokra, hibást keres.

Jön a depresszió is, azt érzi, hogy nincs értelme semminek, hogy ő is várja a halált, csak azt az egyet látja, hogy ha már elvesztette a szerettét, akkor ő miért éljen. Mert nélküle az életnek nincs értelme, nincs ahogy tovább menni. Ezzel a veszteséggel már nem akar élni, nem tud, nem is akar, elhagyja magát, nem törődik semmivel. Van, aki alkoholista lesz, van, aki bezárkózik és nem beszél senkivel, nem eszik rendesen, nem takarít, elhagyja magát, csak a halált várja.

 „A végén az lenne az igazi, hogy akármelyiken ment át, vagy akár az egészen is, de a gyászoló eljusson egy békés állapothoz, hogy elfogadja, hogy ennek így kellett történnie, hogy van értelme az életnek, hogy figyelje a többi ajándékot, ami van az életében, új célt fogalmazzon meg. Aki megbékélt, tudja, hogy ez a fájdalom még néha elő fog jönni, de már nem fél tőle, elfogadja, hogy ez is az életéhez tartozik. Azt látom, hogy itt a faluban sokan eljutnak az elfogadás fázisához. A legtöbben szépen megtalálják az élet értelmét a továbbiakban. Látszik rajtuk, hogy egy idő után békében vannak, tudnak mosolyogni, nem keseregnek.”

És mit tehetnek a barátok, az ismerősök? A lelkipásztor szerint az a legfontosabb, hogy aki gyászol, tudja, hogy számíthat a hozzá közel állókra, „Amikor ilyen gyászesettel találkozom, jelzem, hogy az érintett tudja, hogy mellette vagyok, gondolok rá. Elmondom: biztos, hogy nagyon nehéz neki, de lélekben ott hordozom őt. De nem kívánok semmit. Amikor temetések előtt részvételnek, gyakran látom, hogy sokan automatikusan mennek, rá sem néznek a gyászolókra.

. Később pedig, ha már eltelt több idő, és még mindig látom benne azt a nagy fájdalmat, ha látom, hogy még mindig olyan állapotban van, mint a temetés napján, biztatnám, hogy bízzon abban, hogy nem kell leélje az életét ebben az állapotban. Álljunk a gyászolók mellé ne csak a temetéskor, hanem a későbbiekben is. De fontos az is, hogy ő is dolgozzon belül. Hogy tapasztalja meg, van még élet a halál után” – zárta a beszélgetést Ilyés Zsolt.