Élet emlékek nélkül: önazonosságát kutatja Kulcsár Géza

Gyergyditró központjához közel egy mellékutcában immár két esztendeje székelykapu áll, rajta a felirat: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenem.” Mintegy nyomatékosításként a fehér fenyőből faragott bejáraton egy székely zászló is lengedez. Aki e portára belép, egyvalamit nem fog hiányolni: a fafaragás termékeit. Van ott faragott útszéli kereszt hasonmása, farkasfejes kerti pad, de faragott az ablakkeret, a tornác bejárata, az ajtó. Mi tagadás, még a vécé papírtartóján is fellelhetők a vésőnyomok.

Csak a csikókályha érintetlen, mert odabenn virágmotívumos az asztal, a székek, szekrények, a tükör, még a kakukkos falióra is faragott. Van fafegyver is szegre akasztva, a falon látható domborművek pedig mesélnek: egyik egy vaddisznóvadászatról – a hatás fokozásaként a kép része a vad agyara és szemfoga is –, a másik a falopásról... Mellettük a csíksomlyói Szűzanya, nem messze onnan egy szentkép „Életedben bármi bánat ér, imában és munkában találod a vigaszt” felirattal.

Aztán ebben a hajlékban található a ditrói kéttornyú templom miniatűrje, de nem akárhogyan kiállítva: egy forgatható kerekasztalon, hogy a kíváncsi minden oldalról szemügyre vehesse a katedrálist. Billeg is az asztal, de okkal, mert meglódításakor szólalnak meg a tornyokba rejtett harangok. Aki a gazda biztatására kinyitja a kétujjnyi templomajtót, odabent is van mit látnia: házi szőtt szőnyegek vezetik a tekintetet az oltárig. Szentségimádás van éppen. Minderre a ráadás, hogy az eszes ember úgy helyezte el a technika vívmányát, hogy a templomból szól a Mária Rádió.

– mondja Kulcsár Géza, a gazda.

Mások emlékeiből próbálja összerakni élete javát. Amire emlékszik, az az utóbbi tizenhat év, jó tömör, hiszen újra meg kellett tanulnia írni, olvasni, és elfogadni, hogy akik őt körülveszik, azok családtagjai, barátai... vagy éppen ellenségei.

Orvosi papírokból és elmesélésekből tudja, mi történt 2001. május 18-án este fél tizenegykor. A gyergyócsomafalvi Apicom cégtől műszak lejártával hazafelé tartott motorbiciklijén. Egy szemtanú szerint Gyergyóalfaluban „két jókedvű ember lábbal hajtós biciklivel haladt az úton, az egyik elesett, ki, az úttestre.” Közvetlen utánuk jött motorral Kulcsár Géza, és hogy a földön fekvőt el ne gázolja, nagyot fékezett, repült, és a fejére esett.

A nagy tócsa vér és a koponyasérülések láttán a mentősök azt gondolták, menthetetlen a negyvenéves férfi,

aztán mégis Marosvásárhelyre küldték. Négy koponyaműtétet hajtottak végre rajta, fémmel pótolták a hiányzó csontot. Minden emléke odalett, „beszerzett” viszont egy epilepsziát. Ezzel együtt kellett kezdeni új világban új életet.

A kórházban mindenki be kellett mutatkozzon neki, hazakerülése után pedig saját lakását kellett felfedeznie. Egy nő a feleségének mondta magát, két fiú és egy lány apának szólította. „Az elején idegenkedtem tőlük” – vallja be, de a leginkább az fáj neki, hogy az édesanyját sem ismerte meg.

A baleset után halálhíre ment Gyergyó-szerte, így még nagyobb örömmel köszöntötték „ismerősei” a lábadozót. Így szerzett tudomást arról, hogy korábban számos famegmunkáló gépet készített, Gyergyótól Csíkig gattereken szerepel a monogramja, vállalt villanyszerelést, fürdőszoba-felújítást. De azt is visszahallotta, amikor nem dicsérték, leértékelték. Akármi is az igazság, cáfolni képtelen. Az biztos, hogy a második életében voltak nehézségek bőven. Házassága megromlott, ma már azt mondja, neki se felesége, se gyerekei nincsenek.

Tizenegy éve, hogy Gyergyószentmiklósról, a Bucsin negyedi lakásból hazaköltözött ditrói édesanyjához. Az azóta elhunyt idős asszony tanította meg újra írni, olvasni. „Egyszer szinte nyaklevest is kaptam, úgy felbosszantottam a figyelmetlenségemmel” – emlékszik véndiák korára Kulcsár Géza. Szintén az édesanya – látva fia árvaságát az ismeretlen-emléktelen életében – biztatta, menjen el Marosvásárhelyre, keresse meg az ott élő, balesetkor mellette álló rokonokat és műtőorvosát. Így tisztultak lassan a baleset körülményei, de sok hiányzott még a múltból.

Emlékek nélkül semmi embernek érezte magát, mondja, s hogy bánatát elüsse, valami elfoglaltságot keresett.

Amikor édesanyja előhozta a fészerből gyermekkori rajzait, megcsodálta azokat, hitetlenkedve, hogy sajátjai, majd kipattant fejéből az ötlet: faragni fog. Pedig még sosem próbálta. Első keze munkája az utolsó vacsora volt. Azt mondja, épp akkor mentek valami németek, áncig-váncigoltak, a félasztal nagyságú alkotást vitték, pénzt hagytak helyébe.

A házban kezdte, aztán édesanyjával műhelyt építettek, azóta fába faragja minden búját-bánatát. „Újraszülettem, és azóta keresem az igazságot, amit még nem találok sehol. Meg akarom tudni, milyen ember voltam én negyven évig. Biztos, többször megbotlottam, még a paripa is megbotlik, de mondják szemembe az igazságot.

Erre szeretnék fényt deríteni” – mondja Kulcsár Géza.

Az emlékek meglelése mellett még szeretne valamit: készíteni magának egy faesztergát. Olyat, amilyenből másoknak már többet is készített. Egyetlen akadály tartja vissza az alkotásban: nem emlékszik, hogyan kell a gépet összerakni, mástól meg nem akar segítséget kérni. „Ha én egyszer tudtam, kell annak sikerülnie újra” – hajtogatja. Tervei és jó emberek tartják benne a lelket. Ha a keserve eluralkodik rajta, jöhetnek a vésők, s talán egyszer a saját készítésű faeszterga is segíti a vigasztalódásban.

Ezt is jó, ha tudja az, aki portája előtt hüledezve megáll.