Gyerekkori fellángolásból hivatás: lenyűgözi Nagy Istvánt a meteorológia

Rédai Attila 2017. szeptember 29., 17:07 utolsó módosítás: 2017. szeptember 29., 17:27

Négyévesen nagyon félt a villámoktól, ezért nagyapja átejtette a tűzkeresztségen: majdnem szó szerint. Innen származtatja csodálatát az időjárási jelenségek iránt Nagy István. A szentegyházi meteorológiai állomás működtetőjeként ismert fiatal hobbijából később szakma lett, sőt inkább egy életforma, amelybe kissé mi is betekinthettünk.

Nagy István az állomás talán legszebb műszerével, a napfénytartammérővel Fotó: Rédai Attila

Egy szentegyházi, pontosabban szentkeresztbányai telken vagyunk, a tömbházaktól nem messze. Ide telepítette meteorológiai állomását az ozsdolai Nagy István, aki felesége révén került ide, a Hargita fennsíkján található településre.

Szikrázó a napsütés, de már oda a nyár melege, s az időnként fel-felélénkülő szél sem a kellemes tartományba viszi a szeptember végi nap időjárását. Olyan negyven kilométeresre becsüli Nagy István a lökéseket, ez már a mérsékelt felső határán levő szél, mondja a szélerősséget és irányt mérni, rögzíteni hivatott, több méteres árbocon található berendezésekre pillantást vetve. A légmozgás keleti-északkeleti irányú, északról hozza vidékünkre a hűvösebb levegőt. Mi tagadás: ősz van.

Videó: Rédai Attila

Nagy István a többi műszert, berendezést is mutatja. A mélységi talajhőmérők például 20, 40 és 60 cm mélyről tudósítanak a talaj hőmérsékletéről. Van ezeknek egy digitális verziójuk is, amelyekről könnyebb leolvasni, hogy tíz centi mélyen 8,1 Celsius-fokra lehűlt a talaj hőmérséklete – elég hidegek már az éjszakák.

Digitálisan is mérve van a talajhőmérséklet Fotó: Rédai Attila

Itt vannak aztán a „digitális szekció” egyéb műszerei az árbocon: a tetején a már említett szélszenzorok, a kanalas szélsebességmérő, mellette az iránymutató lapát. Felettük ezeknek az „analóg” változata: a Wild-féle nyomólapos szélzászló. Ez egy olyan műszer, amely már nagyon régóta segíti az időjósokat: szélrózsája mutatja a szél irányát, felette pedig egy felülről rögzített lemez lengedezik a légmozgás erősségének megfelelően. A mellette levő felfele görbülő rúdból cövekek állnak ki, ez a skála, amelynek segítségével a szélerősség könnyen leolvasható.

A szél irányát és sebességét mérő műszerek Fotó: Rédai Attila

A digitális páraérzékelő és hőszenzor is itt az árbocon egy árnyékolóernyőben, az adatok innen egy elektronikus agyba kerülnek, amely a jelt egy antennára küldi, s onnan haza, Nagy Istvánék tömbházába. Az elektromos berendezésekhez az elektromos energiát egy napelem fogja fel, és egy akkumulátor raktározza. A „klasszikus” szekcióban található kétfajta csapadékmérő: barkácsolt műszerek, egyik száz, másik kétszáz négyzetcentiméteren fogja fel a csapadékmennyiséget. Ez ugyanaz a Hellmann-rendszerű csapadékmérő, amit az állami meteorológiai állomások is használtak régen: a felfogó hengerben egy tölcsérszájú tárolóedény található. Ebből egy mérőhengerbe tölti ki a vizet a meteorológus, így méri meg, mennyi csapadék hullott.

Klasszikus műszerek a műszervédő házban Fotó: Rédai Attila

Nem hiányoznak a klasszikus műszerek sorából azok sem, amelyek a nagyközönség által talán a meteorológiai állomásokkal leginkább asszociált műszervédő házikóban találhatók. Ennek bordázott-zsaluzott, fehérre festett falai vannak, ettől szellős, de a közvetlen napfénytől védett. Ebben található a hőmérőház, benne a pszichrométernek nevezett hőmérővel, illetve egy hőmérséklet- és páratartalom íróval: ez egy forgó henger, amelyre skálázott papírt rögzítenek, amire egy felfele és lefele mozgó tű húz egy csíkot, a végeredmény pedig egy grafikon lesz egy adott periódus hőmérsékleti adataival.

Hőmérséklet- és páratartalom író Fotó: Rédai Attila

Ezek akkor is hasznosak, amikor működnek a digitális eszközök, ugyanis sokkal megbízhatóbbak, mondja Nagy István. Nem mintha nem volnának megbízható digitális eszközök is, de a hitelesített digitális mérőállomások sokkal drágábbak. A digitális szenzor által közvetített és a higanyszálas hőmérő adatait összehasonlítva viszont kalibrálni lehet az előzőt, hogy pontos és megbízható méréseket kapjunk.

Hálás fotótéma a napfényt fókuszáló üveggömb Fotó: Rédai Attila

A legszebb műszer címet alighanem az az üveggömb érdemelné ki, amelyiknek napfénytartammérő a neve, amely a nap fényét egy speciális, órabeosztásos papírlapra sűrítve lyukat éget rá, s ebből látszik, hogy hány órát sütött a nap. Van itt még egy tipikus hómérőléc is, centiméterekbe beosztva: ez sem rakétaépítő technológia. Emlékeztet viszont arra, hogy közeleg a tél.

Egy ideje nincs digitális adatrögzítés, de már nem sokáig Fotó: Rédai Attila

Szentegyházán a telek csapadékosabbak, de enyhébbek, mint a szomszédos Csíkszeredában, mondja Nagy István, aki mintegy éve a csíkszeredai hivatalos meteorológiai állomáson vállalt munkát, oda ingázik ügyeleti rendszerességgel. Jól össze tudja így hasonlítani a két település adatait, de még az udvarhelyi, marosvásárhelyi számokat is, ennek

az adatrögzítésnek az eredménye néhány év múlva egy székelyföldi klimatológiai monográfia kellene legyen.

Bosszantó fejlemény a tervben, hogy nemrég a digitális szekció egy fontos berendezése, a lakásban található beltéri egység kommunikációs portja csődöt mondott, így az adatrögzítés szünetelt. A családi kasszába nem fért bele a berendezés pótlása, így hosszas tépelődés után Nagy István végül felhívást tett közzé az általa működtetett, a Szentegyházi meteó állomás nevet viselő Facebook-oldalon. Napokon belül került segítség, a szükségesnél több összeg is gyűlt össze: a legdrágább berendezés Svájcból érkezik egy ottani hazánkfia, Nicolae Tosa felajánlásának köszönhetően. A többlet összeget az állomás fejlesztésére költi, például beszerzett egy fejlettebb szünetmentes tápot, aminek köszönhetően áramszünet esetén is több órán keresztül tovább rögzülhetnek majd az adatok.

A meteorológus mindig felfelé néz Fotó: Rédai Attila

Miért lett meteorológus? – szögezem a kérdést Nagy Istvánnak. Geológus ismerőseinek címzett poénnal kezdi a választ: addig, amíg a geológus a földet nézi, lógatja az orrát, addig a meteósok mindig felfele kell emeljék pillantásukat. „Szeretem a légkör dinamikáját, a légköri eseményeket, s ezekkel szeretnék foglalkozni. Ez, ha lehet így mondani, gyermekkori bolondéria” – mondja. Megtudjuk: kiskorában már-már hisztérikusan félt a viharoktól, nagyapja ezért egy beavatási ceremóniát hajtott végre rajta. „Elmondta, hogy ez nem olyan félelmetes, mint amilyennek tűnik, majd megfogott, kivitt az udvarra, s ott tartott, hogy nézzem a villámokat, amelyektől annyira féltem.

Elcsodálkoztam rajta, hogy ez a félelmetes, hangos valami valójában mennyire szép.

És hogy a fejünk felett kavargó nagy fekete felhő, amelyik ezeket a villámokat szórja, ha nem félünk tőle, majdhogynem hipnotizál” – mesélte Nagy István.

A hőmérőház belülről Fotó: Rédai Attila

Egy családi ismerős segítségével tehetett aztán hét évesen látogatást néhány évvel később a sepsiszentgyörgyi meteorológiai állomáson, az ott látott műszerek rögtön elvarázsolták. Az élete aztán úgy alakult, hogy – ahogy ő fogalmaz – kifutott alóla vagy tíz ló, de versenyvizsgázott a csíkszeredai állomáson egy állásra, s most abból keresi a kenyerét, ami egykor a hobbi volt.

De nem tartja profi meteorológusnak magát: majd ha hosszú és ősz szakálla lesz, akkor esetleg, jegyzi meg.

A csíkszeredai munka tulajdonképpen a szakképesítést is jelenti számára, azt a fajta terepmunkát, amiben ott része van, nem is tudná másképp elsajátítani, mondja. Közben távoktatáson végzi a földrajz szakot, így feltett szándéka, hogy ezen az életpályán marad. Így lehet a gyermekkori fellángolásból, álomból mindennapi valóság.

Csapadékmérő hengerek Fotó: Rédai Attila

Az erre vezető egyik mérföldkövet barátja, Sándor Lajos, Szentegyháza jelenlegi alpolgármesterének felajánlása jelentette: az ő telkén, az ő buzdítására határozta el Nagy István, hogy korábban összegyűjtött műszerei felhasználásával létrehozza azt a „maszek” meteorológiai állomást, amelynek adatai alapján mulatságos, de a jelek szerint hiánypótló Facebook-bejegyzések születnek: az oldalnak több ezer követője van, visszajelzések, hozzászólások tömkelege érkezik. Bevallása szerint volt egy időszak, amikor Nagy István fogta a fejét, hogy minek kellett ebbe belevágjon, de aztán felülkerekedett a felelősségtudat: ha ilyen sok embernek elvárása van vele szemben, akkor ő meg kell próbáljon ezeknek megfelelni.

Adományokból is gyarapodott a műszerállomány a szentegyházi alpolgármester telkén Fotó: Rédai Attila

Az állomás berendezései idővel, különböző adományokból gyarapodtak. Márki-Zay Lajos asztrofizikus felajánlotta a gyulai obszervatóriumnál működtetett meteorológiai állomás személyes gyűjtéséből származó, majdnem vadonatúj műszereit, így ezek Szentegyházán folytatják pályafutásukat. De besegítettek a kollégák is, akik felhívták a figyelmét arra, hogy érdemes volna megpróbálni bekerülni a meteorológiai szolgálat hálózatába.

A városszéli telekről felmegyünk a tömbházlakásba is, hogy megnézzük az ottani berendezéseket. Az első emeleti lakás ablakában a fogadóantenna, a hálószobában a különböző informatikai berendezések. De nem csak: itt is találunk analóg műszereket, illetve több elektromos gitár, erősítő, keverőpult formájában bizonyítékot arra, hogy Nagy István technikai jellegű érdeklődése nem merül ki a meteorológiában.

A hálószobába futnak be az adatok Fotó: Rédai Attila

Hosszan beszélünk még a vidék klímájáról, a meteorológia hazai állapotáról. Utóbbi kérdés az elmúlt időszak halálos áldozatokkal járó viharjai miatt különlegesen aktuális. „Lennének dolgok, amelyeket fejleszteni kellene, de az éremnek van másik oldala is” – védi a mundér becsületét. Felteszi a kérdést: vajon, ha kiadná a vörös riasztást a szolgálat, hányan tartanák be? Hány életet lehetne megmenteni ezáltal?

Úgy látja, a ma embere túlságosan eltávolodott a természettől, nem rendelkeznek azzal a népi tudással, amivel a régiek:

lehet vörös riasztás, megszólalhatnak akár a szirénák is, úgyis lesznek, akik kiteszik magukat a veszélynek. Pedig elvileg nem kellene a technika sem, elég lenne felnézni az égre: ha fenyegető fekete felleg érkezik, sűrűn villámlik, s előőrsnek a szél is felemeli a port, akkor tudni való, hogy nagy idő jön. Ilyenkor csak egyet lehet tenni: fedezékbe kell vonulni, illetve ha ez nem lehetséges, akkor olyan nyílt terepet keresni, ahol nem fenyegetnek az esetleg ránk boruló fák, reklámtáblák, villamos vezetékek.

Érdekes és megvizsgálni való kérdés, hogy vajon manapság hevesebbek-e a viharok, mint korában, mondja Nagy István. Ő úgy érzi, az egy tévhit, hogy régebb nem voltak ilyen szélsőséges időjárási események.

„1912-ben például olyan tornádónk volt, amelyik az Erdélyi-szigethegységtől egészen Szovátáig ment, és kőtemplomokat döntött le.

Hőmérsékleti szempontból a legszélsőségesebb időszak az 1950-es évek volt. Homoródszentmártonból is leírtak egy tornádót olyan részletességgel, hogy az nem lehet kitaláció. Nem mondhatjuk azt, hogy mostanig nem lett volna ilyesmi. Vannak feljegyzések, régebb is voltak nagy viharok” – fogalmaz Nagy István. Az elmúlt időszakban mindennek ellenére elterjedt az a nézet, hogy itt nem fordulhatnak elő tornádók vagy szupercellás viharok. Pedig voltak, vannak és még lesznek. Igaz, talán nem olyan sűrűn, mint Észak-Amerikában vagy egyes nyugat-európai térségekben.

Zivatarfelhő Csíkszeredánál. „Megtisztelő” jelenség Fotó: Nagy István

Mondanivalója alátámasztására egy berámázott fényképet emel le a polcról, amit a csíkszeredai állomásról készített: egy terjedelmes, fenyegető, a szakember szemével nézve bizonyára csodálatos, forgó zivatarfelhőt ábrázol. „Azt mondják, nálunk az ilyesmi nem nagyon fordulhat elő. Az ilyen felhőkből lesznek a tornádók. A nyár legmegtisztelőbb élménye volt ez számomra” – vallja be Nagy István.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat