Határtalan szabadság lóháton

A túrós puliszka még ott gőzölög az asztalon, amikor megérkezünk Csíkszentdomokosra a Karda családhoz. A náluk éjszakázó magyarországi vendégek éppen útra kelnek, így van idő a házigazdákkal egy kávé mellett beszélgetni az általuk szervezett lovas- és szekeres túrákról. Mert ezért jöttünk, s ha lóra nem is pattanunk, de legalább megcsodáljuk a négylábú jószágokat, és meghallgatjuk mire is képesek.

Az első meglepetés akkor ér, amikor megtudom: a családfő, Karda László korábban hivatásos táncos volt, majd később néptáncpedagógiát tanult, s mindamellett, hogy immár több mint húsz éve oktat néptáncot gyermekeknek és fiataloknak, a helyi kulturális élet mozgatórugója, hiszen ő a kultúrotthon igazgatója is. S ha szabadideje engedi, márpedig ezért mindent megtesz, nyáron lovastúrákat szervez Csíkországban.

Erősen kötődik a hely szelleméhez, a hagyományokhoz, Csíkszentdomokoshoz, pedig ő is elindult szerencsét próbált, s a szerencse be is jött – meséli feleségével, Emőkével, aki maga is pedagógus. „Elmentünk Magyarországra szerencsét próbálni, s olyan jól alakult, hogy öt évet tanítottunk a feleségemmel egy művészeti iskolában, én pedig ez idő alatt elvégeztem Pécsen a Táncművészeti Főiskolán a néptáncpedagógia szakot. Hunor fiunk még Magyarországon született, mi tizenhárom éve jöttünk haza. Gyermekkorom óta lovaink voltak, én nagyon szerettem a lovakat. 2011-ben vettem egy lovat, kezdtem rajta lovagolni, lovas barátaimmal bejártuk a környéket, s annyira megtetszett, hogy 2016-ban gondoltam, nekifogok lovastúrákat szervezni. Csak kicsiben gondolkodtunk, egyszerre egy-két családot, három-négy főt tudunk fogadni, ne legyenek sokan, mert így sokkal személyesebb” – meséli László.

Így aztán a család egyetlen lovának lettek még társai, s a lovagolni vágyók is megtalálták őket Svájcból, Németországból, Magyarországról, Izraelből, ha csak a külföldieket említjük, de szép számban akadnak hazai vendégeik is.

S ha alkalomadtán más nyelvet is beszélnek, egyben mindannyian hasonlítanak: nyitottak az újra, szeretik a lovakat, és kíváncsiak Székelyföld ezen szegletére.

Emőke is megüli a lovat, nevetve meséli, már esett is le róla, igaz, a saját hibájából. „Amikor Lacika elkezdett lovagolni, mindig mesélte, hogy milyen jó érzés vágtázni, s milyen szép helyekre el lehet jutni, de én csak furcsállottam az elején, hogy mi lehet olyan jó ebben. De tényleg az, 38 évesen tanultam meg lovagolni. Nagyon szép” – meséli lelkesen.

Komfortos és nomád, egy vagy több napos vándor lovastúrákat, csillagtúrákat, lovas-szekeres túrákat szerveznek Kardáék. Panziók, kulcsosházak, sátrak várják a túrázókat előre leszervezett, leegyeztetett program szerint. De ahhoz, hogy valaki egy lovastúrán részt vegyen, kell tudjon önállóan lovagolni, kell tudja a lovát kezelni. „Nagyon fontos, mert a túra típusától függően van úgy, hogy öt napot megyünk a hegyekben rengeteg szintkülönbséggel. Vezetni kell a tudni a lovakat. Ez egy kemény, aktív kikapcsolódás. Volt már olyan, aki nehezen viselte, mert nem volt fizikailag felkészülve rá, de többnyire mindenki tudta, mire vállalkozik. Ha valaki nem ura a helyzetnek, három napig szenved, és akkor inkább válasszon egy szekeres túrát, így is adódik lehetőség a lovagolásra, hiszen ilyenkor egy hátaslovat viszünk magukkal, amire fel is lehet ülni” – magyarázzák. Amikor a szálláson nincs lehetőség az étkezésre, László a szakács, de van eset, hogy estére felesége, Emőke is megérkezik a meleg vacsorával.

A fénypont – ha nevezhetjük így – az évi egy alkalommal megszervezett nomád lovas és szekeres túra, amikor három napig a hegyekben túráznak, csak a hegyi emberekkel, ha találkoznak.

Ilyenkor a túrázókkal tart mindenki a családból, már napokkal korábban kezdetét veszi a csomagolás, a készülődés, aztán felkerekedik a négytagú család és a vendégek, s útra kelnek. A tizedikes Hunor az édesapjának, a hétéves Luca az édesanyjának segít, de egyébként mindenkinek megvan a feladata, amikor főzésre, mosogatásra, lóitatásra kerül a sor.

Azt mondják, ők szerencsés emberek, egyrészt mindketten azzal foglalkozhatnak, amivel igazán szeretnek, másrészt rengeteg jó emberrel összehozta a sors a túrák alatt.

S bár a környéket már számtalanszor bebarangolták, azért vannak előre nem látható kalandok is, egy felhőszakadás okozhat bizony meglepetéseket.
A túrák során mindig mesél – jegyzi meg László –, mondanivaló akad is bőven, legyen az történelmi visszatekintő, földrajzi tájékoztató, hagyományápolás.

Ezek az útvonalak mind végig le vannak járva, de ha sűrű köd fogad a Hagymás-hegységben, bizony, ha nem figyelsz, el tudsz tévedni”. Estére pedig a tábortűznél előkerül László gardonya, a népdalok, a legendák. Amikor két kultúra találkozik, s az emberek nyitottak, sokat tudnak tanulni egymástól – vallják.

„Azt mondják, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Szerintem akik a lovakat szeretik, azok még jobbak” – mondja Emőke. „Hála Istennek csak jó és érdekes emberekkel hozott össze a sors, családias hangulat alakul ki mindig, s noha csak egy-két órája találkoztunk, sokszor az az érzésünk, hogy ezer éve ismerjük egymást. Eleinte egy darabig mondogattam, hogy kellene még ló, és nagyobb túrákat kellene szervezni, de rájöttem, hogy ez így pont jó.

Felér egy élménydús időutazással, amikor a Békás-szoros-Nagyhagymás Nemzeti Parkban, a Csíki-havasokban és a Gyimesekben túráznak. „Célunk, hogy a megmutassuk Székelyföld, Csíkország szépségét, vadságát, de ugyanakkor azt a csendet, amelyet ezek a hegyek sugároznak, és amelyre mindannyiunknak szükségünk van. Ha valakit elviszel ezekre a helyekre, az még nem történt meg, hogy ne varázsolta volna el. Nincs olyan, hogy ne tetsszen, mindenkit elvarázsol, bármerre is járunk” – mondja László.

Nevetnek, amikor eszükbe jut, hogy Hunor szerint apa a ceruza, anya a radír, hiszen apa állandóan tervez, álmodozik, de érkezik anya az észérvekkel, és kiradírozza a felét, visszarángatja őt a földre.

A lovak szabadtartásban vannak, nyáron két tanyán várják a vendégeket, egy a családi háztól néhány kilométerre a falu határában van, a másik pedig az Egyeskő lábánál.

Van saját nevelésű lovuk is, de vásároltak is. A lóvásárt László és Hunor bonyolítják le, nevetve mondják, oda asszonyt nem visznek magukkal. A kiválasztott állat csendes kell legyen, helyi jellegű, hogy a hegyi terepen is megállja a helyét, de arra is figyelnek, hogy ne csak lovaglásra legyen alkalmas, hanem szekérbe is lehessen befogni. Büszkén mondja László, csendes lovaik vannak, megszokták már a terepet, biztonságosan viszik a vendéget.

„Megszokták, hogy elöl megy a vezérló, és az ő ütemében haladnak. Sok kritériumnak meg kell feleljen egy ló, hogy egy ilyen túrán helyt tudjon állni. Nagyon fontos, hogy legyen nyugodt idegzetű, a tereplovaglásnál rengeteg külső információ van, ami a lovat idegesítheti. Én akkor érzem jól magam, ha tudom, hogy a lovaim szabadon, biztonságban vannak. Ha én elmennék nyaralni, és tudnám, hogy a lovaim egy istállóban vannak, nem érezném jól magam.

– meséli széles mosollyal.

Közben kimegyünk a falu közelében lévő tanyára, ahol csendesen üdvözli gazdáját és gazdaasszonyát Manci, Zsivány, Bátor, Bubi, Gyuri és Dajka. Mindegyikről tudnak mesélni, Manci a védelmező, Bátor a gondoskodó, Dajka imád pancsolni, játékos, ő az egyik alapló, rá még a kezdők is felülhetnek. Kiegyensúlyozott, békés lovak.

„A lovak nagyon jó tanítómesterek, sok mindenre megtanítanak, ha figyeljük, hogy ők bizonyos helyzetekben miként viselkednek. Szigorú szeretet, ez kell nekik, de nagyon fontos a következetesség, a higgadtság. Ha egy váratlan helyzetben megijedsz és bepánikolsz, az már régen nem jó. A hidegvér a fontos ilyenkor. Határtalan szabadságot ad, ha lóháton lehetek. A lovaglás, a lovak közelsége, a túrák nyugalma, a látvány, ezt semmi sem tudja visszaadni. Ezt megélni kell!” – mondja csillogó szemekkel László, amint a legelésző lovait figyeli.