Júniusi gyalogtúra: a sepsibükszádi Vápa váránál jártunk

A Csíki-medencével szomszédos, természeti, történelmi értékekben gazdag Sepsibükszád nyugati határát jártuk be júniusban. Csíkorránál jobbra tértünk, s a még „szabályozatlan” öreg füzek övezte Olt mentén haladtunk dél felé, az Antalkáék feredejéig. Itt áttértünk a szürke medárdi csapadékot szállító folyó jobb partjára. A hegyes vulkáni kúpon székelő Somkővára alatt, a fák árnyékában a székely körvasút nyílegyenes pályáját követve andalogtunk, s csodáltuk a kora nyári virágok gazdag színvilágát. Az út jobb oldalán a felhagyott kőbányák lejtőtörmelékén nagy példányszámban tenyésző sárga gyűszűvirág bársonyos harangocskái bólogattak az enyhe szellőben. Jó, ha tudjuk, hogy kivonatából szívgyógyszert készítenek. A képből az égszínkék nagy harangvirág karcsú példányai se hiányoztak.

Az Olt szűk völgyét az Erdővidékre, Uzonkafürdőre vezető régi hadiúton hagytuk el. Hamar felértünk a teraszra, ahol nagy kiterjedésű virágos rét, a Jusmező fogad, ahonnan szép kilátás nyílik a környező hegykeretre. Északon a tusnádi Olt-szorosban a Hargita-hegységet lezáró két hatalmas vulkáni építmény, a Piricske vagy Jáhoros és a Csomád kúpjai ágálnak. Keleten a Bodoki-havasok előterében, a bükk erdő szádjánál felépült Bükszád cseréptetős házai piroslanak. Nyugaton, a Baróti-hegység tűzhányók alól kibúvó alacsony gerince húzódik. Délen a Jusmezeje peremén, a Kis- és Nagymurgó előterében Vápa-vára alig kiemelkedő romjait rejti a lombkorona.

Egy bükszádi szekeres igazított el a Jusmező név eredetéről. Úgy tartják, hogy a Mikó grófok üveggyári munkásai jussként kapták a mezőt.

A mezőn átvágva a Vápa vára első védelmi vonalába, a mély „nyaksáncba” ütközünk. Az Olt és Rakottyás-patak völgyei által ék alakba kifaragott Jusmező déli szögletben kialakított keskeny védvárat északon „két helyt metszették át, ugyanis a vártól 80 lépésnyire egy 220 lépés hosszú, 8 öl széles s még most is 3 öl mélységű sáncz szeli át a hegynyakat egész szélességében, s bár ez már magában is nagy munka, kis vakondtúrás azon roppant átmetszéshez képest, mely közvetlen a vár északi bütüje alatt szeli át az itt 72 lépésre keskenyülő hegynyakat.

Ezen átmetszés (fenekén) 35 lépés széles és függőleges meredek belső (vár felőli) oldala legalább is 8 öl magas, úgy hogy egy fenekéből kinőtt több százados bükkfának csakis tetőágai látszanak ki. Ezen roppant sáncz közepén az alapjánál 18 lépés széles kis szikladomb hagyatott meg, melynek tetején, mint a körülötte heverő nagy kövek mutatják, valami épület, feltehetőleg védtorony állott, hová a vár kapubástyájának felvonóhídja eresztetett le”. Erről magunk is meggyőződhettünk, amikor a falakat megmásztuk.

Kisgyörgy Zoltán Háromszéki vártúra-kalauzát lapozgatva betekintést nyerünk a Vápa-vára történetébe: „A sorozatos kutatások kiderítették, hogy a helyet, a történelem folyamán folyamatosan lakta az ember. A középkori vár belsejében, de a falakon kívül is, rézkori, az erősdi kultúra egyik települése van. Ennek a kultúrának a rétegeire települt rá a bronz-, majd később a koravaskor embere.

Ha a történészek, régészek eddig nem tudták megválaszolni a feltett kérdést, akkor a megoldást az olvasóra bízzuk. Mert azt tudni kell, hogy a régészek által feltárt leletek sajnos nem beszélnek.

A háromszög alakú Vápa vára első felmérését Orbán Balázs készítette el. Szerencsénkre, mert a déli csücskét a Várbánya kőfejtő kitermelte, levágta. A korábbi háromszögből egy trapéz maradt. Megmaradt falait a helyiek is csonkították. De nézzük Orbán Balázs adatait a 13. századinak tartott várról:

Az idővel dacoló, mészhabarccsal összerakott falakon végighaladva, a megcsonkított várfokon megpihenve Orbán Balázs napjainkban még „aktuálisabb” sorait olvassuk fel: „Lenn szédítő mélységben az Olt törtet sötét egerberek árnyékában zúgva; de e zúgás nem folytonos, hanem megszakadozott, panaszos felsohajtás, mintha a titokteljes vár alját mosó folyam szomorkodnék és sóhajtoznék ezen egykor partjait ékített várnak rombadülte felett; mintha panaszhangokat hallatna a régi dícsőség e tisztes emlékének lassankinti megsemmisülésén a kérlelhetetlen időnek viharostorával folytatott küzdelemben.”

A várudvart bejárva hiába kerestük a kincset rejtő pincét, s annak ajtaját, amelynek szemöldökfáján egy öreg bükszádi kincskereső szerint

Lehet, hogy az illető cseh vagy tót származású hutamunkás volt. Nem ismerte a róvást. Mi a szellemek őrizte „roppant kincset” nem találtuk. Majd jönnek a „detektoros” régészek. Ők talán több szerencsével járnak, mint mi.

Így hát üres tarisznyával indultunk haza. De Somkővára alatt megpihenvén a Székelyföld roppant nagy kincsében, a folyékony aranyában, a borvízben legalább lábat áztathattunk.